Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám

MAX MELL: KRISZTUS KÖVETÉSE
PASSIÓ-JÁTÉK

Irta: MAX MELL, magyar versekbe szerzé: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

SZEREPLŐK:

Szó-kihirdető

Várur

Mária Crescentiaaz Várur leányai

Mária Gloria az Várur leányai

Pap

Ispán
Ispánné

Béres

Fulajtár

Fattyu

Kultsárné leányasszony

Zsuzska, szolgáló

Jutka, teheneslány

Borcsa, pásztorlány

Panni, tikászlány

Erzsók anyó

Molnár

Bocsogó uram, vagyis a falu birája

Balta Kázmér

Kurta Jankó

Mihók, vagyis ama hires-nevezetes Rabló

Gróf Montacuto, vagyis a lézengő ritter

Gurgulya

Turgulya, ennek az öccse

Csóka

Kajtár

Kató, vagyis az cigánylány

Böllér

Az nemes, nemzetes, vitézlő Kapitány ur

Az nemes, nemzetes Hadnagy ur

Az nemes, nemzetes Zászlós ur

Törzsőrmester

Őrmester

Káplár

Tizedes

Doktor

Porkoláb

Pribék

Bakó

Az Kőfaragómester

Az ő Legényei

Huszárok meg Bakák - Marconák

(A cselekmény egy ódón vár belső udvarán játszik, a törökverő időkben. Mind a földszinten, mind a két emeleten boltives erkélyfolyosók vannak, azokból nyilnak az ajtók a lakószobákba. Az udvarból balra kapu, jobbra kisajtó. A kapu a majorságba vezet, a kisajtó, melyből egy lépcsőn a folyosókra is föl lehet menni, a szabadba nyílik. Az udvar balsarkában a várkápolna, magas, gót izlésű ablakokkal. Egy kőlépcső, mely az elsőemeleti folyosóba torkollik, egyuttal bejáratul is szolgál. E lépcső alatt nehéz tölgyasztal padokkal.)

Szó-kihirdető

(minek utána a harsona szólalt):

Kik itt vagytok ti mind-mind, Emberek,
Halljátok az szót, mit meghirdetek.
Az Rigmusunk kész, az Theátrum áll
S eljátsszuk az Játékot, mint dukál.
Az cime - ezt mindenki észbe vésse -
A Mi Krisztus Urunknak Követése.

Miről vagyon megannyi példaszó,
Az itt csalóka képbe látható
S azonkép tárjuk módosan elétek,
Hogy lenne az tetsző játék az Élet
És követését ki-ki rendre lássa,
Amint megindul az Sziv buzdulása,
Az gerjedés, vagy bárhogy is nevezzed.
Mivel az Ember furcsa-furcsa szerzet,
Annál, mi Ember több is lesz szivessen
És vágyódása, hogy igön szeressen.
De erre hajdan Ő adá a példát.
Testvér, nosza, most füllel-szemmel éld át
Ezt a derék, jelös példázatot.
Az szót meghirdettem. Vigyázzatok!

Várur

(lelépdel a lépcsőn):

Kies kastélyom boldogan tekintem,
Hogy megmaradt s újfent a régi minden.
Ó vajha nyugság volna már ezentul
S ne hányna a vész, amig életem múl.
Ihol a bú, a baj, a rémitő
Gond elcsitult s vele a zord idő.
Aki tarolta országunk örök
Ádázkodással, a kontyos török
Túl a határon sunnyog, megriadt,
Sarkában a vitéz császári had,
Hogy földünk megtisztitaná minékünk
S megint keresztény lenne a vidékünk. -
Hát az ellentől meg lennénk mi óva,
Már nem lobog a réteken a csóva,
Reméljük is örökre igy marad
S elfárad az acsarkodó harag. -
Hogy Napkeletre, a Szentföldre mentem,
Föltettem én hiven, rendithetetlen,
Hogy jámborul szolgálva szép hitem
A golgotát itthon megépitem,
Úgy, mint amott vagyon, a régi mását,
Hogy lássák az Úrnak megkínzatását
És szenvedését, végtelen szerelmét,
Hirdesse országunkban ez az emlék. -
Az Úrnak igy hozom meg az adót,
Mert a viharban nyájassága ótt.
Ő tette, hogy nem dulta ezt a házat
Üszökkel és szablyákkal a gyalázat
S dühös pogány rontó-ölő sereggel. -
Bár ezt mondhatná itten minden ember!
De már közelgenek a hirvivők.
Lenn jártak a nép közt megtudni ők,
Hogy a csapás után mi a teendő.
Noshát, mi hirt hozol, főtisztelendő?
A falvainkba visszatér a nép?
Föllélekzik ugye és ujra ép?

(Pap, Ispán, Biró már belépett.)

Pap: Igen, Uram, már visszajött a nép itt,
Serénykedik, szánt és vet, ácsol-épit,
De lelke parlag, gyom borul reája.

Várur: Ezért jöttél te is, falu birája?
Ha baj van, én készségesen segítek.

Pap: Nagy jó Uram, örvendenek a szívek,
Hogy a kastélyod újra épen állhat,
Mivelhogy megkimélte a zsivány had
S nincs híja a javadnak, életednek,
De mondanád te el, miként esett meg?

Várur: Mivégre a hiába szófia:
Ösmeritek, öreg história.
Meséli ezt már az aprója-nagyja.

Pap: De tőled a nép másképen fogadja,
Mert rajtad ez a török kard ragyog.

Várur: Ennek köszönhetem, hogy itt vagyok!
Az életemért hősimódra harcolt.

Pap: Nem értem a szavad. Miféle harc volt?
Hiszen nem is ontottál soha vért.

Várur: Nem, mert ez a kard az enyém. Azért.

Pap: Csudás hatalma van kardod vasának.
Mondják, el is küldötted a basának.

Várur: El én s mihelyt a basa rája nézett,
Parancsba hagyta mindegyik vitéznek,
Hogy váramat, mint az övéket óják
S halálfia, ki bántja a lakóját.

Pap: Beh bübájos, varázsos ez a penge.
No és Uram, hogyan jutott kezedbe?

Várur: Még hajdanán a Szentföldön szereztem.

Pap: Vásároltad?

Várur: Pénzért nem kapni ezt, nem.
Barátom adta.

Pap: Szóval egy keresztény?

Várur: Dehogyis: egy pogánytól kaptam ezt én.

Pap: Hát szóba álltál egy kutya pogánnyal?
Aki hisz, az ilyent megtenni által,
Az ottan a Szentföldön mást keres.

Várur: Csak Őt kerestem én szerelmetes
Szivvel, ki értünk halt a golgotán
S miatta lágyult ugy el a pogány.

Pap: De hogy került ez a pogány utadba?

Várur: Ugy, hogy szemem a Szent Helyet kutatta,
Hol szenvedett volt mennyei Királyunk
S gondoltam, mért is nincs ilyen minálunk,
Mi volna, hogyha országunkba hoznánk,
Csupáncsak a hiv mását, ide, hozzánk
S el is tökéltem ott magamba titkon,
Fölépitem éppoly nagyságban, itthon.
Hogy a Nevét hirdesse, mint csuda.

Pap: Tudom, már áll a fundámentuma.
Várur: Noshát, mikor ottan javába mérek,
Jeruzsálem hires emirje kéret,
Hozzá futok, ő vallatóra fog,
Én elbeszélem, hogy mit akarok.
De az dühöng és rám rivall: «lator.
Az ily lopó minálunk meglakol.
Te a göröngyeinket eloroztad
És el akartad adni a gonosznak.
Lopó gyanánt bünhődsz, kancsalhitü»
E szóra engem is elönt a düh,
Az indulat rángatja két kezem,
De vad szivem ügyelve fékezem.
«Igazságod van» mondom néki lágyan
«Vétkeztem és bünhődni most a vágyam,
Legyen! De engedj egy kegyes csalást.
A vállamon e zarándok-palást,

Éppakkora, mint testem hossza-széle,
Akaszd föl ezt, tégy igazat te véle.
Igy megmarad, ha már ily bünbe estem,
Neked a földed és nekem a - testem.»
Most az emir szakállát megvakarja,
Reám mosolyog, átölel a karja...
Igy lett barátom az istentelen.

Pap: Derék pogány volt. Ez tetszik nekem.

Várur: Hogy búcsuzott, átadta ezt a kardot,
Mely mindig óvott és épségbe tartott,
Nézd, ritka ábrákkal vagyon teli.
Ezt a török mindenha tiszteli.
Jámbor igék, megannyi régi mondás...
Mit félsz?

Biró: Azért, mert ez lelkünkre - rontás.

Ispán: Nem ez a kard ront, ám a békebontó,
Pogány, csalárd beszéd, csak az a rontó,
Amit ti fundáltok ki fondor ésszel.

Biró: Mit mondtam én? Vádolni ki merészel?

Ispán: Vádol ugyis eléggé bennetek
Krisztustalan, szöges beszédetek.
Mit lenn a csürhe csácsog és csacsog.
Tóditva hozzátok föl, szájasok.

Biró: Talán ti, hisz mindig csak ti beszéltek.

Pap: Elég legyen már a sok szóból - érted?
Minő pallérozatlan, semmiházi
Manér a Hübérur előtt vitázni?
Hallgassatok.

Várur: S mit mondanak azok?

Ispán: Azt hajtogatják ott lenn a gazok,
Hogy a csapás a váradból eredt.

Várur: Minő csapás?

Ispán: Hát a török sereg,
Mivelhogy a népet neki eladtad.
S ezért sanyargott-sínylett, te miattad.

Várur: S ki mondja ezt? Ki az az esztelen?

Biró: Én nem Nagyur, Krisztus sebére nem
És senkise, akinek esze ép.

Ispán: Egypárnak én is tudnám a nevét.
Az egyik az a díszes Kurta Jankó.
Nem engedted nősülni.

Várur: Az a bangó?

Ispán: Az az s a Balta Kázmér az a másik,
Kit megvágattál, most a foga vásik.
Az a sunyi tekergő, aki pisztolyt,
Kést rejteget. Mindkettő egyre piszkolt,
Mert mocskolódó és gonosz a szájuk,
De senkisem szólt ám azért reájuk.

Várur: Igy hát kigyót-békát kiáltanak rám
És kisebbitik rágalmazva gyatrán
Igaz keresztény lelkem álnokul.

Biró: Dehogy Uram. Dehogy, Nagyságos Ur!
Csak zúgolódik a nép untalan,
Mert látja, hogy a háza romba van
S kastélyod áll és csupa-csupa pompa.

Ispán: Jobb lenne hát, ha ez is romba volna?
Ezt mondja a nép. Hallod-é, Uram?

Biró: Ezt senkisem mondá a faluban.

(Béres bejön.)

Várur: Itt jő a Béres. Nos, fiam, mi hoz?
Mi hir lenn a völgyekbe?

Béres: Semmi rossz.
Már szerte járnak-kelnek a határban.
Bátyád kengyelfutóját ott találtam,
Sietve szólni óhajtott veled
S megkért, hogy adjam át a levelet.

Várur: Ő jött s az irást te hozod utóbb?
No még nem láttam ily kengyelfutót.

Béres: Unszoltam én is, ámde semmi módot
Nem leltem itt marasztani, szaabódott.
Fecskét ha látott, már hollót kiáltott,
Félt a kopár vidéken és az álnok
Pogányokat fürkészte, a ködöt.
Hát énnekem addig erősködött,
Míg el nem hoztam ezt, ő meg rohanva
Tért vissza mingyárt a császári hadba.

Várur:

(a levelet az asztalra dobja):

Csak nem támadták őt meg az uton?

Béres: Nem, arra az út biztos, ugy tudom.
De reggel, ahogy a lovát nyergelné,
Még egy lovast kért tőlem maga mellé.

Várur: Hisz már sehol sincsen török veszély.

Béres: Az nincs, Uram.

Várur: Mi van tehát? Beszélj.

Béres: A török az elment és szent a béke.
De más csapás jött, nincsen mégse vége.
A nép riadva fut, fülébe tapló:
Itt a nyakunkon a Mihók, a rabló.

Várur: Az utonálló, az a becstelen?

Béres: Már lenn kocog, mondják, a völgyeken.

Várur: S van embere?

Béres: No éppen elegendő,
Éhenkórászok, mert korog a bendő,
Aztán afféle összefogdosott
Balkörmü latrok, kósza zsoldosok.
Mit a török épen hagyott, csoportba
Kifosztja ez a bősz és szörnyü horda.

Várur: Dulásukat jelentették, biró?

Biró: Nem.

Ispán: Még nem is hallottál róla?

Biró: Ó,
Az emberek félnek s rebesgetik,
Hogy ott a beste, hogy a beste itt.
De hogy valóban él, e percbe hallom.

Várur: S kik mondják ezt?
Béres: Pákászok lenn a parton.
A gazda már nem jár semerre se.
Karámba zárja jószágát.

Biró: Mese.
Koholt beszéd. A nép mindent kifordit,
Csip-csup potomságért azonnal ordit.
Ha egy szegénylegényt lát, nyomba reszket,
«Itt a Mihók» és hányja a keresztet.
Aztán ez a vidék mért kéne néki?
Azt mondják, a szegény embert kiméli.

Ispán: Lám, védi őt.

Biró: Eh, hát jöhet mitőlünk.
Mit lelhet itt? Lehuzza majd a bőrünk!

Várur: Pusztulni fog, akárkinek fia,
Elcsipi a vitéz ármádia
S ha feltünik a funduson belül,
Hadd várja itt szörnyü intőjelül
Egy óriási, jól ácsolt bitófa.
Készittesd el tüstént, falu birója.

Biró: Hogyan, Uram, nem értem a tanácsot.

Várur: Hivj rögtön minden jobbágyot meg ácsot.

Biró: De Nagy Uram, most dolgozik a jobbágy,
Épiti házát, végezi robotját,
Kapuja rozzant, összedőlt az ól.

