Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE
Ezzel a keleties vallásossággal egy tőröl fakad Dosztojevszkíj nacionalizmusa. «Aki ateista, nem lehet orosz» - mondja egyik regényében a legelevenebb meggyőződés hangján, amelyből kicsendül a vallásos és nemzeti érzés belső identitása. Ez nemcsak azt jelenti, minthogyha csak az orosz nacionalizmussal nem férne össze a vallástalanság, hanem azt is, hogy minden nacionalizmus szükségképpen vallásos végső lényegében. Naplójában bőven kifejti ezt a gondolatot. Szerinte minden nemzeti érzés megszületését egy erkölcsi eszme előzi meg. Ez az erkölcsi eszme az emberi halhatatlanság misztikus meggyőződéséből ered, abból a hitből, hogy az ember nem pusztán e földhöz tapadt állati lény, hanem vannak kapcsolatai más világokkal és az örökkévalósággal is. Ez a meggyőződés, ez a hit mindenkor és mindenütt az erkölcsi eszmét hirdető vallásban kristályosodik ki és amint valahol jelentkezik egy új vallás, ott egyszersmind új nacionalizmus is sarjad.
Dosztojevszkíj szerint tehát minden nemzeti kultúrának belső magja egy erkölcsi elv, amely az istenség fogalmában perszonifikálódik. Az isten nem más, mint egy nép szintétikus személyisége, mindazokkal a nacionális adottságokkal felruházva, amelyek a népet sajátosan jellemzik. Mentől jellegzetesebbek a nép nacionális sajátságai, antul sajátabb és minden más népétől elkülönbözöttebb az istene, vagyis az a fogalom, amelyet a jóról és rosszról alkot magának. Ha valamely nép megtagadja istenét, elpusztul, még akkor is, ha egy idegen istennél keres is menekvést, mert istenének elvesztésével együtt jár erkölcsi világnézetének elhomályosodása. Az idegen felfogást a jóról és rosszról nem tudja magáévá fogadni, megbillen morális egyensúlya és kicsúszik alóla az az alap, amelyen nacionális élete nyugodhatna.
Az oroszságnak van nacionális vallása: a pravoszlávia és van egy sajátos Krisztusa: a szótlan, a főinkvizitornak is megbocsátó passzív isten-ember. Aki orosz elfordul a pravoszláviától és ettől a halk Krisztustól, az nemcsak ősei vallásából közösíti ki magát, hanem abból a nemzeti közösségből is, amely egyéni létének szilárd, erkölcsi értelmet ad.
A vallásos és nacionális eszme belső azonosságának gondolatánál meg kell állnunk, mert ezen a ponton járunk a legmélyebb vizek fölött és itt láthatunk le legtisztábban Dosztojevszkíj lelki medrére. Dosztojevszkíj eszmei sodra itt a legerősebb, érezzük, hogy belejutottunk életének fő áramlatába. Innen, erről a pontról beláthatjuk a legélesebb kanyarulatokat és a legmesszibb partokat is.
Egy ilyen merész kanyarulat mindjárt az, hogy Dosztojevszkíj, aki pályája elején a forradalom eszméiért heroikusan néz halálos ítélete elé, a hatvanas évektől kezdve szögesen szemköztfordul az orosz «liberalizmussal». Ha mással történik ez, akaratlanul is opportunizmusra gondolunk. Dosztojevszkíjnél nem. Tőle elfogadunk «elvi» indoklást is, amely mindenki másnál gyanús volna. Nem lehet például nem őszintének érezni «földalatti» emberének epés kirohanásait, amikor a józan logika szellemes fejtetőreállításával tiltakozik minden olyan politikai és társadalmi kísérlet ellen, amely az észszerűségre és tudományos eredményekre akarja ráépíteni a népek életét. «Az ész és tudás a népek életében mindig másodrangú szerepet játszott», folytatja ezt a tézist az Ördöngösökben. - «A népeket egészen más erők hozzák létre és mozgatják» - elsősorban vallási erők. Azok az eszmék pedig, amelyek Nyugateurópából áramlanak Oroszország felé, tisztán racionálisak, tehát nem társadalom- és nemzetalkotó, hanem romboló erők. Kendőzetlen ateizmus az első megnyilatkozásuk és útjuk hiába van kikövezve jószándékkal, pusztulásba visz.
A vallásos Dosztojevszkíjt az ateizmustól való természetes idegenkedése kényszeríti pálfordulásra a «liberális» eszmékkel szemben és ha ezt az irányváltozást olyan magától értetődőnek látjuk meg, amilyen volt a valóságban, a konzervatív és nacionalista Dosztojevszkíj több gesztusát már tisztán felmérhetjük.
