Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)
Robicsek igazgató úr ott ült az irodájában, az íróasztala előtt, szemben a nyitott ablakkal, amelyet oldalról ért a napsütés. Centiméter széles fénysáv feküdt el a parketten s milliárdnyi porszem táncolt és kavargott a behasító sugarakban. Robicsek a párnázott forgószéken ült s kövér ujjaival idegesen dobolt az asztal lapján. Ha jobbkezével dobolt, akkor egész testével kissé jobbra dűlt, ha balkezével dobolt, akkor balra hajolt és így mindig csak a félcombjával ült a székben. Azért volt ez így, mert kissé túlkövér ember s ha fordulni vagy mozdulni akart, mindig csak az egész testével tudta azt megtenni. Negyvenöt-ötven éves lehetett, kopasztetejű, vörösen izzó fejét mint egy ezüstkoszorú fogta át félkörben, egyik fülétől a másikig az ősz, rövidre nyírott haja. A haj alatt két keresztformájú vágásnak a beforrott nyomai látszottak, tanuságaképen annak, hogy két ízben vettek ki Robicsek úr nyakából fölösleges zsírrétegeket. Dobolt, csak dobolt az asztalon, a széttúrt papírlapok között, hol lassúbb tempóban és halkabban, hol gyors, rendetlen ütemben, hogy egészen kifulladt bele, akárha valami gidres-gödrös talajon futkározott volna. Ezzel a lassított és gyorsított kopogási tempóval pontosan le lehetett volna mérni az ember belső izgalmait. Ezt ő is tudta, de hiába próbálta meg, hogy lefékezze magát, ha valami komolyabb dologgal akadt szembe, rögtön urrá lettek rajta az idegei s félreismerhetetlenül elárulta az indulatait.
A szomszéd szobában üzemi hivatalnokok dolgoztak, az ajtón át áthallatszott hozzájuk az igazgató kopogása, összenéztek s csak úgy szemhunyorítással megértették egymással, hogy valami komoly bajban van az öreg.
- Talán már besúgták neki, hogy készülődik valami - szusszant föl az egyik ember a kék papírívek közül.
Egy másik rögtön készen volt a felelettel:
- Nagyon rendben van. Ha neki lennék, az egész csürhét egyszerre kisöprűzném. Vassöprűvel, hogy még a nyomuk se maradjon itt.
- Képzeljék el, uraim, majdnem annyit keresnek, mint mi és állandóan elégedetlenkednek. Igaz azonban, hogy nélkülük az egész gyár egy fityinget sem hozna.
- Talán úgy gondolja, kolléga úr, hogy kívülük már nincsenek is alkalmazható munkások ezen a földön?! - kérdezett közbe egy vékony arcélű hivatalnok fölényesen és némi megsértődéssel. Az egyik kezét magasan felemelte s ezzel is mutatta, hogy nem osztja a kollégája nézetét. Olyan volt ebben a pózában, mint valami belvárosi divatkereskedés kirakat-figurája. A fekete, símán lefésült haja középütt ketté volt választva, hogy látni lehetett a fehér fejbőrét. A magas gallérja tövébe egy hosszú, vékony nyakkendő volt kötve, a kabát fazónjában valamiféle kis jelvényke csillogott. - Addig kellene őket cserélni, ameddig az ember ráakad a legbecsületesebb fajtára.
Az előbbi sietett a felelettel, nehogy féreértsék s megbízhatatlannak találják a kollégái:
- Teljesen egy nézeten vagyok önnel. Az azonban, hogy rend legyen az országban, elsősorban a rendőrségre tartozik. Tessék nekik könyörtelenül rendet teremteni, azért fizeti őket a polgárság.
- No ja! De mink is nyugati állam akarunk lenni. A híres nyugati demokrácia már itt is kikezdte az intézményes rendet.
Hirtelen elhallgattak. A szomszéd szobában megszünt a kopogás, hallották, hogy az igazgató súlyos testével ide-oda jár a ropogó parketten. Aztán kint a folyosón megszólalt a csengő.
Robicsek fáradtan visszaereszkedett a székébe, kövér nyakát megfordította az ajtó felé. Néhány pillanat mulva egy ember jött be kék munkaruhában, piszkos kezekkel és összekócolt hajjal.
