Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A VŐLEGÉNY
Kettesével szaladt fel a lépcsőn, az első emeleten elfogta a liftes s nem engedte tovább, felvitte a másodikra. Ajtaja előtt, mialatt kinyitotta, elolvasta a táblát: Dr. Illés Zoltán ügyvéd... Az inas eléje sietett. Karjára dobta kabátját és a fogadószobába ment.
Első látogatója egy gyáros volt, a második, tíz perc mulva, egy asszony. Mosolyogva, szinte nevetve lépett be az asszony s melegen nyujtotta fehérkesztyűs kezét.
- Jónapot, Zoltán!
Nagyon kellemes volt a hangja; teli zengéssel ömlött a szájából, melyet mosolyogva csücsörített minden mondat után, mint egy külön élő, piros, illatos kagylót.
- Kezét csókolom - köszönt zavartan és betette a zöldpárnás ajtót.
Az asszony mosolyogva megállt előtte s felnézett rá. Kinyitotta galambszürke bundáját, édes, mély illata megcsapta az arcát.
- De meleg van magánál!
- Igen... - mormolta s nem tudta kitalálni, ki ez az asszony.
- Mi az? Nem ismer meg?
Arca hivatalosan komoly volt, de sötétbarna bőre áttüzesedett és gömbölyű barna szemében friss fények szivárványlottak.
- Őszintén szólva...
- De Zoltán! Szabad így megfeledkezni egy régi barátról?
Régi, régi időkből mindenféle lánynevek villantak fel benne, de egyikben sem bízott annyira, hogy ki merte volna mondani. Az asszony szemrehányón megfenyegette a mutatóujjával. De nem hagyta sokáig töprengeni, megmagyarázta, honnan ösmerik egymást. Nyolcadik gimnazista korában Illés tanított egy ötödikest, annak volt egy nővére, annak pedig egy barátnője. Ő az. Lili.
- Nem emlékszik Lilire?
- Most már...
- Azóta persze férjhez is ment.
- Azért jöttem magához, hogy válasszon el az uramtól.
Leültette az íróasztalához és cigarettával kínálta meg.
- Hát miért akar elválni?
- Miért?... Ejnye, de meleg van magánál...
Felállt, levetette bundáját, meglazította nyakán a kis kockás sált és elhelyezkedett a sötétzöd karosszékben.
- Kedves Zoltán, én mindjárt magára gondoltam...
- Mikor?
- Amikor elhatároztam, hogy nem tűröm tovább... Nem tűröm!
- Mit?
- Hogy megcsal.
- Kivel?
- Mindenkivel!
- No...
- Higyje el, így van.
- Biztos benne?
- Eleget sírtam, eleget virrasztottam, eleget szenvedtem. És akkor eszembe jutott maga. És biztosan éreztem, hogy meg fog menteni.
- Hát vannak bizonyítékai?
- Vannak. De nem is kellenek. Nem tagad az semmit. Még csak nem is tagad! Ez a szörnyűség!
Valóban, érthetetlen történetet adott elő az asszony. Négyéves házasok s egy év óta megcsalja a férje, aki igazgató egy nagy bankban. Schmidt Endrének hívják. Viszonya van az asszonynak egy barátnőjével, viszonya volt egy operettszínésznővel s volt valami rövid kalandja egy francia nevelőnővel is.
- Dehát miért teszi ezt? - kérdezte kissé ingerülten Illés.
- Nem érti, Zoltán?
- Nem.
- Én sem.
Illés önkéntelenül szemügyre vette az asszonyt. Friss, édes arca csupa élet és szépség. Milyen finom, szinte okos az orra... Kedves, sötét pihe a felső ajkán... és beszédes, nyugtalan szája... Mély, gondolkodó, csodálkozó, végtelen nagyra nyíló szeme... Fekete. És az a zenélő hangja... Szép asszony.
Az asszony rányitotta szemét, mintha mutatta volna magát: igen, ilyen vagyok, csak nézz meg jól... Fejét kissé felemelte és forró, fehér nyaka kinyúlt a kék sálból. Aztán mintha elszégyelte volna magát, hogy így megmutatkozik, lesütötte szemét és könnyedén elpirult.
- No, majd beszélek az urával, - mondta kissé rekedten Illés.
Az asszony felállt. - Úgyis hiába...
- Miért?
- Mert nem békülök ki.
A kezét nyujtotta.
- Nem szép ugyan - mondta könnyű bánattal -, hogy nem ismert meg... mondja, kérem, megcsunyultam?
Hangosan felelt Illés: - Ellenkezőleg!
- Mi az?
- Megszépült! - válaszolta meggyőződéssel.
- Biztos?
- Biztos.
Most Illés tenyerébe ejtette kezét. - Hát akkor mégis bízom magában.
- Köszönöm.
Rásegítette a bundát és kinyitotta előtte az ajtót.