Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE

LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE
IV.

«Mily könyv a Szent-Írás, mily csodákat és erőt rejt magában az ember számára! Mintha a világ és az ember egész valójával volna benne kifaragva, egyszersmindenkorra meg van mondva és meg van mutatva benne minden» - mondja a Karamazovokban Zoszima sztarec, ez a csodálatos pap, aki olyan, mintha a kievi barlangkolostor paterikjából elevenedne elénk alázatos moralizálásával és élete szuggesztív szentségével. Zoszima életében nagy szerep jut a Bibliának, amelyről úgy beszél, mint fiatalsága első nagy revelációjáról, mint egy feledhetetlen élményről. Dosztojevszkíjnél azonban több a Biblia, mint élmény: döntő tényező gondolatainak és erkölcsi normáinak végleges megformálásában. Dosztojevszkíj legbensőbb gondolataihoz vallásossága jelzi az utat, ha tehát meg akarjuk ismerni Dosztojevszkíj felfogását a lét leglényegesebb kérdéseiben, vallásossága felől kell őt megközelíteni.

Mert minden lényeges problémát a vallás szempontjából állít élre. Ez az a prizma, amelyen keresztül az egyéni sorsok drámai mozzanatait figyeli. Ha hőse esendő vagy éppen esett ember, de szívében él valami Isten-vágy, megkönyörül rajta és kivezeti sorsát a végső összeomlásból. Kivezeti, mint Raszkolnikovot és Mítját, de veszni hagyja Sztavrogint, a fiatal Verhovenszkíjt és lelkileg összeroppantja Karamazov Ivánt, mert egyiküknek sincs istenhite. Ilyenkor nincs könyörület és nincs menekvés. Népek életében is csak egy momentumot kutat: képviseli-e a nap az Istent valamely formában. Ha igen, ha a nép életének megnyilatkozása ennek az istenfogalomnak vetülete, akkor a nép életét alapjaiban erősnek és megingathatatlannak érzi, de mihelyt elhalványul, vagy kivesz ez a fogalom, a nemzeti élet felbomlásának tüneteit keresi, mert meg van győződve, hogy az ilyen nép előbb vagy utóbb elpusztul.

Dosztojevszkíj vallása biblikus kereszténység. Ha bármelyik munkájában a hit területére kalandozik, ha bárhol is szólaltatja meg az erkölcsi vonatkozásokat, mindig ott érezzük sorai mögött a kétezeréves könyv ódon tekintélyét. A Biblia korán kezd szerepet játszani Dosztojevszkíj életében. Még a szülői háznál kezdődik ez a szerep, amikor édesanyja a betűvetés első fortélyait kezdi vele megismertetni. Ekkor jár hozzájuk a szelid pap, aki a biblikus történetek tarka poézisén át fogja meg gyermeki lelkét a krisztusi tanok számára. A hatás mély, bár az iskolaévek sokat elmosnak belőle. Az élet-kezdés első küzdelmei még távolabb sodorják ettől a hatástól s csak mikor élete tragikusan megtörik, térnek vissza gyerekkori reminiszcenciák. Letartóztatják, a Péter Pál erődben vizsgálati fogoly már negyedik hónapja és amint a rázuhant események első kábulatából felocsudik, Bibliát kér Mihály bátyjától. Megkapja és innen kezdve vele marad ez a csodálatos könyv fegyházon, Szibirián át mindhalálig. Élete második periódusában írt munkáiban minduntalan elénk bukkannak biblikus idézetek az óegyházi textus «magas» stílusában és egyik nagy regénye, az «Ördöngösök» olyan, mint egy arányaiban óriásivá duzzadt homilia Lukács evangelista könyvének VIII. fejezete 32. és következő verseire. De bármilyen közel áll is Dosztojevszkíj a Bibliához, nem lesz belőle új bibliamagyarázó, mint fiatalabb írótársából, Tolsztojból, nem alapít szektát, hanem mindig megmarad a keleti egyház kereteiben.

Dosztojevszkíj vallása pravoszláv kereszténység, nemcsak a Biblián épül, hanem azokon a tradíciókon is, amelyeket a pravoszlávia évszázadokon át táplált. Dosztojevszkíj nemcsak a bibliai textusokban mozog otthonosan, hanem a keleti kereszténység irodalmában is és néha hosszú fejezeteken keresztül utat enged egyháza feltámasztott irodalmának. Feléleszti a hétszázéves prédikációk, erkölcsi oktatások, példázatok hangját és szellemét, elfárasztva vele az idegen olvasót, aki nem képes élvezni ezt a feltálalt régies ízt és jobbára értelmetlenül áll meg a pravoszláv szellem előtt is.

