Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sinkó Ervin: AMERIKA REGÉNYE
John Dos Passos: Nagyváros - Athenaeum

A zsúfolt stílus, a rapszodikus, szakadozott elbeszélési mód semmiképp se kellemes. Kezdődik a newyorki kikötőn, átmenet és megokolás nélkül ott terem egy nagy amerikai kórház szülészeti osztályán, aztán egy csapszékben és így vágtat mindvégig, össze-vissza cibálva az olvasót. Egyáltalán nincs tekintettel az olvasóra. Az olvasónak, aki jó olvasó, mindig hozzá kell tanulnia az íróhoz, de Dos Passos ezt különösen nehézzé teszi. De aztán, ha már az olvasó beletanul és bízni kezd az íróban - ami ez esetben csak a könyv első fejezetei után következik be -, akkor az olvasónak már nem kell erőlködni, mind frissebben, mind hevesebben felkorbácsolt érdeklődéssel, fáradság árnyéka nélkül követi az írót. Rendkívüli a Dos Passos módszere: úgy teremti meg az olvasóval való kontaktust, hogy szót se szól az olvasóhoz, hanem első pillanattól kezdve beletaszítja összegabalyodott embersorsok tömkelegébe, felvonultat előtte száz meg száz embert, fülébe zúdítja Newyork tomboló lármáját, életét és az olvasónak kell megtalálni a pszichológiai összefüggéseket. Ezért nehéz is volna ennek a 460 oldalas könyvnek tartalmát megmondani. Dos Passos igen pontosan: egy város regényének nevezi az alcímben. Newyork élete az utolsó huszonöt esztendőben: ez az, amit Dos Passos elénk tár. Mert az embereknek már nincs maguk-csinálta életük, az életük történik velük, még a szeretkezés óráiban is bedübörög szobájukba a földalatti és földi és földfölötti vasutak zaja és a reklámfényszórók színhasábjai. Newyorkban nem élhet úgy az ember, hogy az életét különválaszthassa, függetleníthesse a ténytől, hogy Newyorkban él. Ami a görög tragédiák világában az «Ananké», amit a theológia Isten kifürkészhetetlen útjainak tud be, a sorsot a gigantikus Newyork csinálja, ő maga a sors. Dos Passos regényének alakja: egy gyilkos, aki Newyorkba menekül, hogy mint a tű egy szénakazalban, elvesszen az emberek szeme elől a rengeteg városban, a szegény, kedves fiatalember, aki kicsi kedvesével az egész hatalmas városban s még a város kültelkén se nem tud annyi helyet találni, ahol zaklattatlanul összeölelkezhessenek, mind megdöbbentő paradoxont demonstrálnak. A paradoxon így hangzik: ez az óriási város kicsinyes, szűk börtön, ahol az ember percig se lehet észrevétlenül, egyedül, mindenütt nyakában a tülekedő, önző, irgalmatlan Newyork, a kapitalista civilizációnak ez a káprázatos beteljesülése. Dos Passosnál nyoma sincs a szimbolikus szándéknak, de az olvasó számára ez a betűkben megjelenő Newyork mégis szimbolummá nő: a mindenholi mai élet, a lehetőségek végtelenje és mégis csak egy börtön falain belül. És a legfurcsább: a börtön neve a korlátlan lehetőségek. Mindenkinek munkája, gondolkodása, igyekvése kimerül a törekvésben, hogy úrrá legyen a pénz hatalmával e korlátlan lehetőségek felett és - ezt különös plaszticitással domborítja ki a pária esete, aki milliárdos lesz, azáltal, hogy a vonat kerekei alá kerül - mindig munkától, gondolattól, igyekvéstől szinte egész függetlenül történik emberek szerencséje vagy szerencsétlensége. Holott az amerikai emberideál: a szerencséskezű ember, sőt egyáltalán a sikernél magasabb ideál valójában nem is exisztál Newyork szívében.

Sinclair Lewis írt előszót Dos Passos könyvéhez és ez az előszó valóban megérdemli, hogy bevezetőnek nevezzük, kalauznak e rendkívüli és tartalmasan újszerű regényhez. De a Dos Passos művészi kvalitásai és grandiózus vállalkozása azért nem vesztegethet meg annyira, hogy könyvének szellemében ne érezzük az elhatározatlanság homályát. Míg olvasunk, míg az írótól hurcoltatjuk magunkat a newyorki tőzsdések, bankárok, katonák, masamódlányok, színésznők világán, míg éljük azt a huszonöt utolsó évet, melyet Newyork életéből az író elénkforgat, addig semmi homály, minden egyszerű és kézenfekvő. Az írónak legkiválóbb erőssége, hogy elhitető ereje még csak fel se kelti az olvasóban a kételkedésnek, «a másképp is lehetne» gondolatának árnyékát. Csak mikor letettem kezemből a könyvet, egyszerre kétségesnek tünt fel előttem nem az, amit az író leírt, hanem az, hogy mit akart Dos Passos.