Így tisztán áll előttünk elsősorban a látszólagos indokolatlan ellenszenve írótársa, Turgenev iránt. Eleinte majdnem baráti a viszony közöttük, kölcsönösen elismerik egymás művészi képességeit és bár az arisztokratikus, gazdag és túlfinomult Turgenev és az örökkön pénzthajszoló, hiú és túlérzékeny Dosztojevszkíj közt ilyen nagy a társadalmi és emberi ellentét, munkájuk kölcsönös becsülésében találkoznak. Egyszer azonban Badenben váratlanul összeakasztják a rudat. Lappangó differenciák mindig voltak köztük, de most a mellékes körülmények félretolásával világnézeti antagonizmusuk robban ki. Dosztojevszkíj három vádat szegez Turgenevnek: hogy ateista, s ezt Turgenev el is ismeri, aztán hogy orosz-faló és német-imádó s a világpolgárias íróval szemben ezek sem egészen alaptalan állítások. Az oroszfalás és németimádás vádja lényegileg egy elidegenedés a nemzeti közösségtől és így a három vád kettőre, sőt Dosztojevszkíj logikája szerint csak egyre olvad le. Turgenev ateista, tehát nem orosz, tehát árulója annak a nációnak, amelyből kiszakadt. A féltékeny Dosztojevszkíj még el tudná felejteni, hogy Turgenev négyszer annyi honoráriumot keres, mint ő, a büszke Dosztojevszkíj még azt is hajlandó volna megbocsátani, hogy egyszer 50 tallért kap Turgenevtől kölcsön, amelyet sokáig nem tud megadni, a darabos Dosztojevszkíj talán még méltányolni is tudná Turgenev nagyúri manérjait, a vallásos és nacionalista Dosztojevszkíj azonban csak gyűlölni tudja Turgenevet, az ateistát és kozmopolitát. Megsérteni, úgy, hogy soha többé ki ne béküljenek. Harcolni vele ádáz ellenségként, mint azokkal a zapadnjikokkal és túlzó liberálisokkal, akikhez azután már semmi szál nem fűzi, de akiktől egy egész elvi világ választja el. Még művészi értékét is elvitázza és elvi elvakultságában az «Ördöngösök» torz Karmazinovjává degradálja önmaga és a világ előtt.
Ugyancsak a vallásosság és nacionalizmus elválaszthatatlan összefonódását látjuk Dosztojevszkíj publicisztikai munkáiban. Feltűnő, hogy cikkeiben milyen sűrűn foglalkozik a pápai udvar megmozdulásaival. Állandóan jezsuita «összeesküvésektől» és «támadásoktól» remeg, amelyek állítólag mind Oroszország és a pravoszlávia ellen irányulnak. Itt nem tudjuk eldönteni, hogy a nacionalista vagy a pravoszláv Dosztojevszkíj kiáltja-e világgá túlzó rémlátásait.
Mindamellett, hogy passzív vallásosságból ered Dosztojevszkíj nemzeti öntudatossága, nacionalizmusa mégis eléggé aktív. Kifelé az imperializmustól sem idegenkedik, s a török-orosz háború idején tollával ott harcol a küzdők első rajvonalában az orosz politikai aspirációk egyetlen kézzelfogható céljáért, Konstantinápolyért, befelé pedig az abszolut központi hatalom feltétlen híve s ebben a meggyőződésében az sem tántorítja meg, hogy éppen ez az abszolut központi hatalom írta alá valamikor halálos ítéletét, sőt később is belenyúlt magánéletének legféltettebb érdekeibe lapjai betiltásával.
A nemzeti közösségen belül eső osztályok életproblémái alig foglalkoztatják, emberei nem osztályemberek, de azért, ha színvallásra kerül a dolog, természetesen pillanatig sem tagadja meg azt az osztályt, amelyhez származása és kultúrája köti, a nemességet. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy Dosztojevszkíjt vagy csak egészen egyetemes, vagy csak egészen individuális kérdések érdeklik, róla tehát csak a teljesség kedvéért szabad mint osztályöntudatos íróról beszélni. Dosztojevszkíj művészetének legdúsabb forrása a vallásosság, ami ezen kívül belezuhog írásaiba: irodalmi ösztönzés, eszmei hatás, lélekismeret, mind csak mellékrezervoár, amely ha gazdagítja is művészetének tartalmát, lényegileg alig tesz hozzá valamit. Az osztályöntudat is csak ilyen mellékrezervoár, szerepe nem centrális, de azért meg kell említeni, mert szervesen kapcsolódik be a teljességbe.
A század derekán az orosz nemesi osztály ügye elveszettnek látszott. Helyesen nemcsak hogy látszott, az is volt. A gazdasági és politikai élet eltolódásai úgy aláaknázták vezető helyzetét, hogy a teljes összeomlás is már csak idő kérdése lett. Csupa sirató ének, amit ekkor írnak az orosz nemesi írók, megsiratása annak az osztálynak, mely megsemmisülése felé rohan feltartóztathatatlanul. Turgenev a legnagyobb sirató. Nála szebben és őszintébben senki sem énekli ennek az osztálytemetésnek circum dederunt-ját. Mindenki vele temet, akinek csak köze van ehhez a halni készülő világhoz, csak Dosztojevszkíj nem, mert amint az észszerűség elveit nem tartja döntő tényezőknek a népek életében, a gazdasági erőknek sem tulajdonít annyi jelentőséget, amennyi a társadalmi rend megbontásához szükséges. Dosztojevszkíj optimista és amikor mindenki már csak befejezett történeti hivatásról beszél a nemesi renddel kapcsolatban, ő még új célokat tűz ki eléje. Igaz, hogy az a nemesi osztály, amelyre Dosztojevszkíj gondol, nem szociológiai adottság, hanem teljesen egyéni elgondolás alkotása, de még így is érdekes ez az optimizmus.