- Hozzon ide egy széket és üljön le. Nyugodtan akarok beszélni magával.
- Köszönöm szépen - mondta a munkás kissé elfogódottan. - Piszkos a ruhám, igazgató úr.
A másik már el is vesztette az önuralmát, gúnyolódón följajdult:
- Aj-jaj, mennyire kíméli maga a gyár vagyonát! Hagyjuk ezeket. Úgy szeretnék beszélni magával, Varga, mint aki őszintén a javát akarja.
- Tessék parancsolni. - Az ember megadta magát a helyzetnek, előrehozta a széket s nyugodtan leült. Tudta, hogy miről lesz szó a következő pillanatban, el volt készülve a megtámadtatására, de az ő védekező, energikus szavai is már ott motoszkáltak a nyelvében. Nem féltette magát, biztos volt benne, hogy még elbír ezzel a kövérrel.
- Abból, hogy behivattam, máris sejtheti, hogy tudomásom van az egész manipulációjukról. De nem az a szándékom, hogy nagy lármát csináljak az ügyből s így jobbnak láttam, ha előbb megpróbálok magával okosan beszélni. Maga már nem mai gyerek, sőt úgy tudom, hogy egészen nagy családja is van. Tehát felelőssége tudatában kell lennie minden cselekedetének. Egy fiatal gyerek megkergülhet, amikor neki jólesik, de a magunkfajta idősebb ember jól gondolja meg, hogy mit tesz... Na?
Varga a piszkos jobbkezével bajuszának a piszkos balszárnyát huzogatta, kunkorított rajta egyet lefelé s a végét a fogai közé vette, mintha jobb dolga híján minden szálát egyenlő hosszúra akarná rágni. Kilátszottak a megritkult sárga fogai s mielőtt szólt volna, kiöltötte kissé a nyelvét s megnyálazta az alsó ajkát.
- Igen - mondta végül. - A magamfajta embernek elég nehéz az élete. De csak tessék parancsolni.
A másik ember már megint dobolt az asztalon, aztán kivette a sörétes tolltartóból a vastag, zöld tollszárát, a tollat belemártotta a tintába, egészen közel emelte a szeméhez, megnézegette a hegyét s aztán, mintha csak most jutna az eszébe, az egyik heverő írás alá odakanyarította a nevét.
- Na igen! Azt akarom mondani, ha nem hagy föl az izgatásaival, kénytelen leszek kitenni a gyárból. Mégis csak háládatlanság, alig van itt egy hónapja s már is föl akarja forgatni az egész gyárat. Vagy talán azt gondolja, hogy ilyen magukfajta... Hogy is mondjam, talán a maguk játékszere egy ilyen üzem? Hogy én milyen ember vagyok, azt abból is láthatja, tudtam, hogy feketelistán van, mégis beengedtem a kapun. Pedig a szövetségnek megvan a módja ahhoz, hogy az ilyen munkásokat egyszer és mindenkorra kizárja az üzemekből... Na?
Varga egyszerűen, minden kihívó hangsúlyozás nélkül felelt:
- Ha játékból vagy meggondolatlan fenegyerekeskedésből csinálnám azt, amit csinálok, akkor most nagyon szégyellenem kellene magamat ön előtt. Nagyon jól tudom én, hogy feleségem és gyerekeim vannak s hogy a többi munkások itt szintén majdnem mind nős emberek. Felelősséget érzek minden cselekedetemért, minden szavamért s azt hiszem, hogy éppen ez a felelősségtudat az, ami nem engedi, hogy behúnyt szemmel és bedugott fülekkel járjak az életben. Nagy tévedése lenne az önnek, ha azt hinné, hogy én egy munkakerülő természet vagyok, hogy ellensége vagyok a gyárnak, s hogy kedvem telik abban, ha embertársaimat meggyötörhetem.
- No igen, értem. Egész szép érzelmesen tud beszélni. Az ember azt hihetné, a legjobb barátjával ül együtt ebben a szobában. Pedig, ha kicsit föltakarjuk az ügyet, akkor mindjárt megláthatjuk, hogy fulánkok vannak a szavaiban és annyiból áll a gyár iránti szeretete, hogy nagyon szeretné tönkre juttatni az üzemet.