A pravoszlávia szelleme akkor kezdett kialakulni, amikor az orosz-görög egyház útjai végleg elváltak a katolicizmustól, a flórenci zsinat idején. Ekkor szakad el az ország nemcsak Rómától, hanem Bizánctól is és kezd új egyházi életet. Ugyanekkor bontakoznak ki egy eddig még nem volt orosz birodalom politikai körvonalai. A kisebb-nagyobb fejedelemségek tömörülnek a központi kristályosodási pont, Moszkva köré és a kialakuló politikai hatalom új irányt kezdeményez világiakban, egyháziakban egyaránt. Moszkva lesz az új hatalom világi központja, de egyúttal egyházi központ is, a harmadik Róma, amely után negyedik már nem következhetik el a régi orosz meggyőződés szerint. A harmadik Róma nem fogadja el a flórenci uniót, saját útjára lép és a maga számára foglalja el a krisztusi tanok igazi, ortodox értelmezését. De ez az ortodoxia csak kifelé jelent állásfoglalást, főleg a katolicizmus felé, mert a hivatalos pravoszláv egyház a saját keretein belül mindig a haladó szellemhez csatlakozik. Paradoxonnak látszik talán, hogy az ortodoxia jegyében fogant vallás a haladás és a haladók felé tájékozódik inkább és nem egy vallási reakció felé - de ez tény, amelyet a pravoszlávia története számos adattal támaszt alá. Valahányszor új területek kapcsolódnak Moszkva hatalmi köréhez, vagy új, szükségesnek érzett kapcsolatok új elemeket hoznak Moszkva életébe, az oroszság mindig két pártra szakad. A régiekhez mereven ragaszkodók pártjára és a haladóbb szelleműek csoportjára, akik nem perhorreszkálják az újat, csak azért, mert mást jelent a réginél.

Így van ez Pszkov és Novgorod, mondhatni, meghódítása után, amikor Joszif Volockíj áll a vallás betűihez ragaszkodó csoport élén és Nil Szorszkíj a másik oldalon, ahol a vallás szellemét és belsőségét keresik inkább. A két szembenálló csoport harca mozgalmas és hosszas, betölti a XV. századot és átnyúlik a XVI. századba, amikor már Maxim Grek áll Szorszkíj helyén és Makár, moszkvai metropolita a joszifisták oldalán. A harc ebben a momentumában a két tábor erőviszonyai még kiegyensúlyozottak, sőt a főpapság egy nagyon jelentős része úgy látszik, mintha túlsúlyt is jelentene a reakciós törekvések számára, de ez a helyzet csakhamar gyökeresen megváltozik. A XVII. században ugyanis a kievi orientáció szitja fel újra a harcot, amelyet aztán Szlavineckíj, Polockíj és a patriarka Nikon végleges diadalra visz, a liberális csoport diadalára. A másik csoport Avvakummal az élén teljesen kiszorul az orosz egyházból és az eretnekség teológiai káoszában húzódik meg. Nagy Péter idején megint ott találjuk az orosz hivatalos egyházat a haladók oldalán, nemcsak egyházilag, hanem a világiak terén is: Prokopovics metropolita első és leglelkesebb támogatója a nagy cár reformációs törekvéseinek. Igaz, hogy ez a haladó szellem nem mindig és nem mindenben tudott érvényesülni. A XVIII. században még akadt moszkvai metropolita, aki kétségbevonta Kopernikus csillagászati igazságait, Nagy Péter óta pedig az orosz egyház túlságosan függő helyzetbe került a cárok politikájával szemben és ez éppenséggel nem kedvezett neki, vagy csak egész kivételesen, de hogy megvolt ez a haladó szellem, mint erős tendencia, arra nézve a legnyomósabb érv az, hogy a kereszténység keleti részének története nem ismeri a reformációt. Amíg Nyugaton a reformációs törekvések éppen a haladó szellemű tömegeket szakítják ki a katolicizmus testéből, Keleten éppen a reakciós vallási törekvések válnak ki a pravoszláviából. Az eretnekek és szakadárok nem reformációt csinálnak, hanem az ellenkezőjét: nem fogadják el még az óvatos haladást sem a hitéleti dolgokban és belekapaszkodva a törvény betűibe, egy fordított reformációt visznek ad absurdum. Csak az ortodox egyháznak vannak óhitű szakadárjai, akik óhitűbbek az óhitűeknél, a katolicizmus ezt nem ismeri.