Várur: Ez sürgetőbb, mindenki tudja jól.

Biró: Hát néked a bitófa fontosabb?

Várur: Mondottam és tedd meg parancsomat
S ki immel-ámmal dolgozik, szabódik,
Az megtanulja tőlem még a módit.
Eredj! De Kurta Jankó, Balta Kázmér
Köztük legyen, mert Krisztus ugyse gyász ér,
Ezen okulnak majd az emberek
S annak szájára lakatot verek,
Ki megfeledkezik most is magárul.
Most nem vagyok keresztény, de a Várur.
Hát vidd hirül a népnek, hogy eképen
Rendelkezem. Mehetsz Isten nevében.
Biró:

(el.)

Pap: Azt véled, a veszély olyan komoly?

Béres: Egypár bitang már köztük bujdokol.

Várur: Dehát ne fogjunk dobbal madarat.
A Fattyu majd a molnárhoz szalad
S meghagyja néki, hogy legényivel
Lenn a szorosban, a hágón figyel.

Béres: A Fattyu? Azt ugyan kereshetik.

Várur: Eltünt megint? S mióta nincsen itt?

Béres: Én már nem láttam tegnap este óta.

Várur: Ez több a soknál. Hát a régi nóta.
Elkergetem ezt a bitang tekergőt.

Ispán: Hagyd, jó Uram, hiszen alighogy felnőtt.
A cimborái folyton elviszik.
Talán mulat velük, kicsit iszik.
Régóta nem járt ugyse arra künn.

Béres: Majd megtanitom, hogyha hazagyün.

Várur: No küldjetek egy embert a malomba
És hozzatok nekem hirt róla nyomba.
(Ispán, Béres el.)

Atyám, a vad, vészes világ kereng.
Csak visszatérne már a régi rend.
De merre van, hol lelhetem a földön?

Pap: Én, jó Uram, veled leszek örökkön.
Itt a levél, ni. - Hát föl sem nyitod?

Várur: Igen. Egy uj vendég, egy uj titok.
Megint levél. Beh jó volt élni távol,
Semmit se sejtve, messze a világtól.

Pap: Bátyád nagyon régen nem irt, valóban.

Várur: Kengyelfutó jött, bizonyára jól van. -
De azelőtt is, bármikor is irt,
Mindig riadtan vettem én a hirt
És elfacsarta szívemet egészen.
Az isten tudja, most is félve nézem,
Fölbontsam-e? De félre habozás.
Gyorsan, legyünk tul rajta. Megbocsáss!
(Olvassa. Közben alig észrevehetően kiegyenesedik, a levél megrezzen kezében. Sokáig olvassa, majd miután végzett vele, még mindig a papirra mered. Aztán a levelet lassan leteszi s anélkül hogy a Papra tekintene, kemény léptekkel föl s alá járkál. Végül megállapodik, tenyerébe csap.)

Jobbágyaim! - Most meg kell lenni, most.
Itt az idő. Megtenni, hamarost!
- Atyám, bocsáss meg - ámde hirtelen...
Nem, csak maradj! Maradj! Te légy jelen.
(A jobbágyokhoz, akik besietnek):

Ösméritek a nagy gyalult keresztet,
Amit az ácsaim elkészitettek,
A golgotához, ott az udvaron.
Hozzátok azt be, látni akarom, -
Főtisztelendőm, ez a munka az,
Mit fölvállaltam, mig tart ez arasz,
Rövidke, elmulandó, földi létem.
Ez a levél hozá eszembe nékem.
Hogy mért s miként, majd hallani fogod.

Pap: Istent dicsér magasztos szándokod,
Csak valamennyien megértenék.

Várur: Ne félj, ne félj, megérti majd a nép.

Pap: Oly szép a példa, hogy aligha vélem.

Várur: Lehet, Atyám, hogy én már meg sem élem,
De mert nagyon gyarlandók itt a hívek,
Örökbe hagynám nékik én e Mívet.
Megépitem ama Kálváriát,
Hogy látva-látnák az Isten Fiát
S tiporja a rögét mindenki lába,
A port, mit illetett Ő hajdanába.
Ekkép okuljakak majd rajta földi
Futásukon, ki a szivet betölti,
Mivelhogy Ő a Jóság, a Nemesség
S mindenkoron csak Őt, Krisztust kövessék.
A szeretet lobogjon fönn, magasban,
Hunyjon ki a gyülölség lángja lassan.
Ez lészen az én testámentumom.
Aztán szemem szeliden béhunyom
S nyugton megyek, mikor szólitanak
(Két jobbágy hozza a keresztfát, fölállitja az udvar lábjában. A jobbágyok mögötte állnak, egyenesen tartják.)

Dücső keresztfa! E bünös ajak
Hozzád fohászkodik, térdem meging,
Kezedbe tészem életem megint.
A kinkeserves utat sanyarúan
Végigrovom tevéled könnybe, búban,
Hogy egy lehessek mindig óriás,
Szentelt neveddel, halvány Glóriás!

(Fölkel.)

Crescentia és Gloria

(föltünik az elsőemeleti erkélyfolyosón.)

Gloria: Apám...

Crescentia

(gyorsan int neki, hogy ne zavarja.)

Várur

(föltekint, elmosolyodik, majd mélyet sóhajt, elkomorodik. Szünet után):

Leányom, mit keressz te itt?

Gloria: Csak kérdeni akartam valamit.

Crescentia: No jó, no jó, beszélj, te csacska lány.

Gloria: Apám, ugye, kivonult a pogány?
A mi vidékünket már egy se lakja.
Mondd hát nekem, a Megváltó alakja
Mikor kerül reá e puszta fára?

Várur: Majd rákerül, leányom, nemsokára.
Csak légy nyugodt.

Gloria: Az agg Mester kimérte
A fát a képhez - immáron egy éve -
Hogy az édes Jézust rá kifaragja,
Azóta kész is tán remekdarabja,
Min függeni fog, ott van már a szöghely.
Hát nem tudod, apám, mikorra jön fel
A kastélyunkba a kőfaragó?

Crescentia: Á, értelek.

Glória: Hagyj, most enyém a szó.

Crescentia: Minő piros vagy

Gloria: Látod, kinevet.

Crescentia: Igen, igen, szikrázik a szemed.
Glória: Nekem, miért?

Crescentia: Micsoda szerelemmel
Szólsz róla.

Várur: Ó a mester kedves ember!

Gloria: Hallod? Kitünő míves ő. Te hallgass.

Crescentia: De oly kicsiny.

Gloria: Az ökle az hatalmas.

Crescentia: Öreg.

Gloria: Szeme az most is fiatal,
Tüzlánggal ég.

Crescentia: Mily lelkesen szaval.

Várur: Én is becsülöm.

Gloria: Itt remeteként
Éltünk magunkba s ő nem néz felénk.
Lenn a városba van most?

Várur: Valaha
Ott élt. Remélem, nem esett baja.

Gloria: Apám, tudod mit? Végtelen szeretnék
Átmenni, érdekel az a remek kép.
Tehát azonnal általlovagolnék
A mühelyébe. Jaj de boldog volnék!
Egy macskaugrás, egy kis séta csak!
Ugye megengeded? Az út szabad.
Crescenz, velem jössz? Hányszor átügettünk
Békés időn, a por repült megettünk!
Hisz már levél jön, jár a posta, nemde?
Apám, apám, előbb az járt eszembe,
Ő irta ezt a levelet neked.

Crescentia: Ki irta hát?

Várur: Ó jaj, jaj, gyermekek.
Jertek körém, ti nyájas, kedves lelkek!
(Leányai lefelé jönnek az erkélyfolyosóról.)

Tehát... leányaim majd utra kelnek.
Mondd, biztonságos ez a séta már most?
Te lenn voltál.

Pap: Ha egypár alabárdost
Melléjük adsz, mehetnek ők nyugodtan.

Várur: Jaj, tisztelendőm, jaj, hová jutottam.
Setét vagyon, szivem remegve dobban,
A borzalom csikarja egyre jobban.
Ugy rémlik átkozott itt ez a hely.

Csak menjenek is innen gyorsan el.
Rosszul vagyok. Egyszerre oly halálos,
Bús lett a lelkem. - Jobb nekik a város. -
Ne szólj.

Pap: Tehát nem csalt a sejtelem?

Várur: Leányaim, most legyetek velem.
Szomoru a hir, ami vár reátok,
Meghalt a hitvestársam, az anyátok.
Itt a levélbe bátyám irta meg.

(Csönd.)

Crescentia

(halványan):

Uram, adj néki örök életet.

Várur: Ámen.

(Mikor Gloria sirvafakad.)
Leányom!

Gloria: Én őt sose láttam!
Csupán felé epedtem a homályban!

Crescentia: Emléke rám is messziről ragyog.
Kislányka voltam, mikor itt hagyott.
Mindig szomorkodott s én tőle féltem.
Apánk se volt itt.

(Glóriához):
Csak te voltál vélem! -
És az ágyánál a nagybátya állt ott?

Várur:

(bólint.):

Crescentia: Hallotta-e, mikor minket megáldott?

Várur: Ő már nem is beszélt felőletek.

Crescentia: Szegény, szegény, tán nem is szenvedett,
Ha visszagondolt néha-néha ránk.

(Sir.)
Apám, bocsáss meg, végre az anyánk.

Gloria: Én is buzgón imádkoztam naponta,
Hogy visszatérjen árva várlakodba.
El-nem-jövő csodák várója lettem.

Crescentia: Sokat vétett te ellened?

Várur: Szerettem.

(Csönd.)

Crescentia: Nem lesz sosem öreg...

Várur: Ő tépte széjjel
Szentelt frigyünk izgága, vad szeszéllyel.
Én Napkeletre elzarándokoltam.
Ő itt maradt, amig én messze voltam.
Rég volt nagyon. És ahogy visszajöttem,
A boldogságom porba hullt köröttem.
Magára hagyta két kicsiny leányom.
Ne itélkezzünk. Én sem őt birálom.
Hisz itt vagytok ti, kedvesek, enyémek
S ezt őneki köszönhetem, mig élek.

Crescentia: Majd gyászruhát kell érte ölteni.

Várur: De nem találtok a kastélyba ti.
Csak a városba van efféle kelme.

Gloria: Indulhatunk hát?

Várur: Nincsen ellenemre!

Gloria:

(arca fölragyog, de aztán észbekap.)

Várur: Crescenz, kisérd el.

Cescentia: Itt maradsz - magad?

Várur: Majd az Úrral beszélek azalatt.

Gloria: Benézhetünk hát a kedves öreghez?

Várur: Csak nézzetek be, hátha képe meglesz.

Gloria: S mi hazahozzuk, mint sebes staféták.
Ó hogy imádom ezt a röpke sétát!
Miként Diána nyargalok veszetten.

Várur: Két kápapisztoly lesz a nyergetekben
És elkisér majd a városba sok
Csatlós-cselédem, karabélyosok.

(A jobbágyokhoz):
Tegyétek le a földre a keresztet!
Most menjetek és lovakat kerestek.

(A jobágyok leengedik a keresztet, aztán el.)

Pap: Szerszámokat adok a hadinépnek.

Várur: Légy szives. Én a fegyverházba térek.

(A háttérben levő fegyverházba megy.)

Gloria: Leányasszony, kulcsárné, indulunk!
Csodálatos, remek lesz az utunk!
Örvendezek, de szívem, mint az ólom.
Mondd csak, kapott-e már ma húst a sólyom?
És hogy mint van Erzsók anyó, szegény?

Kulcsárné: Még nem mehettem be hozzája én.

Gloria: Mit, reggel óta nem láttad? Beteg
S felé se nézel?

Kulcsárné: Hogyha nem merek.

Gloria: Nem mersz?

Kulcsárné: Nem én, minthogy boszorka s félek.

Gloria: Te vagy boszorka! Sárkány! Beste lélek!
Egy ily öreg anyókát itlan-étlen
Magára hagyni ottan a sötétben.
Az a cudar boszorkaság. No lásd,
Ugorj hamar s vigy néki bort, tojást.
Aztán utiruhám hozod nekem le.
Pokolba ily cseléddel, szedte-vedte!

(Átveszi Várurtól a pisztolyokat s indul.)

Crescentia: Elérte, hogy menjünk. Kemény egy agy.
Szakasztott olyan, mint, apám, te vagy.
Nem gondolod, apám?

Várur: De azt hiszem.

Crescentia: És én, akárcsak az anyám?

Várur: Igen.

Crescentia: Nem fáj neked, hogy folyton látod őt,
A képemását a szemed előtt?

Várur: Mért fájna?

Crescentia: Akkor inkább küldj el engem.

Várur: Tréfálsz velem, kedves leeányka. Nemnem.
Szerettem őt s ha néha elborultan
Fürkészgetem az életem, a multam,
Rátok tekintek s szivem gondja könnyül.
Töröld meg a szemed, pilládra könny ül
És hagyd, leányom, hagyd a könnyeket.

Crescentia: Már nem sirok. Csak egyet kérdezek:
Mért ez a sok csatlós-cseléd nekünk?

Várur: Nem értelek.

Crescentia: Ha mostan elmegyünk,
Váradnak csak egy-két szolgája lesz.

Várur: Egész seregnek ellenállhat ez.
Vagy azt hiszed, apád már nem erős?

Crescentia

(tünődik, aztán ragyogó arccal):

Igen, erős vagy, én apám, te hős.
De zárd be a kaput.

Várur: Jó. Itt az óra.
Repüljetek, leányok. Lóra, lóra.

(Mind kimennek.)

Fattyu

(sunnyogva megáll a kisajtó árnyékában. Minthogy az udvar üres, belép s egy pillantást vet az ablakokra. Kezét nadrágzsebébe mélyesztve, látszólag közönyösen besompolyog az udvarra. Amikor a kápolna lépcsőjéhez ér, megáll, a pillér mögé bujik, innen a kaput kémleli. Aztán mindig jobban-jobban a pillér mögé huzózkodik, majd egészen a lépcső alatti térbe, ahonnan már nem is látható. Várur és Pap a kapun visszajön.)