A másik ember fölállt a székről, sápadt volt, látszott rajta, hogy szólni akar valamit, de tudatosan küzködik magával, lenyeli a kikívánkozó szavait.
- Üljön csak le. Nem megsérteni akartam, de ahhoz nekem is megvan a jogom, hogy szemtől-szembe mondjam magának az igazságot. Vagy talán én az a bizonyos pénzeszsák, az az aranybálvány vagyok, ahogyan a szocialisták szokták magukat kifejezni, aki csak harácsolja a pénzt s akiben semmi emberi érzés nincsen?
- Én semmi ilyesmit nem mondtam.
- Üljön csak le.
Az ember még várt kicsit, tétovázott, aztán mégis visszaereszkedett a székre.
- Magánál már semmi értelme ezeknek a garabonciáskodásoknak - folytatta az igazgató. - A szerszámosztályon szükségünk van magára s éppen ezért megadjuk a lehető legmagasabb órabért. Ezzel szemben viszont elvárhatjuk, hogy maga is úgy viselkedjen a gyár vezetőségével szemben, ahogyan az egy intelligens és megbecsült munkáshoz illik. Vagy talán valami különösebb panasza van? Na?
Varga fölhúzta a két hegyes vállát s a két tenyerével ráütött a két fölsőlábszárára a térdei körül.
- Szóval semmi különösebb mondanivalója nincsen.
- A magam érdekében nincsen - felelte az ember esetlen félszegséggel. - Tudom, hogy jó munkaerő vagyok s meg is szoktam kapni mindenütt a maximális bért. De én mozgalmi ember vagyok, ez a természetem s nem tudom megállni, hogy szót ne emeljek a munkatársaimért, a velem egyszakmájúakért csakúgy, mint az asszonyokért és a gyerekekért. Ön nagyon jól tudja, hogy gyönge asszonyok is dolgoznak a gyárban és tizenegy-tizenkét éves gyerekek is és ezek annyit sem keresnek, hogy elegendő kenyeret vehetnének maguknak. Vannak itt bent egész családok, az apa, a felesége, a lányai és a fiai. Hideg koszton élnek s ott kint laknak a kunyhókban, mint a koldusok. S ilyenekkel van tele minden gyár s én úgy érzem, kötelességem szót emelnem értük s nekünk, intelligensebb munkásoknak még áldozatot is kötelességünk hozni értük.
- Nekem pedig az a kötelességem, hogy kiadjam a könyvét. - Oda se nézett már a másik emberre, kétszer megnyomta az asztalon lévő csengő gombját. Pillanat múlva kinyílt az oldalajtó s a kettéfésült hajú, vékonynyakkendős hivatalnok jött be a szobába.
- Kérem a könyvét kiállítani.
Varga fölállt a székről s egészen nyugodtan azt mondta:
- Ma hétfő van, szombatig jár a bérem.
A hivatalnok, aki eddig fagyos egyenességben állt előttük, túl a kimért eleganciáján, bántó, lekicsinylő grimaszt vágott:
- Ez a számfejtőbe tartozik, intézze el ott.
Varga hátrakapta a fejét s a szemeit kissé összehúzta:
- Én most itt vagyok, hát itt akarom elintézni.
A hivatalnok még egyenesebbre feszítette magát, szívesen odaállt volna feleselni a fölhevült, piszkosruhájú emberrel, de észrevette, hogy az igazgató parancsolóan intett a tekintetével, csak annyit mert mondani:
- A könyve lent lesz a portásnál. - Kissé meghajtotta magát az íróasztal felé s három hosszú lépéssel átlépett a másik szobába.
- Ha a pénzemet megkapom, akkor elmegyek.
- Ezt majd intézze el, kérem, az irodában - mondta az igazgató s már kezében volt a zöld tollszár, úgy tett, mintha már is egyedül lenne a szobában, keresgélt az asztalon lévő papírok között, aztán az egyik alá megint odakanyarította a nevét.