A regénynek egyik hőse, Jimmy, félreérthetetlenül maga az író ebben a maximálisan objektívvé vált költői alkotásban. Ez a Jimmy az egyetlen alak a regény száz meg száz alakja közül, aki ismerős régiekre emlékeztet. Az egyetlen nem-amerikai ebben a regényben. Találkoztunk már vele Goncsárov regényeiben, sőt már Byron is ezt a világban otthontalan típust reprezentálta, ez a Jimmy a dilettáns, akinek minden széphez, jóhoz sok erős tehetsége van, de semmi egyhez nincs elég, t. i. életreszólóan elég. Jimmy riporter lesz, útálja a zsurnalizmust, szabad minden előítélettől, de a szabadsága nem válik produktívvé, csak emészti, elemészti, mert nincs, amit érdemesnek tartana arra, hogy érte e szabadságot feláldozza. Régimódi regényben Jimmy lírikusként szerepelne s nem riporterként. De Jimmy nem marad meg riporternek. Börtön neki Newyork, útált robot neki a mestersége és - ez a regény vége - félredobva mindent, egy napon fogja magát s nekivág a világnak. Utolsó negyeddollárján megreggelizik előbb, aztán felkéredzkedik egy útjába akadó bútorszállító autóra. «Milyen messzire?» - kérdi a soffőr. «Nem tudom... - hangzik Jimmy és Dos Passos utolsó szava - meglehetős messzire.»

Itt már nem is Byron, nem is Goncsárov dilettánsai, hanem Arcübasev Szaninja jut az ember eszébe. És jobban megfontolva a dolgot, ez a hasonlóság nem is pusztán látszólagos. Szanin az orosz intellectuelek reprezentánsa az 1905-ös orosz forradalom után; az ál-ideálista polgári intellectuelek «katzenjammerje», a nagy desilluzió benne fedezte fel az új ideált, önmagát. Szanin a szabad szellem, amelyik annyira szabad, hogy már a szellemhez sincs semmi köze. Insége, hogy már nem talál feladatot, melyben hinni tudna és inségéből egy ugrással filozófiát csinál, mondván: nincs feladat, melyben hinni, melyért élni nem volna balgaság.

És Jimmy? A célt nem látó ember, jó polgári család gyökerétől messzeszakadt, a munkáját, helyét meg nem találó modern foglalkozásnélküli intellectuel. Túljó a komisz mai élethez és túlkevésbé buzgó az esetleges holnapi jobb életért. Társadalmilag és morálisan is deklasszált.

Jimmyről azonban az író nem gondolja ezt, sőt Jimmyről határozottan azt akarja éreztetni, hogy Jimmy jó úton van ez úttalanságában. Mert a regény minden alakját többé-kevésbbé felfalja Newyork, s Jimmy az egyetlen, aki kiszabadul.

Természetesen, ez nemcsak Jimmy miatt hiba. Jimmy és a regény lényege, szelleme: egyazon elhatározatlanság. A regény végén jön rá az ember a kérdésre: Dos Passos a civilizációt és a mai civilizációt nem választja külön. Ez magában nem volna baj, mert lehet még meggyőződés, talán igazság is, hogy a civilizáció, a technika, a mammut-városok - akár kapitalista, akár más termelési rendben - semmilyen formában határozottan fel se veti. Hallgat felőle. A civilizáció elől Rousseau nyomdokain menekül-e Jimmy, vagy Szanin útja felé vezet a futása - ezt nem tudni meg. Nem tudni meg, mit akart Dos Passos a Manhattan Transfer című regénnyel. És így történik, hogy elolvasva e nagyszerű könyvet, az olvasó szinte úgy érzi, mintha kiismerné magát Newyork számozott utcáin, de nem tudja, hogy mi célja ezzel az ismertetéssel Dos Passosnak, a vezetőjének. Mert Jimmy nem cél, még csak nem is út.

Dos Passos ezen a ponton még a problémák felkeresését is az olvasóra hagyja. Szépségekkel teli, érdekes és rendkívüli könyv, talán nem is írtak még objektívebb regényt, és mégis, a könyvnek egyetlen lényeges hibája, hogy írója a szellem világosságában nem áll fölötte a főhőseinek.