Várur: Hogy ülte meg a rárót ez a lány.
Nem féltem a csapatjukat.

Pap: Na lám,
Ha látod őket, mingyárt földerül
Felhős, bús arcod.

Várur: Most majd egyedül
Fohászkodom Birámhoz és Uramhoz.

Pap: Harangozhatok érte?

Várur: Csak harangozz.

(Fattyu ujra előbukkan. Amikor a lépcső elé ér, a kapuból jön a Kulcsárné a grófkisasszonyok ruháival. Elámul, önkéntelenül visszadöbben.)

Fattyu: Leányasszony, kulcsárné, nem tudod,
Hová nyargaltak a kisasszonyok?
Mindenki elment? A lélekharang szól.
Nem értem ezt. Mért nem beszélsz? Haragszol?

Kulcsárné: Hé Panni, Panni!

Panni:

(jön, meglátja Fattyut, összerezzen, de nyomban uralkodik magán.)

Kulcsárné: Lányom, Panni, Panni,
Minek verébnek ennyi magot anni?
Elszórsz nekik kölest, buzát, rozsot.

Panni: Biz annyi van, hogy szinte csak pozsog.

Kulcsárné: Hesseld el őket, hallod-e füles?
Nem őnekik való ez a köles.
Csirippolnak, fölfalnak, hogyha hagyjuk.
Utálom a fajzatjuk, mint a Fattyut.
Tanulja meg a titulám a kajla.
Nem lányasszony vagyok neki, de frajla.

(Dölyfösen mosolyog, azután pipeskedve ellejt.)

Panni: Hun kujtorogtál?

Fattyu: Merre lovagoltak
Ők és azok, akik mellettük voltak?

Panni: Be a városba. - Keresett az Úr.

Fattyu: És mit csinálnak mostan odatúl?

Panni: Képet hoznak. - Etettem a kutyád.

Fattyu: Négy óráig maradnak oda át.

Panni: És téged eddig micsoda marasztott?

Fattyu: Nagyon szapultak itthon a parasztok?

Panni: Eh mit tudom. Csak kódorogsz te folyton.
Most itt maradsz mán?

Fattyu: Sietős a dolgom.

(Kioson az ajtón.)

Kulcsárné:

(a második emeleti erkélyfolyosóról leszól Pannira):

Mit tátod a szájad? Hordd el magad.

(Panni indul. Ispán, Béres, amint a kapuból jön, elhalad Panni mellett. Fönn az erkélyfolyosón lefelé jön a Pap.)

Béres: Már nem csönditenek. Ott jő a pap.

Ispán: Atyám, a háznép, a hű béresek,
Minden cselédek és hűbéresek,
Kérnek, vezessed az Urhoz, ki gyászba,
Nagy könnyezéssel sir porig alázva,
Hogy elmondhassuk mi van sziveinkben.

Pap: Jó emberek, ő most imádkozik benn,
De majd elé vezetlek bennetek.
Addig benn a kápolnában leszek.

Kulcsárné

(felülről):

Előbb azonban jő a nőcseléd,
Csak azután a férfi-csőcselék.

Béres: Elsőbb bemegy majd mivelünk az ispán.

Kulcsárné: Hogyan, az a mihaszna Fattyu is tán?
Tévedsz, babám.

Béres: Hiszen a Fattyu nincsen
A birtokon.

Kulcsárné: Megjött a drága kincsem.
Láttátok őt? Az a pofátalan
Itt lóstatott. Hol a pokolba van?

Ispán: Bent?

Béres

(dühösen bemegy, hogy megkeresse. Molnár a kisajtón jön.)

Ispán: Nézd, a molnár. Sápadt vagy, barátom.

Molnár: Nincs a legényem itt? Sehol se látom.
Már reggel óta egyre kajtatom.
Mindent ott hagytam és áll a malom.

Ispán: Mi nem tudunk semmit.

Molnár: Azt sem tudod,
Hogy megszállottak lenn minden zugot?

Ispán: Á, mit beszélsz.

Molnár: Igen, amott az erdőn
Valami készül, árny suhan a cser-tőn,
Most ág se moccan, most egy cserje rezdül
S nem látni a sürü lombon keresztül.
Jaj, Jézusom, mi bukkan ott elő?
Talán egy turbán? Vagy egy flintacső?
Keresztet hányok s usgyi vágtatok,
Mig nem vagyok itten - tinálatok.

Ispán:

(szélesen hahotáz):

Anyámasszony vitéze. Sose voltál
Bátor legény. Tudod ki vagy te? Molnár.

Molnár: Te nem jártál a völgykatlanba, persze.

Ispán: Szegénynek az inába szállt a mersze.
Nem sértelek. No jó. Ne félj, pupák.
Inkább igyál meg vélem egy kupát.
Az a szivet erősiti. Mi? Lőttek?

Molnár: Lenn a malom felé, igen.

Ispán: Előtted?

Molnár: Idébb.

Béres és Fulajtár

(a kapuból jön.)

Béres: Hallották? Hát ez micsoda?

Ispán

(a kápolna felé pillant):

Az Úr nem tudja. Nem hallott oda.

Kulcsárné

(felülről):

Jujjuj, megint csatáznak és szaladnak

Ispán: Fönn a toronyba nyilik egy kisablak,
Meglátjuk, a füst merre gomolyog.

Molnár: Fölmégysz?

Ispán: Nekem nem tetszik a dolog.

Molnár: Az Úrnak nem jelented?

Ispán: Majd utána.

Béres: A Fattyu itt járt. Mondjátok, ki látta?
Láttad te?

Panni: Hát.

Béres: Beszéltél is vele?

Panni: Hát.

Béres: Merre van most?

Panni: Tuggya a fene.

Béres: Hazudsz, komisz.

Panni: Na.

Béres: Na? Ez a tiéd.

(Pofon cserditi Pannit.)
Hurokra jöttök még ti majd. Szemét.

(Panni bőgve el.)

Ispán: Ne bántsd! Tekintsük inkább meg az ösvényt.
Nem látsz te arra füstöt és vörös fényt?

(Ispán és Béres fölmegy a lépcsőkön, Molnár és Fulajtár kimegy a kisajtón.)

Kulcsárné: Erzsók anyó kapott már enni-inni?

Zsuzsi: Jaj, hát kisasszony nem tetszett bevinni?

Kulcsárné: Mit majd boszorkányt szolgálok ki tán?
Sokkal nemesebb a familiám.
Lódulj!

(A szolgálók elmennek. Kulcsárné távozik. Csönd. Aztán a kisajtó felől vad halálorditás hallik, melyet egy másik, tompább kiáltás követ.)

Molnár

(betámolyog):

A fulajtárt levágták. Hol az ispán?

(Fölrohan a lépcsőn.)

(Nyomban utána megjelenik - eleinte lapitva - három alak: Mihók, a rabló, egy nyurga, hatalmas, már nem fiatal férfi, Csóka, egy csupaszszáju legény, kinek homlokára kerék van égetve, katonamundérban, aztán gróf Montacuto, egy szikár, nyulánk, elhanyagolt lézengő ritter, fekete ruhában. Mindegyiküknél szablyák, nyársak, pisztolyok. Látják, hogy az udvar üres, a lépcsőn fölrontanak a kápolnába. A kisajtón azonnal követi őket a két parasztsuhanc, Kurta Jankó és Balta Kázmér, a Fattyuval. Most a várkastély emeletei megélénkülnek. Az első emelet egyik ajtójából kisiet a Várur: meghökken, tüstént kirántja török kardját a hüvelyéből. Mögötte a Pap benyit egy ajtón s kelevézzel jön ki. A fölötte lévő emeleten a Kulcsárné a könyöklőhöz rohan, letekint az udvarra, elkiáltja magát: Jézus-Mária, aztán végigszalad a folyosón. Ispán és Béres riadtan ugrik ki egy ajtóból, mind a kettő fegyvertelen, befutnak, fejszével, pöröllyel térnek vissza. A földszinten a kapuból a majorság felől Zsuzsi és Borcsa rémülten szalad az udvarra. Az udvarban Mihók, a parasztsuhancok és Montacuto a lépcsőn vágtatnak a Várur felé. Mihók eléri őt. A kisajtó felőli lépcsőn Csóka robog föl a második emeletre Fattyuval s az utánuk érkező többi szegénylegénnyel, Kajtárral és Gurgulyával, ennek öccse pedig, Turgulya, Böllérrel és négy törökbugyogós marconával az udvaron át a majorságba száguld. Onnan asszonysirás hallik, a belső lépcsőkről harci lárma, orditozás, sóhajtozás. Végül a kisajtón megjelenik Kató, a cigánylány, kezében puszta tőr, vállára zsákok vannak kötve. Óvatosan rejtőzködve, gyáván befelé sandit.)

Várur

(közben már lefogták, kezeit hátára kötözték, lefelé ráncigálják a lépcsőn.)

Mihók

(liheg):

Ez hát a gróf?

Balta Kázmér: Ez a kutya a gróf.

Kurta Jankó: Megvagy, büdös! No hogy szorit a sróf?

(Agyba-főbe verik ökleikkel.)

Montacuto

(az első emeletről, kissé idegenszerüen beszél):

Már guzsba van. Hát mit kezdesz ki véle?

Balta Kázmér: Hadd gyomrozom, mig ki nem lóg a béle.

Kurta Jankó: Ugy megkötöm, hogy az ere kiroppan.

Mihók: Majd lazsnakoljátok el a sarokban.
Akasztófával várt a vakmerő.

Balta Kázmér: No te hires pogány-törökverő!

Kurta Jankó: Ki ebhitüknek adtad el a népet!

Mihók: Vért fogsz izzadni, disznó. Jaj tenéked.
Most megdögölsz. Imádkozz, pajtikám.

Balta Kázmér

(fölemeli a Várur kardját):

Itt a bizonyság, hogy minő zsivány!
Az áruló! Ihol, a kardja görbe.

(Leszakitja a kardsziját.)

Kurta Jankó: S ezzel szegény, keresztény népit ölte!
Mi lesz vele?

Mihók: Majd a sorára vár!

Balta Kázmér: No jó, no jó!

(Derekára csatolja a Várur török kardját.)

Turgulya és Böllér

(a baloldali udvari kapun beront):

Győztünk! Miénk a vár!

Csóka

(ugyanekkor az első emeleti erkélyről):

Győztünk!

Turgulya: Megvan?

Mihók: Meg. Tágulj arra, kuss.

Turgulya

(visszafut):

Te, még szuszog is. Rajta-rajta, fuss!

(Eltünik.)

Mihók: És a kapu?

Turgulya: Megszállották, bezárták!

Mihók: Két marcona foglalja el a vártát!
No és leölték ott benn mind a férfit?

Turgulya: Csak némber van. Most fogják össze.
Értik.

Mihók: Mind megmotozni! - Fölkopik az állam.

Böllér: Mingyárt teritek: lesz pogácsa nálam.

(Turgulyával el.)

Mihók: Fattyu, a kulcsot! Hol vagy, Fattyu, hol?

Fattyu

(belülről):

Gyüvök.

Balta Kázmér: Még elteszik a láb alól.

Mihók: Velem gyülik meg a bajuk.

Balta Kázmér: Megyek.
A jószágban az osztályt te tegyed.
A kard enyém. Most kaptam ép - az Úrtól.

(Kurta Jankó el. Balta Kázmér a földszinti folyosó egy ajtaján távozik.)

Montacuto: Te, a csuhás a kápolnába kuksol.

Mihók: Azt is azonnal megkeresztelem. -
Ez portya itt: vig és oly esztelen!

Fattyu:

(jobbfelől berohan, véres kezében egy kulcscsomót lógázva.)

Kajtár

(a második emeletről):

Hol vagy? Na gyüjj

Kató (fölrohan a lépcsőn.)

(Turgulya és négy marcona azalatt a kapu felől, a másik oldalon behajtja az Ispánnét meg a szolgálókat.)

Ispánné

(szakadatlanul kiabál):

Józsep! - Józsep! - Józsep!

Fattyu

(lógázza a kulcscsomót):

Nézd, ispánné, de furcsa:
A Józsepednek itt van mind a kulcsa.
Lábát kirúgta a lépcső kövére,
Akár a disznó, gőzölög a vére.

Ispánné

(nem érti):

Józsep! - Józsep! -

Mihók: Mért oly kövér?

Fattyu: Áldott az állapotja.
Most van hetedik hónapjába.

Mihók: Potyka.
Nincs szebb pofáju? Kedves, finom is?

Fattyu: Itt mind ilyen. A Zsuzska, a Boris.
Itt nem találhatsz vékonypénzü nőket.

Mihók: S ez mért picsog? Zárd a pincébe őket.

Fattyu: Ott legalább nem lesz ily melegük.

Mihók: Vidd már. Előbb cicázzatok velük,
Aztán akasszátok föl sorba.

Fattyu: Fáin!
Fölvitte Isten a dolgom, babáim!

Mihók: Kocsit, kocsit nekünk! Befogni nyomba.
Hol az udvarlószála és a konyha?

Fattyu

(mutatja):

Amarra ni!

Montacuto: Ott, arra, arra, ott!

Mihók: Zabálni adjatok, mert meghalok.

Turgulya: Hol a borospincétek? Ég a gégém.

Mihók: Kulcsot!

Fattyu: No mindent megkapsz majd a végén!

Böllér

(a kapuból jön):

Nézd, itt van a szalonka és az őz.
Mingyárt teritek majd, csak enni győzz.

Mihók: Kutyák ugatnak. Neszesek nagyon.
Nem kell kutya! Fattyu, mind üsd agyon!

Fattyu: Megyek, megyek. Hogy nyi az a sok állat.