«Bizony, édes fiam, mégegyszer ismétlem, nem tudom nem tisztelni nemesi voltomat» - mondja Verszilov, Dosztojevszkíj legnemesebb nemese, az egyetlen talán, aki osztályöntudatot is képvisel. «Nálunk, Oroszországban egy új, magasabbrendű embertípus alakult ki hosszú évszázadok alatt, amelynek sehol a világon nincs párja: a mindenkiért való szenvedés típusa. Ez kizárólag orosz emberfajta és mivel az orosz társadalom ama rétegében fejlődött ki, amelyből én is származom, önkénytelenül vagyok részese annak a kiváltságnak, hogy ehhez a típushoz tartozhatom... Tán mindössze csak ezren vagyunk - talán többen, talán kevesebben, de egész Oroszország csak azért élt, hogy ezt az ezret létrehozza.» Tehát nem egy történelmi osztály gazdasági és politikai teljességében, hanem annak csak egy kiválasztott töredéke, legfelsőbb lelki nem is tízezre, csak ezre hordozza Dosztojevszkíjnél a nemzeti öntudatot. Ez a maroknyi osztály szerinte felgyűjötte magában az egész néplélek duzzadó erőit, magáévá tette a nemzet minden vágyát, céljává fogadta minden célját. Benne öntudatosodtak fel először a közös célok és tisztultak meg a nemzeti haladás útjai. Ez az osztály nem áll pusztulás előtt, természetes lelki kiválasztódás útján született és amíg a néplélek erői el nem apadnak, léte szilárd és kikezdhetetlen.
Ezek után természetesen érthető, hogy Dosztojevszkíj éppen a «nemességre» szabja ki az orosz nemzeti feladat megoldását abban a történelmi órában, amikor a nemesi osztály politikailag és gazdaságilag az összeomlás szélén áll. Az ő nemesi osztálya nem gazdasági és politikai alapokon nyugszik, hanem lelkieken, s ezért nem fenyegeti pusztulás. Mi is ez a feladat tulajdonképpen? Ha erre a kérdésre akarunk választ, megint csak Verszilovhoz kell fordulnunk. «Európa megteremtette a franciának, az angolnak, a németnek nagyszerű típusait, de a saját eljövendő emberéről még semmit sem tud». «Európa kulturális talaja kedvezett a nacionális típusok egészséges kialakulásának, egy általános európai típus azonban mégsem tudott kifejlődni, vagy ha ki is fejlődött, senki sem tud róla, ismeretlen». «A francia csak úgy tud Franciaországnak és egyben az egész emberiségnek szolgálni, ha mentől inkább, ízig-vérig francia marad. Ugyanígy az angol és a német is. Egyedül az orosznak jutott osztályrészeül az a különös adomány, hogy éppen akkor ízig-vérig orosz, amikor legeurópaiabb». Természetesen vigyáznunk kell itt az «európai » szó értelmére, mert minden ezen múlik. Egyáltalán fel sem szabad tételeznünk, hogy Dosztojevszkíj talán arra az európaiságra gondol, amely Nagy Péter óta annyi vizet zavart az orosz életben, nem a Nyugatra gondol akkor sem, amidőn Verszilov szavain át olyan meglepő kijelentéseket tesz, hogy «Európa ép úgy hazánk, mint Oroszország». Nem, nála az »európai» egyetemesen emberit jelent, amely több, mint a francia, német vagy angol európaiság, de amelyhez mégis csak az orosz áll a legközelebb.
A nyugati államokban a konzervatív és forradalmi erők harca dühöng. Az egymásnak feszülő eszmék csatájában elvérzik az európaiság, a hibásan értelmezett partikuláris érdekek hajszájában elsatnyulnak az egyetemes emberi célok. A különböző nacionális törekvések kiegyensúlyozása, az egymást marcangoló erők és elvek kibékítése - a legszentebb emberi, egyben a legnemzetibb orosz feladat, amelynek megoldása a gazdaságilag és politikailag letünt osztály exclusiv töredékére, a nemesség lelki krémjére vár.
A vallási küldetéshez tehát egy
A Puskin-emlékbeszéd dübörgő szavai ezek, amelyekből a legtisztább horizontokra nyílik kilátás. Messziről vezetett ide az út: fiatalos forradalmiságon, fegyházon, megtalált Istenen és józan nacionalizmuson át a testvéri emberig. Innen már nincs tovább, még Dosztojevszkíjnél sem.