Ki vagyok dobva, gondolta a másik ember. Lehajtott fejjel, nehézkes lépésekkel kiment a szobából. Le a műhelybe, végig a munkaasztalok között. A munkások, akik akkordban dolgoztak, egészen bele voltak veszve a munkájukba, senki sem szólította meg közülük, nem kérdezték meg tőle, hogy mért hivatták föl az irodába. Egy pillanatra az volt az érzése, hogy rosszul csinálta a dolgát, itt, ahol alig van egy-két szervezett társa, valamiféle más módszerhez kellett volna folyamodnia. Aztán lemondóan legyintett. Összeszedte a padon heverő szerszámokat, minden fajtát külön-külön csomóba rendezett, aztán levetette a munkaruháját, átöltözött.
- Mért megy el ilyen hirtelen? - kérdezte tőle az ember, aki átvette a szerszámait.
- Megtudták, hogy bérjavítást akarunk. Kidobtak, mint valami fertőző holmit.
A másikat mintha borzasztóan meglepték volna a szavak, ijedten körülnézett s alig hallhatóan felelte:
- Itt még nincsenek hozzászokva az ilyesmihez. Az értekezletek is szóba jöttek? A magam részéről én mindig ellene voltam az ilyen dolgoknak.
- Elég baj ez. Ki segítsen azon az emberen, aki saját magán sem akar segíteni? A munkásosztály vagy fölfogja a szervezettségben rejlő erőt, vagy ilyen baromi módon fog élni még évszázadok múlva is. Ha sikerült volna ezt a harcot nyélbeütni, magával is okosabban lehetne beszélni a saját sorsa felől.
A másik emberen látszott, hogy nagyon elidegesedett a pár pillanat alatt, s mintha már semmit sem hallana, háttal fordulva jegyezgetett valami papírlapon.
- Egy törött fúró s egy fúró hiányzik.
- Nem hiányzik, hét volt s itt van mind. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét.
- Jó. Akkor egy törött!
Varga megint végigment a padok között és igy átöltözködötten sem vette őt észre senki. Mintha valami ingoványon, élettelen hínárok között lábolt volna keresztül. A portásnál megkapta a munkakönyvét, a mult hétről visszamaradt háromnapi és a ma délelőtti bérét.
- Még egy hét jár nekem.
- Ez nem az én dolgom - mondta a portás fölényesen s csak úgy pipapiszkálás közben. - Adja oda ügyvédnek, az majd kifutkossa, ha megilleti magát.
Már a kapun is kívül volt. A rács becsukódott mögötte. Hallotta, hogy a portás vad ordítozással nekiesik az udvaron dolgozó napszámosoknak. Mit szól majd a felesége, hogy megint kidobták a munkájából. Hiába magyarázza meg neki, hogy hogyan és miképen történnek meg ezek a dolgok, mintha kóc lenne a fejében, nem tudja megérteni. Más ember most a zsebében lévő pénzzel beülne egy kocsmába, elinná s ráadásul jól elverné a szájaskodó asszonyt. De ő egyenesen hazamegy s csak hallgatni fog a rázúduló pörlekedés alatt... végre is ő belátja, hogy némileg az asszonynak is igaza van. Ő mindig másnak akarja kikaparni a gesztenyét, mindig megégeti magát s ilyenkor mindig cserbenhagyják. De hát kinek olyan, kinek ilyen természete van.
Mire hazaért, dél volt, az asztalon már várta a leves. A gyerekek ott ültek üres tányérjaik előtt s amint az ajtón belépett, egy pillanat alatt fölfogta, hogy az asszony vizslaszemei már észrevették, mi történt vele.
Leült, szemeit föl se vette a tányérjából, szürcsölve kanalazta a forró ételt.
- Talán csak nem a kék ruhád van ebben a batyuban? - szólalt meg végre hosszú, terhes hallgatás után az asszony.
- Ühüm.
- Kidobtak?
Az ember nem felelt. Kínosak voltak ezek a pillanatok a gyerekek előtt. Látta, hogy azok abbahagyták az evést, kezükben a kanállal hegyesen ülnek, feléfordítják a tekintetüket s kíváncsiskodón azok is az ő válaszát várják.
(Folyt. köv.)