Böllér: Gyüjj a szálába, fölrakom a tálat.

Kulcsárné
(fönn az első emeleti folyosón menekül Csóka elől s mikor az lefogja, ordit):
Fattyu, segits! Fattyu, segits!
Kegyelmezz!
Megöl, megöl.

Fattyu
(aki Mihók előtt halad a lépcsőn):
Veréb vagyok, te redves.
Veréb csirippol és veréb csirippel.
Nincs irgalom frajlának, Csóka - vidd el.
Hagyd helybe jól, aztán kötélre véle.

(Eltünik.)

Montacuto
(a fegyverházba megy.)

Kató
(aki a felső emeleten, majd a folyosón, majd a szobákban töltögeti zsákjait, eddig már több izben föl-fölsikoltott az elragadtatástól, most egy lila brokát-ruhát tereget maga elé. Gyönge, cigányos zsizsegéssel):
Jaj, mennyi drág szőttes s mennyiféle.
Ezt maszkabálon hordja uridáma.

Kajtár

(közben ernyedetlenül dolgozik):

Zsák kéne és kötél, az kéne máma.

Kató: Pruszlik, füző, kisszoknya, ide nézz.
Ezt a mamuska kapja, ezt Teréz.
Ily ágynemüt is most látok először.
Dunyhák, pihével és valódi lószőr.

(Amig Kató zsákjait és degeszre tömött batyúit az udvarra dobálják, az első emeletről, a Várur terméből egy mandolint, egy sakkot hajitanak le, aztán vastag könyveket, papirlapokat, melyek szerteszét rebbennek. Nehéz tárgyak buffognak, üveg és érc csörömpöl.)

Balta Kázmér

(állig fegyverben jön a fegyverházból s Várur elé áll):

Mostan dühöngj, kutya. No süss ide.
Hát fogsz-e rajtunk itélkezni te?
Vagy megöletsz tán? Akkor irgalom.

Kurta Jankó

(a kapuból):

Mihók, a marconák az udvaron
Semmit se hagynak, mind övék a sok jó
Hizott barom, a berbécs és a toklyó.

Montacuto

(egy tőrrel jön a fegyverházból):

Lásd, a parasztnak nem kell az ilyesmi.
Az érti ezt, aki igaz nemesfi.
Aki igaz ur és igaz gavallér,
Több annak ez, mint kincs s bármennyi tallér.
Bocsáss meg, ámde el kell végre vinnem,
Megillet: - ezzel távozom el innen.
Lovag vagyok, nemesfi. A nevem

(meghajlik):
Gróf Montacuto. Nem kell semmisem.
Idejövet se volt nálam csomag
És most se lesz. Lovag vagyok, lovag.

Várur: Hahát nemes vagy, igazi nemes,
Segits azon, ki arra érdemes.
Vágd szét a gúzst. Hadd álljak e gonosz, rút,
Dibdáb hóhérolókon szörnyü bosszút
S haljak lovag gyanánt. A kötelet
Vágd szét, nemes.

Montacuto

(a tőrre pillant és trilláz):

Trallala.

Várur: Nem mered?
Akkor meritsd szivembe azt a kést,
A tőrrel adj egy kegyelemdöfést,
Nemes kezeddel, válts meg általa.
Krisztus nevére, tedd meg.

Montacuto:Trallala.

Mihók

(egy pompás, ezüstözött billikommal jön a Várur szobájából.)

Böllér: Itt lesz, Mihók, neked egy tiszta üng.

Mihók

(lejön):

Amit találtunk, az kevés nekünk.
Mondd meg, hol a pénz, az arany, fiam.
Az nem lehet, hogy itt csak ennyi van.
A földbe ástad, vagy talán a falba?
Mutasd meg és ne titkolózz, te balga.
Hisz a pokolba már ugysem viszed le.
Mingyárt eszünk s itélkezünk felette.

Böllér

(lejön az ingekkel, ruhákkal, több pár sarut, csizmát lógáz):

Koszos az üngöd, vedd ezt, pajti, fel.

Mihók: Csizsmát.

Böllér: Az is van itten dögivel.

Mihók

(billikomát az asztalra csapja):

Ez billikony. Mindig ebből iszok.
Befogtak-e már? Hol van a piszok?

(Az udvar felé megy.)

Gurgulya

(közben egy nagy cinkkancsóval s két cinkkupával feljött a pincéből):

Kóstuld meg ezt. A pince szinbora.
Hájjal kenik a torkod, cimbora.
Akar a méz.

(Fölkiált a második emeletre):
Mit mivelsz ott, te fránya?

Mi az amott?

Gurgulya

(a második emeleti könyöklőre egy tálcát tesz mindenféle üvegekkel, tégelyekkel):

A grófék patikája.

Turgulya

(Montacuto kupájába önt, aki az asztalhoz telepedett):

Ez itt a medicina, ebbion.

Montacuto

(a földről fölvesz egy könyvet és lapozgatja.)

Turgulya

(észreveszi):

Hát ez miféle kalendáriom?

Montacuto: Vago usignol che i querulanti accenti -
Anyám beszéde, édes, drága szók -
Accordi al mesto suon de miei sospiri -
Ezt elteszem és mindig olvasok.

Turgulya

(közben még több cinkkupát hozott a pincéből):

Mi az?

Gurgulya: Kenőcs, kenőcs - megannyi zsir!
Jaj, annyi van, az ember szinte sir!
Csiklándja inyem, olyan jóizü,
Édes s olyan lágy!

Turgulya

(fölszeleteli a sonkát): Sunka!

Gurgulya

(a medicinák fölirását nézegeti s tovább keresgél):

Zsályafü!

(Az udvarba dobja.)

Turgulya: A szárazkórra, hektikára szer!

Gurgulya: Mák! Gyöngyvirágviz! Ánizs! Lenn hever.
Beléndfü! Ez igen büdös!

Turgulya: Az asztal
Kurál, komám, csupáncsak az vigasztal.
Mikor magad torkig telezabálod,
Lehull kezedről a kelis, a tályog.
Itten megépül minden szenvedő.

Mihók

(bejön az udvarról, egy marcona kézikocsit tol utána.)

Böllér

(A sarukat párba rakja, majd fölhajt egy kupa bort):

Mihók - haló porodra - szemfedő!

Mihók

(fölkiabál):

Kajtár, Kató, sürögjetek kicsit.
Végezzetek. Befogják a kocsit.
Még rákerülhet pár csekélyke holmi.

Kató

(felülről):

Hát vége van? Csak most kezdtünk rabolni.
S ily kis kocsit hoztok ti a nyakamra?
Még telve van ruhákkal itt a kamra.

Mihók: Azonnal indulunk. Sietni kell.
Egész elül még lesz tán némi hely.

Fattyu

(kenyérrel, cipókkal a hóna alatt jön az udvarról):

Egy tü se fér el a kocsin, ezerszám
Van rajt nyereg, fegyver, paplanka, szerszám.
Hus, liszt, meg a marhának csalamádé.

(A lépcső felé el.)

Kató: Mit mondsz? A devla verjen meg, te málé.
A Dáriusnak kincse itt, a kincs
S takarmányt lopkod. Egy csöpp esze sincs.
És azt hiszik, hogy még rablók ezek.

Kajtár: Csak bizd reám. Mindent elrendezek.

Mihók

(friss ingben):

Ez már döfi. Ez aztán a derék.
Ha császár volnék, üngöt váltanék
Minden hónapba kétszer. Nagyszerü.
Ebből kipusztul lassan a tetü.

(Iszik.)

Böllér: Nadrágot is kapsz. Nézd, minő uras.

Mihók

(leül):

Csizsmát nekem, már mondtam. Ne ugass.
Az ember addig hordja bugyogóját,
Amig le nem rohad. A ragyogóját!

Böllér

(csizmát próbál neki.)

Kajtár

(miután lejött, mohón elcsen egy darab pecsenyét, óvatosan Kató felé pislant, aztán a szájába gyömöszöli, majd a ledobott zsákokat, batyukat serényen összenyalábolja s a kézikocsira rakja.)

Mihók: Hékás, a nyelved is kilóg. Nahát,
Jól megdolgoztat a cigány babád.

Kajtár: Hát élni köll. És ki se mondható,
Milyen derék, dolgos lány a Kató.

(Az udvar felé siet.)

Böllér

(ünnepélyesen):

Azt a zsiványt mikor veszed elő?

Mihók

(egy kupa bort Böllér fejére önt):

Koszos fejedre. A keresztelő.

Böllér: Nagy tisztesség. De azt mondták nekünk,
Nem vizzel és borral keresztelünk.

Csóka

(bejött az udvarról, aztán letelepedett az asztalhoz):

Az, aki férfi, az vérrel keresztel.

Böllér: Azt gondolod? Ne hidd, barátom ezt el.
«A lélek a keresztség» - szólt a bölcs.

Mihók: Ne prédikálj. Igyál. No, Csóka, tölts.

Fattyu

(a lépcsőről, feszült kiváncsisággal):

Hol az a frajla, az a szüz kiassszony?

Csóka: Ne félj, reá szállott már a malasztom.
Mostan pedig egy marconának adtam.

Kató

(nehéz csomagokkal levánszorog, fölrakja a kézikocsira, Kajtár hozzásiet, segédkezik neki, együtt kötözik a többihez.)

Balta Kázmér és Kurta Jankó

(az udvarból jön.)

Csóka: Aztán mi volt ez a bitang a hadban?

Mihók: Benn már letéptem mindenféle rangot
A mundérjáról.

Csóka: A halálharangot!
Huzd meg!

Balta Kázmér: Igen, ti folyton esztek-isztok
És elfelejtitek itt ezt a piszkot.

Mihók: Nem látod, hogy csizmát próbál a varga?

Balta Kázmér: Mit bánom én, halál a gaz cudarra!

Mihók

(a csizmába lép):

Ez végre jó.

Böllér: Állj a talpadra, hapták.
Ugye, Mihók, ezt a lábadra szabták?

Mihók: Most már azonnal meglesz az itélet.

Turgulya: Te, Gurgulya, ki az a néne véled?

Gurgulya

(egy töpörödött anyókát vezet ki a földszinti kamrából):

Mihók menyasszonya. Itt volt alant.

Balta Kázmér: Erzsók anyó.

Erzsók anyó: Szegény világtalant
Mért ráncigálod, merre zargatod?

Balta Kázmér: Élt még ez?

Erzsók anyó: Nemsokára meghalok!

Fattyu: Ez megjósolja, hogy a fiatal meg
A vén mikor, melyik órába hal meg.

Kató: Meghalni, juj, ezt én sehogyse állom.

(Kajtárral kitolja a kézikocsit a kapun.)

Mihók: Én még sosem rettegtem a halálom.
Gyüjj hát banyám, nézd itt a tenyerem,
Mondd meg amit látsz benne kereken.
Bármit beszélsz is, elhiszem szavad.

Erzsók anyó: De nem löhet. Mivelhogy nem szabad.

Balta Kázmér: Fél a boszorkány, fél az átkozott.

Kurta Jankó: Söprün lovagolt, jégesőt hozott.
Majd tüzbe dobták itt az emberek.

Mihók: Ugyan s talán az úr mentette meg?

Balta Kázmér: De jósolni nem hagyta a gazember.

Fattyu: Faggathatod, ez már mukkanni sem mer.

Mihók: Jósolj, banyám, lehet már, ide hallgass: -
Megint szabad, mi hajdanán tilalmas!

Erzsók anyó: Megint löhet? No látod. Annyi szent,
Ez a világ csak mindig föl-lement,
Mióta élek.

Mihók: Jósolj.

Erzsók anyó

(orrával tapogatja Mihók tenyerét):

Szép tenyér.

Balta Kázmér: Boszorka!

Csóka: Tüzbe véle! Bün, hogy él!

Erzsók anyó: Hát amiben majd meghalsz, nyoszolyád,
Fa még az erdőn, zöld, virágos ág.

Mihók: Jól van! Fején találtad a szöget.
Dagad a májam. Bölcs ez az öreg.
Halljátok-e ringy-rongy csenők-lopók,
Becsületes, derék fi a Mihók,
Csak a puskája az keverte bajba
Meg az ilyen rongyházi, rusnya banda.
Hát e kupát reád iszom, nyanyus,
Hogy vélem együtt a mennyekbe juss.

Fattyu: Erzsók anyó, mostan jósolj nekem te.

Erzsók anyó: Fattyu! Fattyu!

Fattyu: No mi van irva benne?

Erzsók anyó: Az a golyóbis, mi szivedbe száll,
Máris röpül feléd és - eltrafál.

Kurta Jankó: Remeg.

Balta Kázmér: Akár a nyárfa levele.

Fattyu: Röhögnek. Eh, törődöm is vele.
Bübájoló csalás, amit mivel.
Meg is akarták égetni, mivel
Mindig hazud.

Mihók: Ahá, szepegsz, te ördög?
Azért hazudság, mert meg kell dögölnöd?
Te pernahájder, pusztulj a pokolba,
Hisz annyi itt a fattyu, mint a polyva.

Montacuto

(a hangtalan nevetéstől szinte rázkódik):

Mihók, Mihók, a jóslat még tetőled
Válik valóra majd.

Mihók: Te eb, lelőlek,
Akkor meglátod, mennyire igaz.

Montacuto: Meghalsz te is, Mihók. Mit orditasz?

Fattyu

(az izgalomtól fehéren meghunyászkodik.)

Mihók: Mostan mutasd meg, mit tudsz végre, néni.
Vezesd az Úrhoz! Oldjátok kezét ki,
Lazitsd a gúzst, csak hogy kicsit lötyögjön.
Mit az anyó mond, megtesszük mi rögtön.

Balta Kázmér: Csürik-csavarják az itéletet!
És mit csinálsz, ha hosszu életet
Jósol neki? Akkor megszabadul?

