Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám
Város végén van most lakásom,
ablakom a szabadba néz,
Csepel felé, ahol az ég
színe gyárfüstbe-gőzbe vész.
Csepel felé, hol az eget,
mint vakmerő ágyucsövek
karcsu kémények ostromolják,
a hömpölygő Duna felett.
A hömpölygő Duna felett,
a hídon át, mint más, tüzes-
véres folyam, robog az élet,
az új, a vasvértezetes,
percenként új meg új vonat,
egymás után személy, teher,
reszket a híd üllő gyanánt,
mit óriás pöröllye ver.
Egy ország szíve dobog itt,
e híd alatt s e hídon át,
egy ország ajka zengi itt
az új idők világdalát.
Búgnak a gyárak, feldübög a híd,
sikoltanak a mozdonyok,
hajukat úsztatva rohannak,
mint vágytól őrült asszonyok.
De a sekély tó szigetén
sirályok ülnek, nagy sereg,
s a parton emberek tanyáznak,
szegény, hazátlan emberek.
Tüzet raknak, melengetik
gémberedett tagjaikat. -
Voltam én is közéjök illő,
nagyvárosi Buga Jakab...
A szigeten sirályok ülnek
s a szegények feje felett
pacsirta sír, jelentve már
a daltalan, sivár telet.
Bohó pacsirta, mit akarsz itt,
a város végén? Rokonom! -
Én is a dalt, a szívbeoltott,
régi, örök dalt akarom!