Mihók: Kussolj, paraszt. Most én vagyok az úr.
Én döntök itt. Ezer-milliom átok!

Balta Kázmér: Menj. Ösmered ki ez?

Erzsók anyó:Semmit se látok.

Balta Kázmér: Megmondom én. Ez itt egy borzadalmas
Lator. Azonnal fölakasztjuk. Olvass.

(Erőszakal kifeszitik a Várur tenyerét.)

Erzsók anyó: Hatalmas Isten, köszönöm neked,
Hogy látva-láttatod a nagy jelet
S gyarló emberhez szólani nem átalsz.
Ne félj, ne félj; - te szép, erős halált halsz.

Mihók: A néne tudja. Várja már a sirja.

Balta Kázmér: Meghal. Ma még.

Csóka: Kezére rá van irva.

Turgulya: Hogy ily tudós javas, ezt mégse hittem.

Balta Kázmér: Mint a barátok prézsmitáltok itten.
Meg kell dögölni néki minden áron.
Gyüjj hát, banyám. A kecskeólba zárom.

Mihók: Kell bor, nyanyus? Attól erős szived lesz.

Erzsók anyó: Majd megteszem. Nem kell nekem bor ehhez.

Mihók: Mihez?

Erzsók anyó: Kisértess a kamrába át.
Köszönöm a látást. Jó éjtszakát.

Mihók: Vidd az erdőbe - arra van az ut -
Ereszd a szélnek - menjen, merre tud.

(Balta Kázmér és Kurta Jankó kivezeti.)

Csóka: Eltéved a sürü, sötét vadonban.

Mihók: Mit bánom én? Csak menjen, merre mondtam.
Hol a hegedüd? Nagy kedvem van ujra
Táncolni. Huzd rá.

Turgulya: Elszakadt a hurja.

Mihók: Cincogj. A lányokat és muzsikát.

Csóka: Hozzák a Pannit és a Zsuzsikát.
Pucérra vetkőztetjük mind a frajlát.

Montacuto: Pardon, barátom, csak a fiatalját.

(Gurgulya és Turgulya a pincébe megy.)

Csóka: Ugy táncikálnak majd, akár a sellők.
Kató, kerits fínom selyemcipellőt.
Kezdődik a tánc.

Kató (aki Kajtárral a kapuból jön):

Hallod, a ripők
Még azt hiszi, maradtak itt cipők.

Kajtár: Lenn a fuvar mingyárt a völgybe ér.

Mihók: Elvittetek mindent?

Kajtár: Csak a szekér
Megbirja, ugy ripeg-ropog a tengely.

Kurta Jankó

(Balta Kázmérral jön):

Szerencsétlenség történt az öreggel.

Balta Kázmér: Az uton a szipirtyó, az az undok
Csoroszlya megszökött s a kútba ugrott.

Kurta Jankó: És loccs - hiába fogta volna tiz.
Nem tüz emészti el, hanem a viz.
Már ott pihen Ábrahám kebelén.

Mihók: Kár érte. Nem volt rossz anyó. Szegény.
Szépen büvösködött-bájoskodott.
No merre vannak a kisasszonyok?
Mi az, komék? A kedvetek de elhült.

Turgulya

(visszajött a bátyjával):

Az ispánné amott lenn gyermeket szült.
A hetedik hónapba. Elvetélte.

Mihók: És hol van?

Turgulya: A pincébe. A sötétbe.

Mihók: Hozzátok föl. Hadd lássam a mamát.
Hallottad-é? Mit tátod ugy a szád?
Mit néztek ilyen fancsali pofákkal?

Gurgulya: Körülveszik ám a nők, mint a várfal.

Kató: Hagyjátok őt.

(Bort önt egy serlegbe s a pinceajtóhoz viszi.)

Mihók: No menjetek le.

Turgulya: Én nem!

Gurgulya: Jaj annyi asszony és ő a középen.

(Leülnek, boroskupáikhoz nyulnak.)

Csóka: Mi az, Kató, bort adsz te a betegnek?

Kató: Nevet a szívem, mert a nők nevetnek.

Mihók

(egyszerre fölpattan a Várurhoz):

Mingyárt megérzed a kezünk hatalmát!

(A pinceajtóban):
A pincében meggyujtani a szalmát.
A papnak is azonnal vége lesz.

(Megpillantja a keresztet):
Hát ez mi itt? Miért van itten ez?

Balta Kázmér: Ez? A kereszt.

Mihók: Csak egyet kérdezek:
Bántotta ez a keresztényeket?

Balta Kázmér: Ez? El akarta mind vesziteni.

Mihók: Akkor keresztre kell fesziteni.

(Csönd.)

Balta Kázmér: Helyes, Mihók! Ez a szavad talált!
Haljon iszonytató kereszthalált,
Minthogy keresztény népét földi jóér
Eladta a pogánynak. Ronda hóhér!

Böllér: De mély gödör kell a keresztnek. Ásd!

Csóka: Nagy munka lenne. Lelj helyette mást!

Montacuto: Nem, nem. Ez a dolog nekem se tetszik.
Blaszfémia.

Balta Kázmér: Nini, az ur veszekszik.

Montacuto: Lopj, fosztogass, de légy igaz keresztény!

Balta Kázmér: Ahá, sopánkodik barátja vesztén.
Nem hagyja az ur a másik urat.

(Montacutohoz):
Jó lesz, ha a gróf úr már nem ugat.

Montacuto: Csacsik, ha igy piszmogtok most tovább,
Jön a sereg s elcsip, ti ostobák.
Megölni gyorsan, azután aló.
Csóvát a házra.

Mihók

(szemébe ötlik a bolthajlás hátulján egy erős gerenda, azt fürkészgeti):

Á, ez lesz a jó.
Nézd a gerendát, luk van rajta, ezt.
Oda beillik éppen a kereszt,
Aztán keresztülhurkolod a bolton.

(A gerendát máris rázogatják.)
Mit szól az ur ehhez? Hallgatsz te folyton?
Hol az arany, a pénz, a kincs, a sarc?
Egy pillanat. Ha gyors halált akarsz,
Vallj most nekünk s megölünk nyomba téged.
Máskép krudélis-szörnyü lesz a véged.

Montacuto: Bátyámuram, beszélj. Tanácsolom,
Akkor lepuffant az én pisztolyom.

Böllér

(izgatottan le-föl ugrándozik):

Ilyet se láttam még. Uramfia.
Komédia, kutyakomédia!

Várur: Figyelj hát, Balta Kázmér, Kurta Jankó.

(Csönd.)

Mihók: Látjátok-e? Már szólni is hajlandó!

Várur: Akármit is tehettek vélem eztán,
Megölhettek, csak itt ne, a keresztfán.

Mihók: Ide a pénzt!

Böllér: Lám, lám puhul is, enged.

Várur: Egy szót se szóltam volna én tinektek,
De jő a vég s megyek, szegény halandó:
Figyelj hát, Balta Kázmér, Kurta Jankó!
A porba, porba, vezekeljetek,
Mert csak csalás volt, tudja lelketek,
Hogy a töröknek én eladtalak.
Dobjátok el hát azt, ami salak!
Ti nem vagytok utszéli banditák,
Akartok-e parasztok lenni hát?

Balta Kázmér: Fázik a meghalástól a hamis szent.

Várur: Ne káromoljátok gazul az Istent.
A legnagyobb jóságost, kérve-kérem.
Vigyázzatok. Itt testem és a vérem.
Kinozzatok, vadul veressetek hát.
De mindenkor féljétek a keresztfát,
Mert az reátok hullik mennydörögve.
A végitélet napján majd örökre
Ujjongni fogtok s örvendezni hosszan,
Hogy mint keresztény eszetekbe hoztam
Ezt az utolsó intő szózatot,
Mivelhogy a szolgáim voltatok.

Balta Kázmér: Ganéj a szolgád, a kórság a szolgád.
Nézd igy pökök rád, nézd, igy gázolok rád.
Te vagy az úr? Ki itt a szolga, héj?
Nem szolga többé senki, te ganéj.
Mert az való, hogy a pogány-török
Azzal hozott a népnek örömöt
Hogy az urakat elkergette mind.
Minek legyen hát most urunk megint?
Üszköt a kastélyodra, a parasztnak
Nem kell az áfium, se semmi maszlag!

Hogy praktikáztál a törökkel, az
Csalás. Magam főztem ki. Nem igaz.
Hogy meggyülöljenek, azért találtam.
Ezt meg kell tudnod itten a halálban.
Fogd már. Tegyük meg az itéletünk.

Mihók: Oldozd ki. Tartsd, mert elbánik velünk.

Böllér: Tartom.

Balta Kázmér: Te meg vetkőztesd le. Elébb
A mentéjét, azután a zekét.
Jól van.

Kurta Jankó: Te Kázmér, Kázmér, hát a gazság,
Hogy a törökkel paktált, nem igazság?

Csak a te zsirod és ő jámbor ur volt?

Balta Kázmér: Kussolj! Hiszen tudod, mily agyafurt volt.
Kifundálhatta volna.
Kurta Jankó: Ez való.

Balta Kázmér: Igy! Rajta vagy! Nem jössz le már, csaló!
A kalapácsot. Merre van a szög?

Mihók: Majd ezzel a kötéllel rákötöd.
Nem vérzik el hamar. Döglődni fog.
Még van időd. Hol a pénzed, piszok?

Balta Kázmér: Ez nem beszél többet. Igen neheztel.

Mihók: Akkor gyerünk. Komék, föl a kereszttel.

Böllér

(a Várúr mentéjét és zekéjét azonnal elkaparitotta s magára vette.)

Kató: Ez az övé?

Kajtár: Te, nem veted le rögtön?

Böllér: Engedd, Mihók. Csak igy magamra öltöm.
Mily kackiás vagyok most benne, nézd.
Talán hagyott is a zsebébe pénzt.
Később mi majd kockát vetünk reája,
Hogy ugy legyen, akár a bibliába.

Csóka: Megbubolom még ezt a férfiút itt.

Mihók: Elég kötél van? Huzd le a sarúit.

Böllér

(a mente zsebében egy zsebkendőt talált):

Nézzétek, egy takonyrongy, keszkenyő.
Azt is tudom, fiuk, hogy mire kő.

(Trombitálva belefujja az orrát.)

Mihók: Ha fölemeljük, majd te fönn fogod.
És rátekersz egy-két erős bogot.
Eléred épp. Nem hull le az urunk?
Munkára, hajrá, uccu, indulunk!
Megfogni!

Balta Kázmér: A spanyol gróf hova ment?

Mihók: Éppen bepászolt. Ugy áll, mint a szent.

(Visszalépnek. Hallgatás. Kató és Kajtár a keresztet egy kurta kötéllel az első emelet egyik oszlopához erősitik, aztán lejönnek. Mindenki a kupájához nyul, iszik. Csak Montacuto nem tekint a keresztre.)

Balta Kázmér: Mi lelt, gróf ur? Mért nem nézel arra?
Pislants oda.

Montacuto: A gyomromat kavarja.
Én finom voltam mindig, mint a lányok.
Ezt nem birom ki, nem birom ki, hányok.

Mihók: Ösmérem őt, ez már büdös neki.

Balta Kázmér: Mert a belét az epe keveri!

Böllér

(meredten a keresztre néz):

Az volna pompás, hogyha a helyedbe
Itt a valódi Megváltó lehetne!
Az megtarthatná a keresztelőt.

Montacuto: Ne káromold, itt a kereszt előtt
Öld meg s gyerünk.

Mihók: Mondd hát, te vén spanyol,
Mért vagy keresztény? Tán igy nyughatol?

Montacuto

(makacsul a vállát vonogatja):

A Megváltó...

Mihók: Kit váltott meg, na kit?
Kaptál-e tőle, öcskös, valamit?
Tizenöt évig voltam gályarab,
A könnyüimtől a tenger dagadt,
De meg nem indult semmiféle hegy.
Hol volt a megváltásom? Egyre megy.
Belétörődtem. Kenyerem a gond.
Vagy tégedet megváltott? Nosza, mondd,
Beszélj geróf, nem vagy gyerek, tetőled
Kérdezhetem, nézd meg, mi lett belőled.

Montacuto

(zavartan, sápadtan bajuszát ráncigálja.)

Gurgulya: Öt nyavalyám volt, hét meg az öcsémnek
A Megváltó mégsem kúrált ki kérlek.
Gyógyitni se tud. Akkor mit kapok?

Csak a papok pofáznak, a papok.

Kurta Jankó

(pityókosan könnyezik):

Én még sohase voltam nyavalyás.
Más volt az életemnek átka, más.
Egy lányt szerettem egyszer véghetetlen,
De a Megváltó nem váltott meg engem.

(Sir.)

Balta Kázmér

(szeliden veregeti Kurta Jankó vállát):

Jankó, ne vartyogj. Igy szivedre vetted?
Azt hittem én már, régen elfeledted.

Kurta Jankó: Ez megmarad, ha minden elrepült.
Beh jó is volt, mikor mellettem ült.

Kajtár: Egy lány miatt busulsz? Ugyan miért.
Nem érdemes, testvér, ilyesmiért.
Vörös garas kell és pénz, angyalom.
Csak volna itten egy ilyen halom,
Nem kellene megváltás énnekem.
Az a böcsület és a szerelem,
Az az egészség és a hosszu élet.
Hé, Megváltó ur, adj, hisz van tenéked!
Jó, hogy kereszten lóg ez a gazember:
Ez megválthatna minket könnyüszerrel.

Csóka: Bolond beszéd ez. Az bizony, koma.
Hány embernek van nagy-nagy birtoka,
Kastélyt hagyott rá, földeket az apja,
De nincsen áldás mégse, mégse rajta.
Mivel a természetje, vére rossz.
Hagyd el, komám, Megváltást ez se hoz.

Turgulya: Azért a legjobb, hogyha minden untat,
Megváltani egyszerre önmagunkat.
Ezt tettem én is hajdanába.

Kajtár: Mi?
Hát hogy lehet magunk megváltani?

Turgulya: Hogy? Fölkötöttem magamat.

Kajtár: Nagyisten!
Szóval halott vagy és úgy jársz te itten?

Turgulya: Döglődtem én már, szerbusz a világnak
Az volt csak a fínum - akkor levágtak.

Csóka: Jobb mégis itten. Nézni a napocskát!

Turgulya: Énrám alig sütött az. Eh, bolondság.
Mingyárt poroszlók állottak köröttem,
Törvénybe vittek, azt mondták, hogy öltem.
Kerékbetörtek volna... És utána
Bátyám - ez itt - beugrott a Dunába.

Gurgulya: Már azt hittem, hogy nem jövök ki többet!
De künn a parton emberek röhögtek:
«Fuljon be a rühes, nem kár ezér.»
Egyszerre a fejembe szállt a vér,

Mégsem teszem meg, hát magam kihuztam,
Ebből nem esztek, randák. És kiusztam.
Csakhogy csuful maradjon az a banda.
Igy lettem én ország-világ bitangja.

Csóka: Milyen az az akasztás, Turgulya?
Mondják, nem is oly rossz. Nagyon fura?

Kajtár: Hát a girinc, az fájhat egy kicsit,
Mig nem jön a halál s azt mondja: csitt!
Nem akaródzik megdögölni nékünk!

Böllér: Jujjuj.

Csóka: De azután egyszerre végünk?
Ugy-i?

Turgulya: Mit firtatod?

Csóka: Kiváncsi volnék.

Turgulya: Hát a fejem egy kissé zakatolt még,
De hirtelen mindennek vége lett.

Mihók: Utálom a szamár beszédetek,
Mindig kotyogtok, mint a vén kofák.

Montacuto: Megölni gyorsan és gyerünk tovább.

Balta Kázmér: Nem, várjatok, barátaim. Figyeltek?
Még egy derék vásárt tudok tinektek.
El kéne csipni a leányait.
Van egy lesőhely a pagonyban itt,
Onnan lövünk majd láthatatlanul.
Minden lövésre egy lovas lehull
S kezünkbe lesznek a szép, grófi nők.

Mihók: Na és mikorra jönnek vissza ők?

Balta Kázmér: A Fattyu tudja. Fattyu, hé!

Kató: Szamár!
Az már a hetedik határba jár!

Mihók: Hol van?

Kajtár: Megugrott, elment egy szekérrel.

Csóka: Hát, Fattyu, a golyóbis mégsem ér el?

Mihók: Gyalázatos, zsobrák, sunyi suhanc!
Lelőlek én, ha százszor elrohansz!
Betel a jóslat, hogyha addig élek,
Majd puskavégre veszlek, beste lélek!

Csóka: Nohát mi lesz? Én nem lesek potyára.
Tudd meg talán, mi a két lánynak ára.

Csóka (Várurhoz): Hát mondanád meg, Ur, hány évesek
A grófkiasszonyok, az édesek?
Jó hatvanat adok szegény fejednek,
Igy lányaid negyven felé lehetnek.
De ily koros lány nem nagyon kelendő.

Kurta Jankó: Dehogy, piros még, ifju mind a kettő.

Mihók: Akkor eladjuk őket a pogánynak.
Nagy ára van ott most a grófi lánynak.
Örökre lenn maradnak, félni sem köll.

Várur: Uram, Istenem! Válts meg életemtől!

Montacuto: Lőjj már belé.

Mihók: Böllér, hoci a puskám.

Balta Kázmér: Engedd nekem! Hadd lőjjek én, apuskám!

(Amig Balta Kázmér kérleli Mihókot, két császári katona mint járőr óvatosan tapogatózva megjelenik a kapuban, de nyomban eltünik. Utána mindig többen és többen sorakoznak föl a kapu fedezékében, majd fölharsan a vezényszó.

Hadnagy: Cél! Tüz!
(Sortüz.)
Pihenj! Indulj!

Katonák
(támadóan fölvonulnak.)

Kurta Jankó
(összerogy, hentereg a földön, sóhajtozik.)

Gurgulya
(kitárt karral szembefordul a katonáknak, de leroskad, egy katona a szuronyát a mellébe döfi.)

Mihók
(az asztalhoz és a fegyverekhez akart ugrani, minthogy azonban Gurgulya eléje zuhan, nem bir, a vállára hatalmas ütést kap puskatussal, mire térdre rogy.)

Balta Kázmér: Jankó, mi lelt?

(Melléje veti magát a földre.)

Böllér
(rikácsol):
Jaj, jaj, ne lőjjetek!
Hisz emberek vannak itt, - emberek!

Turgulya

(tünődve):

Ég áldjon, bátya. Én is elmegyek.

(Nyugodtan kigombolja ingét, hogy a nyaka csupasz legyen és félrepillant.)

A többi fosztogató

(tehetetlenül, gyámoltalanul egy sarokba szorul össze.)

Hadnagy: Nem bántani őket! Fogjátok ott meg!
Irtózatos, istentelen gonosztett.
Mind megmotozni. Nem mehet ki senki.
Azt a szegényt oldjátok csöndesen ki,
Aztán fektessétek ide a földre!
A karjukat hátukra, összekötve!
Aki mozog, lelőni azt azonnal.
Tiz ember áll őrt feltüzött szuronnyal.
Orvos! Te vedd a gondjaidba, szorgos
Munkálkodással ápold. Rajta, orvos!
Nézd, még piheg. Mit tettek a dögök.
Nem emberek ezek, de ördögök!
Vigyázatosan venni le a fárul
A kötelékeit. Ez lesz a Várur.
Káplár s négy ember a kapuba föl!
Négy ember s a dobos áll őrt elől!
Káplár s hat ember majd a többi cinkost
Kutatja benn, tán ottan bujdosik most.

Doktor

(az asztalnál, melyet a kereszt alá toltak):

Lassan, vitézek, csöndesen fölöttébb!
Kegyetlenül, gazmódra megkötötték.
Embert keresztre vonni! Csupa seb!
A tagjai dagadtak, véresek!

Hadnagy: Ne oldd le a keresztet, még ne, hadd.
Ahogy találtuk, minden ugy marad.
Nos, doktorom, mit szólsz, van-e remény?

Doktor: Az élet, az szivós, makacs, kemény,
Egy kis erősitőt. Add azt a bort!

Hadnagy: Nem azt, nem azt! Ott vad tivornya volt.
Itt a kulacs.

Várur

(már hátizsákokból, köpönyegből hirtelenül fölpolcolt ágyon fekszik.)

Fönn a kápolna-ajtóban: Nyissátok ki, vitézek!
Császáriak, hahó!

Doktor: Kezd inni, nézzed.

Káplár

(a pincébe szól, melynek ajtaja nyitva van):

Kik vannak itt benn?

(Halk sikolyok.)

Tizedes

(lövésre készen):

Nők.

Káplár: Komédia!
Ki fegyverrel jön, az halálfia!

Panni

(elsőül jelenik meg a pincegádorban):

Ni katonák!

Hangok belülről: Mi az?

Panni: A katonák ni!
A katonák!

Káplár: A császár katonái.
Mindenki jöjjön az udvarra ki.

Jutka: Nem bántotok? A ház cselédei.
Ne bánts.

Zsuzska: Nem öltök meg, jó emberek?

Káplár: Kijönni, egy-kettő! Ne féljetek:

(Panni és Jutka mindez izükben remegve először lépnek ki.)

Panni: Szent Isten! Az Ur! Csitt, ti! Itt az Ur.

Jutka: Millen fehér. Jaj, ezt nem éli tul.

Pap

(lejön a lépcsőn):

Én Istenem, megvédtél szárnyaiddal.
Csak ettől féltem ott benn egyre.
Meghal?

Hadnagy: Itt a kereszten volt.

Pap: Irtóztató.

Hadnagy: A vár ura, a gróf ez itt? Való?

Pap: Uram, könyörgök, még ne hivd te hozzád,
Hisz meggyötörték, hisz ugy megkinozták.
Itt a cselédség.

Panni

(Ispánnéra mutat, akit Zsuzska és Borcsa vezet):

Nézd csak, kit vezetnek.

Pap: Az ispánné.

Zsuzska

(egy köténybe bugyolálva hozza az ujszülöttet):

Megszületett a gyermek!
Fiu!

Borcsa: Hét hónapos, nem is picinyke!
Feljött, pedig jobb volt neki a pince.

Ispánné: Józsep...

Borcsa: De nem volt maradása lenn.

Ispánné: Uram...

Pap: Vigyétek haza csöndesen.

Ispánné: Józsep...

Pap: S maradjatok mindig körötte.
Sok szenvedés vár a szegényre. Gyönge.

(A két szolgáló kivezeti az ispánnét.)

Doktor: Most fölnyitotta a szemét, ihon.

Pap: Nagyur, Uram!

Hadnagy: Mingyárt meggyógyitom.
De hagyjatok vele beszélni már.
A két leányod, Uram - ugyebár? -
Átment a szomszéd városkába - érted? -
Jól vannak ők, azonnal visszatérnek.
És akkor azután ápolni fognak.
Látjátok-e? Az ajkai mozognak.
Mit mond?

Doktor: Köszöni.

Hadnagy: Már mindent megért,
Hogy össze-vissza verték a szegényt.

Kurta Jankó

(fölsóhajt, nyöszörög.)

Hadnagy: Menj, tizedes, döfd át. Még szenved ez.

Balta Kázmér

(fölordit):

Jajjaj nekem. Jankó! Eressz! Eressz!

(Balta Kázmért visszalökik, térdre rogy, nyivákolva sir.)

Pap: Nézd, jó uram, itt a te agg papod.
Isten, tán még életbe hagyhatod.
Dicsőség a te szent, örök nevednek.
Doktor: Nincsen magánál ismét. Ujra szenved.
Vitessétek föl a terembe őt.
Eret kell vágni rajta mielőbb.

Pap: Gyorsan, vigyétek azon a saroglyán.

Zsuzska

(a doktorhoz):

Majd én megyek segiteni, tudok tán.

Panni: Én is segitenék fölvinni.

Doktor: Jól van.

Káplár

(visszatért hat emberével):

Jelentem, hadnagy ur, a folyosóban
Három ember feküdt. Szörnyen megölve.
Kiterítettük őket ott a földre.
És eltemetjük csöndbe...

Pap: Mennyi gyász.
Vajon ki tette? Én sejtem.

(Künn távolról vezényszó hallatszik, aztán trombitarivalgás.)

Kapitány

(Lóháton, két huszártól kisérve belovagol.)

Hadnagy:

(Előre ugrik):

Vigyázz!
Kapitány ur, alázattal jelentem,
A banditákra ráütöttem menten,
Lefegyvereztem diadalmasan,
S most az egész kastély kezembe van.
Bejártuk a vidéket szerteszét,
De nincs török már, ez csak szóbeszéd.

Kapitány: Milyen jelentés ez, miféle vad, nagy
Szavak ilyen szemét csürhére, hadnagy?
Ily piszkot az ember csak kiseper.
Akkor beszéljen igy, ha százezer
Pogányt fog el, vagy kerget a Dunán át.
És megcibálja mindnek a szakállát.
Lefegyverezni - ezt jegyezze meg -
Csak katonát lehet, nem ezeket.
Miféle kérkedés, miféle módi? -
Van-e sebesült és van-e maródi?

Pap: Engedje meg, vitézlő kapitány ur,
Hogy megmutassam őt. Ez itt. A Várur.
Kapitány: A gróf?

Pap: Bizonnyal ösmeri. Nemes
Főtisztje a császárnak. Ezredes.
Nándorfehérvárnál harcolt vitézül,
Most menekült pribékjei kezébül
A jó Istennek hála, idején.
Hadnagy: Iszonyu állapotba leltem én.
Itt a kereszten volt, alig zihált.
Kapitány: Itt?

Hadnagy: Elcsigázták, ájult volt, zilált.
Aztán mi jöttünk, az urat levettük,
A haramiákat bilincsbe tettük.

Kapitány

(vezényel):

Lábhoz! Mit mond a doktor?

Doktor: Van reménység.
A belső része, szive, mája ép még.
Ágyasházába, a terembe tán
Erőre kapna még a nyoszolyán.

Kapitány: Két káplár és két tizedes vigye
A vár urát a házba, izibe.
Doktor, te is menj, szüntelen vigyázzad.
Itt lenn pedig dolgozni fog a század.
Nyolc közvitéz a szemetet söpörje,
Aztán hajitsa a pöcegödörbe.
Na és ezek? Mi az értelme annak,
Hogy várnak itten s még életbe vannak?

Hadnagy: Csak meg akartam tőlük tudni, hol
Az ellenség és merre bujdokol.

Kapitány: Ezektől aztán kérdheti örökre.
Akkor sohase mennénk a törökre
S kardélre jutna mindegyik gyaur.
Aztán ha igy kiméli, hadnagy ur,

A sok silány, gézengúz lókötőt,
Az ellenség a markába röhög.
Akasztófára vélük, valahány van!
Glédába állnak, még e minutában.
Hadd lássam őket.

(Leszáll a lováról, átadja az egyik huszárnak, hogy elvezesse.)

Kató: Kapitány uram,
Ne bántsanak, engedjen el ugyan,
Kezét-lábát csókolja a cigánylány,
Oly ártatlan vagyok, akár a bárány.
Csakis ezek kevertek itt a bajba.

Kapitány: Azonnal pecket a szájába. Szajha!
Cafat! S a mente mit keres e fickón?
Lehúzni róla rögtön! Lopta bizton.
S amannak ottan mit fityeg a szíja?

Böllér

(amig lehuzzák róla a mentét):

Csak huzd le, ugyis a gugám szoríjja.

Kapitány: És hogy kerül a mundér itt emerre?
Kérdezze meg, hadnagy, honnan szerezte.

Hadnagy: Honnan való, zsivány, az uniformis?
Loptad, raboltad, látja a bolond is.
Vagy megszöktél az ezredtől, koma?

Csóka: Nem, hadnagy ur, nem lógtam el soha.

Hadnagy: Hol szolgáltál?

Csóka: A bécsi regimentnél.

Hadnagy: Kuss. És mi voltál a civilbe?

Csóka: Sintér.

Hadnagy: Fuj. A gyalázatos pecérje. Látják,
Ilyen viseli a császár kabátját!

Csóka: A szégyenem miatt. Csak azt takartam.
Hogy meg ne tudják. Mindig azt akartam.

Hadnagy: Bikfic.

Csóka: Nem ösmert engem ott a többi,
Majd egy legény jött az ezredbe, földi.
Az ösmert és egy gondolatja támadt.

Hadnagy: S azonnal vége lett az uraságnak.

Csóka: Elsőbb a pénzemet csikarta folyton,
Hogy el ne mondja. Elpucolta zsoldom.
Minden egyes krajcárom neki ment.
Aztán lopáson ért a regiment,
Fogtak, kivágtak az utcára nyomba
S a kereket égették homlokomba.

Kapitány: Nem hallja, hadnagy ur, hogy csak locsog?
Elég legyen, hallgasson a mocsok.
El vélük és tüstént felkötni őket!
Ki végzi ki majd a gonosztevőket?

Hadnagy: Talán a sintér, a kutyapecér.
Ha megteszi, kegyelmet kap ezér.

Kapitány: Mi hir?

(Törzsőrmester jön a dandártól, akit egy huszár kisér.)

Törzsőrmester: Jelentem a kapitány urnak,
A törökök egészen elvonultak,
Lenn a Dunántul táboroz a dandár.

Kapitány: Igy hát az ország birtokunkban van már.
Minő dicső nap és ez a mi tettünk.
A veszteségünk?

Törzsőrmester: Kardcsapást se tettünk.
Alázatosan kérdezem továbbat,
Kifosztották-e itten ezt a várat,
Nem a pogányok, ámde ez a horda?

Kapitány: Nézd csak, fiam, ott állnak mind a sorba.
Egy sem futott el a zavarba, később
Meg fogják kapni méltó büntetésök.

Törzsőrmester: Az ország utján lóhalálba porzott
Három szekér, három kocsi, sok orzott,
Dus holmival, szerekkel megrakottan,
Ez volt a préda, hát lefogtuk ottan.
Két marconát és aki ült közöttük,
Azt a parasztsuhancot felkötöttük.
Egy vén diófán, ott künn a határon,
Egy vastag ágon lóg most mind a három.

Kapitány: Nohát a Várur ennek majd örül.
Zászlós, siess és vidd neki hirül,
Marhájának, javának nincs hija:
Megóvta a vitéz ármádia.

Törzsőrmester: Kapitány ur, mivel a sok gazembert
Nyilván kivégzik, a dandár kirendelt
Az itélet gyors megtevése végett
Egy porkolábot, hóhért és pribéket.
Itt a közelben várják a parancsát.

Kapitány: Küldd őket és végezzenek hamarság.
Aztán tábort ütünk, az embereknek
Elég volt mára, mingyárt lepihennek.

Törzsőrmester: Megyek s azonnal jönnek a legények.
Én dandáromhoz mostan visszatérek.
Kapitány uram, magamat ajánlom.

(El a huszárral.)

Csóka: Tyű, hogy kalimpál a szivem, barátom.

Turgulya: Nekem nem. Én már megpróbáltam egyszer.
Nem érdemes. Pajtás, minek epekszel?

Kapitány: Hol a papunk? Egy lelkész kellene.

Hadnagy: Siess föl, őrmester, beszélj vele.
Kopogj be, ott ül a gróf ágya mellett.

(Porkoláb, Pribék, Bakó bejön.)

Böllér

(magánkivül):

Jujjuj, eláll gigámba a lehellet.

Kapitány: Átadjuk őket kezetekbe mind.
Felkötni a haditörvény szerint.
Ott, hol találtuk, gaztettük helyén.
Végezzetek. No rajta, hevenyén.

(A paphoz, aki lejön a lépcsőn):
A pap nekik majd utolsó vigaszt ad

Kató

(óbégatni, dühöngeni kezd.)

Kapitány: Ha bőg, pecket szájába a pimasznak.

Kajtár: Ne sirj te. Ez a rendje. Ide nézz.
Nem volt szerencsénk. Ennyi az egész.

Montacuto: Kapitány ur! Szavam hallgassa meg,
A bárd, a pallos illet engemet.
Nemes vagyok, gróf. Hittel állitom.
Gróf Montacuto nem lóghat bitón.
Itt passzusom. Ha megtekinti, hálás
Leszek nagyon, rajt a név és az állás!

Kapitány

(int.)

Porkoláb

(sebbel-lobbal kikapja Montacuto zsebéből az utlevelet és átnyujtja a Kapitánynak.)

Kapitány

(olvas):

Gróf Montacuto Alvaro... Ez ön?
Ötvenkét éves... s hóhérkézre jön...
De hogy került ön a bandába...?
Látja...?
Mi hozta ide...?

Montacuto: A sors.

Kapitány: S van családja?

Montacuto

(vállat von.)

Kapitány: Nem akarok kétkedni a szavában.
A passzusát holnap Bécs városában
Majd általadjuk a spanyol követnek.
Elküldhet egy tárgyat, gyürüt...
Üzenhet...

Montacuto

(elháritó mozdulatot tesz.)

Kapitány: Pallost kap, a bakó végezze ki.
Először. Ezt megengedjük neki.

Porkoláb

(kardszijáról egy fehér botot huz ki):

A bünösök, a cinkos lázadók
Háromszor kérik im a századot.
Isten nevében adjatok kegyelmet!
Isten nevében adjatok kegyelmet!
Isten nevében adjatok kegyelmet!

Kapitány: Csak fönn, Istennél van a kegyelem.

Porkoláb: A had birája itélt idelenn.
Halál fejükre. Végrehajtható.

(Térdén eltöri a fehér botot, darabkáit az elitéltek lába elé dobja):
Kioldani és jöjjön a bakó.

Pribék

(Montacuto köteleit szétoldozza.)

Montacuto

(leveti kabátját, nyakkendőjét kioldja.)

Pap

(közben megállapodott a lépcsőn, egy kis feszületet vesz elő, az elitéltekhez akar menni.)

Doktor

(megjelenik az elsőemeleti folyosón):

Atyám, Atyám, az Ur sietve küld le,
Siess be hozzá, kockán lelke üdve.

Pap

(Kapitányra pillant.)

Kapitány: Rosszul van ő?

Doktor: Beszél a végtelennel,
Az Istent hivja-hivogatja.

Kapitány: Menj fel.
Várunk az itélettel.
Várur

(mihelyt a Doktor befelé indul, fehér hálóingben megjelenik fönn a folyosón s letekint a Papra):

Hagyjatok.
Közöttük a helyem. Maradjatok.
Mi ez, mi ez? Mit látok itten én?
Irtóztató. Hisz ez a ház - enyém!

(Lejön a lépcsőről.)

Kapitány: Hogyan? Lejött? Ott hagyta betegágyát?

Doktor: Egy láthatatlan kéz szitotta vágyát.
Nem birt maradni benn, oly lázban ég.

Hadnagy: Ez a halál, kapitány ur, a vég.

Pap: Lásd, itten állnak a gonosztevők...

Várur: Igen, ezek. Rájuk ösmérek. Ők.
Szörnyü, Atyám. Mért reszket ugy a térdem?

Hadnagy: Én sem szeretném látni őket. Értem.

Pap: Jobb benn neked. Menjünk be. Jöll velem.

Várur: Ezek azok. Ó mily reménytelen!
Isten segits! Hallottam a sikolyt!
A te szavad oly óriási volt!

(Elfordulva egy oszlophoz támaszkodik):
Nem, nem birom.

Kapitány: Ne félj, nem bántanak.
Épp jókor érkezel. Hát lásd magad,
Most végezik ki a gonosztevőid.
Ez lesz az orvosságod, majd erősit.
Már itt a hóhér. Mind szörnyü halált hal.

Várur: Most?

Kapitány: Most. Ez itt előbb a pallos által,
A többi lóg!

Várur: Ez itt nemes. Azért.

Kapitány: Imént, Uram, beteg voltál, alélt
S így meg se kérdeztünk. De ha talán nem
Elég kemény neked ez a halálnem
S a büntetésük, ugy találod, enyhe,
Meg is kinozzuk őket mint. Hiszen te
Ugy szenvedtél, mint Krisztus, iszonyúan.

Várur: Ugy van, te mondád.

Kapitány: Tessék?

Várur: Ugy van, ugy van.
Fölfeszitettek a keresztre... lásd
És most ezért hozok... egy hiradást!

Kapitány: Miféle hiradást? Kitől?

Várur: Az áldott
Embertől, ki a keresztről leszállott.

Kapitány: S kinek hozod a hirt?

Várur: Azoknak ott.

Kapitány

(Paphoz):

Egy szent igét akar, egy szózatot.
Ez a te tiszted. Lépj, Atyám, elő.

Pap: Engedd talán, hogy hadd beszéljen ő.

Kapitány

(bólint.)

Pap

(Várurral a gonosztevőkhöz megy s közben halkan beszélget vele):

Értem, Uram! Te nékik megbocsátasz.

Várur: Meg!

Pap: Ime, a nagy, keresztényi válasz.
Ugyis Isten tesz igazat velök.

Várur: Csakhogy, Atyám, Krisztus parancsa több!

Pap: Több?

Várur: Hisz te jól tudod.

Pap: Tudom. Beszélj hát.

Várur: Mit megboszulni a hitványt, a cédát?
Hadd lássa meg itten mindenki ezt ma:
Az irgalom forrása a keresztfa!
Másképp: miért szenvedtem volna fönt?

Pap: Uram! De a kapitány szava dönt.

(Visszasiet a kapitányhoz.)

Kapitány: Mi az?

Pap: A Várur most jelenti ki,
Hogy meg akarja őket menteni.

Kapitány: Mért?

Pap: Mert az Úr igy szólott szivünkhöz,
Azt is szeresd, ki téged gyülöl, üldöz,
Tégy jót vele. - A Várurunk tehát
Valóra váltja Megváltónk szavát.
Éppen, mivel kersztrefeszitették,
Az irgalommal megpecsétli tettét.
Ugy-e csodás ez, ugy-e isteni?

Kapitány: Kegyelmet ad? S hogy fogja kezdeni?

Pap: Tetőled kéri ezt a nagy kegyet.

Kapitány: Nincsen hatalmam erre. Mit tegyek?

Pap: Nincsen jogodba?

Kapitány: Nékem nincs jogomba.

Pap

(zavartan):

Oly nagyszerü, oly óriási volna.

Kapitány: Lehet, hogy ezt nem is igy érti tán.
Hadd mondja el maga, hogy mit kiván!

Várur

(most az elitélteket minden rémület nélkül veszi szemügyre. Mihókhoz):

Ez az én ingem? Csak hagyd. Megfogott.
Kázmér! A kardom. Lásd, lesújt legott.

Pap (Várurhoz): A kapitány kéret, mivel siet.

(A gonosztevőkhöz):

A Várur megbocsátott. Értitek?

Várur: Hogy ezt megértsék, több kell őnekik.

(Az asztalon levő fegyverek közül megragad egy tőrkést, kihuzza és Balta Kázmér felé közeledik):
Ez itt a szolgám.

Balta Kázmér

(szeme elhomályosul a halálos szorongástól, liheg a gyülölettől):

Döfd szivembe, itt.

Várur

(tágranyilt szemmel mered rá, hirtelen elsápad, fejét lehajtja, már megfogant, szilárd szándékkal, fejét szeliden rázza):

Nem, az uradnak nem kell bosszu, átok.

Balta Kázmér

(észreveszi, hogy keze szabad, kábultan áll, a várur kezéből kicsavarja a tőrkést, reá fogja, egy darabig farkasszemet néz vele, aztán tulajdon mellébe döfi.)

Porkoláb és Pribék

(épp megragadták már Balta Kázmért, de látván, hogy mit tett, hagyják a földre zuhanni.)

Balta Kázmér: Mit ér nekem, mit ér, hogy megbocsátott?

(Összerogy.)

Kapitány: Mi az, pribék, te mindenkit föloldtál?

Várur: Szegény fiu! Ó jaj! Még gyönge voltál!
Pedig az üdvöt, az irgalmat adtam.

Kapitány: Vigyék. Miért vagy oly meggondolatlan?
Ne ártsd magad az én hatáskörömbe,
Még gyönge vagy, testben, lélekbe gyönge.
Felettesem se vagy. Miénk e munka!
Távozzál a terembe, hagyj magunkra!
Menj szépen.

Várur: Ámde Ő küld.

Kapitány: Kicsoda?

Várur: Ő, az Élet s Halál parancsnoka.
Ő jár közöttünk. Ő a szent Titok,
Ki old és köt. Én itt nem számitok.

Kapitány: Uram, megejt egy jámbor látomás,
De a mi dolgunk, az merőbe más.
Hogy másitsam meg az itéletet?
Ezt nem szabad tennem. És nem lehet.
Csak egy tehetné, ha közénk alászáll
Nagy trónusáról s Ő itél, a Császár.
Vagy egy pecsétes császári irás.
Nem eshet latba itten semmi más.
Bocsáss meg és a végső szenvedésben
A pap velük lesz s ez elég.

Várur: Nem és nem!
Élet kell nékik, hogy ocsúdjanak!
Hogy nőve-nőjjön ezután a mag,
S lelkükben az élő Isten lakozzék!
Hadd lássa a jóságot a gonosz nép!

Kapitány: De hisz a lelkük tompa és cudar.

Várur: Ó, a kereszt nagy diadalt akar!

Kapitány: Nem jó helyen jársz, ezt nem éred itt el.
Te összevéted a törvényt a hittel.

Várur: Abból is kell, hogy a hitünk kitessék.
Kapitány:

Engem csak egy vezet: a kötelesség
A hithez engem egy kötöz: az eskü
És aki a császárjához nemes, hü,
Az eleget tesz a földnek s az égnek.
Az eskümből eredt ez az itélet.
Hát menj be mostan a terembe, vagy
Nézd végig a kivégzést. Itt maradj,
Főtisztelendő.

Várur: Ó, a golgota
Az életé. Ne félj. Jön a csoda.

Kapitány: Uram, itt nincs helye már semmi szónak,
A foglyokat átadtuk a bakónak.
Most az igazság kardja sujt vakon.
Jöjj, tisztelendő.

Pap

(Várurra pillant és tétovázik.)

Várur: Kit szolgálsz, papom?

Pap: Csak tégedet, én jó uram, siriglan.
S ezért szorul szivem attól, mi itt van.
Minek kötözködsz és minek pörölsz te?
Az Egyház nem tüz a törvénnyel össze,
Csak gyámolitja azt, aki esendő.
Az ösztönöd olyan magasba lengő,
Oly óriás, hogy nincsen benne mérték.
Hagyd s épp olyan jámbor maradsz azért még.
Jöjj, megvitatjuk a terembe fent,
Hogy az a látomás mit is jelent.
Leányaid is már hazasietnek.

Várur: Ne vigy a kisértetbe.

Pap

(sápadtan visszalép.)

Kapitány: Mégsem enged?
Azt gondolod most, hogy az óra üt,
Megmentheted az ő rongy életük?
S mi lesz velük? Kitárjuk a kaput,
Hogy menjenek, le is ut, föl is ut
S majd éhes ordasok módjára dulnak,
Én meg mit feleljek a statáriumnak,
Mert lelkemen szárad, hogy láncainkból
Kitört ez a vad banda s ujra gyilkol
És fosztogat, dühöng és ég a táj.

Várur: Csak ennyi bánt, neked csak ennyi fáj?
Megmentem őket, én majd őrködök.
Megláncolom magát az ördögöt!
Hát lássatok, ti százszor elveszettek!
Föl a szivet! Nézzétek a keresztet!
Uj életet kaptok ti a kereszttel.

Böllér: Le, térdre, térdre! Ő majd megkeresztel.

(Térdre rogy.)

Mihók: Hallgass, te marha. Mit vacsogsz te ottan?
Végezzetek és hagyjatok nyugodtan.

Kató: Keresztelj meg.

Mihók: Ezt már igen rühellem.

Turgulya: Pironkodik. Azért mond ő csak ellen.

Kapitány: Hallod, Uram, milyen szép, égi hang?
Hát érdemel megváltást ily bitang?
Hagyd abba.

Várur: Nem, most az ő büne zajdul.
Jobb utra tér. A lelke sir a jajtul.

Kapitány: Te a Várur vagy, ámde van határa
A béketürésnek is valahára.
Eddig magam engedtem türve, sokszor,
De most elég. Vidd a terembe, doktor.

Várur: Én győztem immár önmagam felett,
Most hát le foglak győzni titeket.
Onnan felülről néztem a világot.

Hadnagy: Kapitány ur, ugy érti ő, hogy látott,
Mert a keresztről nézett ő alá
S most az egész földet megváltaná.

Őrmester

(eddig szemét a földre sütve állott ottan, most lassan leveszi kalapját s a földre csapja.)

Kapitány: Inkább figyelje csapatát.

Őrmester

(leveszi oldalfegyverét, azt is a földre dobja):

Nesze!

Hadnagy: Mi az őrmester? Elment az esze?

Őrmester: Adják ki a szabadságlevelem!

Hadnagy: Mit adjanak ki? Hogy beszél velem?
Az ellenség előtt? Nem tudja, hol van.

Őrmester: Az obsitom! Csak egy időre voltam
Szegődve, nem tarthatnak, mint a foglyot.

Hadnagy: Részeg!

Őrmester: A zsold se kell. Kereket oldok.

Hadnagy: Hát hogy mer a biró előtt zajongni?

Őrmester: A szivem ugy facsarja, nem tudom mi.
Az a keresztény ur az égi törvényt
Hirdette a keresztről. Jaj, mi történt.

Hadnagy: Azonnal fölveszi a fegyverét?

Őrmester: A kapitány uré okos beszéd,
De hát emennek is igaza van.

Hadnagy: Mit jár a szája?

Őrmester: Minden hasztalan.
Mit sem csinálhatunk. Állunk az úton.
Okoskodunk. Az angyalbőrt lerúgom.
Időm ugyis kitelt.

Hadnagy: Kitelt? Csiba!
Jöjj porkoláb, vigyed a dutyiba.
A fegyverét a hadban elvetette!
De jól vigyázz, állj szüntelen megette.
Később kimondjuk az itéletet.

Őrmester: Nekem már jó. Gyöngyélet, ég veled!

Kapitány: Attól, amit látott, megháborult,
De majd lakolni fog a nyomorult.

Várur: Ő tudta, mit beszélt az istenadta.
A köntösét az Ur Jézusnak adta
S ti? Valljatok már! Nézzetek az égre!
Hogy jöjjön el az Ő Országa végre!

Kapitány: Ezt már nem engedem. Elég, elég.
Minden káplárom tüstént idelép.
Most átadom nektek. Ime, az ember.
Vigyétek őt szigorú őrizettel
A házba s ottan jól vigyázzatok rá.
Doktor, te istápold majd, menj be hozzá.
Te, tisztelendő, készitsd a halálra
A foglyokat, mint a törvény kivánja.

Várur: Nem hallgat rám a sok istentelen,
Hallgass reám tehát, én Istenem.
Kereszten függtem, mint Te, egykoron,
Dicső példád gyarlón utánozom,
De igy akartad, rendelted te bölcsen.
Segits nekem, hogy a szavad betöltsem.
Ember vagyok, nem megváltó, apostol,
De megmentem majd őket a gonosztól.
Csak jöjjön a bus éjszakába fény.
Mert ők vakok. S én gyönge, árva lény.
Jámbor valék mindig, ki megbocsát,
Adj hát csodát! Atyám, egy uj csodát!
Mert emberi erőm már cserbehagy.
Segits nekem! Csodát, csodát te adj!
Csodát, Uram! Legyen meg a csoda!

(Letérdepel, karjait az ég felé tárja. Egy pillanatig ugy rémlik, hogy óriási erő lakozik benne, aztán kezei megremegnek, testén valami ólmos borzongás viszolyog végig, feje előrecsuklik, szivéhez akar kapni, de már nem bir, megtorpan, oldalt billen, összeesik.)

Pap

(kezét növekvő borzalommal emeli halántékához. Csönd.)

Kapitány

(félhangosan):

Mi van a gróffal? Doktor, nézz oda!

(A káplárok, akik eddig mellette álltak, visszalépnek.)

Doktor

(a Várurra hajlik, elkapja ütőerét, hallgatja szivét. Kapitányra pillant, lassan fölkel. Félhangosan):

Verőere nem ver. A szive áll.
Kapitány ur, ez itten a halál.

Kapitány

(leveszi kalapját, a tisztek követik.)

Pap: Hadd áldom őt meg, ezt a hü, derék, jó
Szivet, kihez nem voltam sose méltó.

(Lefogja szemeit):

Beszélj! Csak egy szót szólj! Jóságos ajk!
Előttem mindtad ki a nagy ohajt,
Mikor maga az ég szállott le hozzád.
Én féltem és te elforditád orcád.
Igy láttalak, én jó Uram, utolszor.
De megbocsátasz, ugy-e, nem haragszol?
Amint nekik, bocsáss meg énnekem,
Mert nem birom el igy az életem!

(A holttest lábaihoz rogy. A kapu felől sürgés-forgás, érkező lovak dobogása, hangok. Fegyveres szolgák és cselédek kiséretében belép a Várur két leánya.)

Crescentia (befelé kémlelő sovár tekintete azonnal elborul s kezét huga karjára teszi):

Ott fekszik... Istenem...! Mi vár reánk...?

Gloria: Hisz azt beszélték... Nem...!

Crescentia: Ez ő... Apánk!

Pap

(lehajtott fővel áll):

Meghalt, megjárta a kálváriát.
Nagyon kemény volt néki a világ.
S mi is, kik itten éltünk. Elhanyatlott.
Megkonditom érette a harangot.

(Fölhalad a lépcsőn.)

Gloria: Igaz tehát...? Crescenz... Ó, iszonyat!

(Csönd.)

Kapitány: Hadd mondjam el mélységes gyászomat
A magam és a századom nevében.
Itten vagyunk szolgálatjukra kérem.

Crescentia: Későn érkeztek? Még nem is meredt.
Mint hogyha az imént halt volna meg.

Kapitány: Káplárok, erre. Hölgyeim, mi majd
Fölállitjuk a diszes ravatalt
Istenben boldogult szegény Urunknak.
És elmondom, hogy volt, ha elvonulnak.
De mit takar e két ifju kezében?

Gloria: Az ott az édes Jézus földi képe.
Mester!

(Zokogva fakad.)

Kőfaragómester

(kicsiny, törékeny emberke, zuzmarás fürtökkel, szaru-pápaszemmel, félszeg, szemérmetes mozdulatokkal, két legényétől követve megjelenik a kapuban. Zavartan előre jön, megilletődve látja, hogy mi történt, kezét imára kulcsolja, letérdepel):

Mindenható, adj néki nyugodalmat...
Nekünk pedig, kik itt vagyunk ma, adjad,
Hogy gyermekekként nézzük az iszonyt.
Jaj hát, Uram, igy látlak én viszont! -
A képet, ami ott van, eltakartan,
Te sürgetéd és én neked faragtam,
Mielőtt hát a kárpitja lehull,
Neked adom át, jámbor, kedves Ur.
Már várja ottan a keresztje, im.

(A Várur leányai eltakart szemmel, némán, hevesen zokogva intenek):
Nos lépjetek be, két legényeim
S mivelhogy lelke nem volt e világé,
Tisztelje őt egy égi-nagy parádé.
Ti jöjjetek.

Kapitány

(megindultan):

Mi?

Kőfaragómester: Nem, ti félre, félre.
Hadd lépjen köztetek a két legény be.
Kezükbe van Ő, Ő, a Megfeszített,
Akit a földi gazság elveszített.
Ott fönn legyen majd, hogy mindenki lássa,
Ragyogjon, mint a hajnal pirkadása
A ravatalra, a sötétre le.
Emeld magasba, föl, csak föl vele!

(A Várur leányaihoz):
Ez itten a Jelkép, ne sirjatok.
Ő az, ki a világnak fényt adott.

(A két kőfaragólegény az asztalra s a padokra állva fölemeli a szobrot s amint lassan és fokozatosan lebontja róla a leplet, kezeibe és lábaiba beleverik a szögeket. Most lejönnek, eltávoznak. A megfeszitett Krisztus nemes, békességes képe tünik föl.)

Kapitány

(feléje fordul. Vonagló kézzel kalapjához nyul, leveszi. A tisztek követik példáját.)

Mihók

(ebben a pillanatban hatalmasan összerázkódik bilincseivel, de megilletődve, majdnem hangtalanul rogy térdre.)

Böllér

(patakzó szemmel követi őt, lassan. A lélekharang már nem szól.)

Montacuto

(szárazon):

Nincs itt a pap? Nem is kell már nekünk.
Egy a halálunk, egy az életünk.
Ő már megáldott minket itt. Elég ez.
Bakó, bakó, gyorsan, sietve, végezz.

Kapitány

(elfordul, fölteszi kalapját, halkan kezdi):

Isten, bocsásd meg a mi büneinket,
Uram, vezérelj a jó utra minket.
Nem lesz ma itten executio,
Mert más a törvény és más a biró.
Az Ur világolt az ő lelkibe
És megszületett ime az Ige.
Hóhér, pribék és porkoláb mehet,
De oldd le erről a bilincseket.
Már nem fogoly, már nem rab senkise,
A kápolnában lesz egy szentmise,
Meghallgathatja az, aki akarja.
Őrmester! Ott vitézeid csapatja,
Állj az élükre és most te vezess!
A ravatalhoz minden tizedes!
Három emelje minden oldalon,
Hogy glória legyen a fájdalom,
S szépség, dicsőség a sötét halál is.
Vonuljon, mint vitézlő generális.
Ezt rendelem, parancsolom ezennel,
Aztán megirom majd saját kezemmel
Császár Urunknak a történteket.

Tizedesek

(fölemelik a ravatalt.)

Zászlós

(kibontja a zászlót.)

Kapitány

(vezényel):

Század! Tisztelegj!

(Trombiták rivalganak. Zászlós leengedi a zászlót, aztán nyomban fölemeli és leveszi kalapját. A ravatalt a kápolnába viszik fel a lépcsőn. Crescentia és Gloria szorosan összeölelkezve közvetlenül a ravatal mellett halad. Nyomban utána a Kőfaragómester, utána a legényei. Kapitány utánuk, Hadnagy és Zászlós a nyomában. Aztán az Őrmester és a legénység. Majd Mihók, a rabló, az övéivel. Végül a káplárok. Igy mindnyájan bevonulnak a kápolnába.)

Szó-kihirdető

(jobb- és baloldalán egy-egy harsonással kilép):

Ti emberek, az játék véget ért.
Csupán ezért jövök be még, ezért.
Nyugodalmas jóéjtszakát tinektek
És békességet a sajgó sziveknek.
Tibbennetek lakozik a Jövendő.
Szeressetek s az Ő Országa eljő,
Mert a szivekben vannak a csodák, benn.
Hát vége a játéknak. Ámen, ámen.

(Rövid, fojtott harsonaszó.)

(Függöny.)

Kosztolányi Dezső