A vallási liberalizmus nagyon fontos jellegzetessége az orosz pravoszláviának, mert ez a történeti tendencia vonzotta magához legmagnetikusabb erővel az orosz intelligencia egy nagy részét, a mérsékelt liberálisokat, akikhez a lehiggadt Dosztojevszkíj is tartozott.

A másik jellegzetesség, amely a pravoszláv kereszténységet oly közel vitte az orosz lélekhez, az a lemondás, amellyel a pravoszláv egyház e világ dolgait kísérte. «Az én országom nem e világról való» minden krtisztusi tan közül ez talált legmelegebb otthonra az orosz kereszténységben. Ez különbözte el legjobban az ortodox szlávokat a katolicizmustól, melynek világi törekvéseit mindig fejcsóválva nézték. Még azt se fogadták el érvelésnek, hogy a világi hatalom csak eszköz a lelki hatalomhoz vezető útban. Makacsul ragaszkodtak e tanhoz és a katolicizmust ostorozó vádjaik mind evvel kezdődtek és ebben csúcsosodtak ki. Dosztojevszkíj ragyogó dialektikájú vádbeszéde is ide lyukadt ki, amikor a főinkvizitor szemrehányásokkal illeti a foglyul ejtett Krisztust. Súlyos szavakat mond ez az emberiességében óriási formátumú öreg, feltépve az emberi lélek legmélyét. «Vallást adtál az embereknek - mondja Krisztus szemébe -, de nem emberi, hanem isteni vallást, amely a lélek legintimebb szabadságán épül, pedig az ember született lelki rabszolga. Tanításaidnak próbájakép lemondtál természetfölötti hatalmadról és azt kívántad, hogy az emberek minden külső befolyástól mentesen, tekintélyedtől és csodáidtól nem befolyásolva, kövessenek téged lelkük legtisztább sugallatára. Tanítványaidtól megkívántad, hogy mondjanak le e világ hiúságairól és a földi hatalomról, pedig az ember földöntúli tekintélynek hisz csupán és csak akkor boldog, ha földi hatalom térdére hajthatja fejét...» A bíboros szavaira Krisztus nem szól egy szót sem. Mintha láthatatlan üvegfal emelkednék előtte és nem engedné hozzáérni ezeket a rettenetes emberi szavakat, amelyek aztán megtörten hullanak vissza a vádló fejére. A katolikus főpap szavai Krisztusnak szegeződnek, de Dosztojevszkíj irányítása mellett a katolicizmust érik. A vád világos, az örök pravoszláv vád a katolikusokkal szemben: «A ti országtok csak e világról való».

Antonij metropolita, aki most Szerbiában él és a keleti teológia legnagyobb tekintélye, egyik munkájában meggyőződéssel vallja: nincs semmi akadálya, hogy Dosztojevszkíjt be ne iktassák a pravoszláv egyház tanítóatyái közé: annyira hű fiának látja egyházának, akibe nemcsak hogy felszívódtak a pravoszlávia ígéi, hanem aki új és mégis autentikus értelmet tudott adni nekik. Dosztojevszkíj hű pravoszláv, sőt néha elfogult is, sokszor az elfajult hitviták szókincsétől sem riad vissza, ha a katolicizmusról szól, de a főinkvizitor legendájában - csak itt és ez egyszer - levetkőzi minden elfogultságát. A művészi intuició egészen kivételes mélységével megcsókoltatja Krisztussal a főpapot és ebben a csókban, ha nincs is benn a vád visszavonása, de benne van az elismerése annak a históriai küldetésnek, amelyet a katolikus egyház teljesít. Ezen az egy ponton siklik csak le Dosztojevszkíj a pravoszlávia vágányairól és ezt a túlzók sohasem is bocsátották meg neki teljesen.

Tartalmi nagyszerűségei miatt talán nem is állnék meg hosszadalmasabban a Karamazovok eme rendkívüli fejezeténél, ha formailag nem volna olyan bámulatos tökéletességű a kép, ahogy az író a két egyházat egymás mellé rajzolja. Az inkvizitor beszél, csak ő beszél. Most mindegy, mit mond, csak az lényeges, hogyan mondja. Ha kivonjuk szavaiból az értelmet, ha kifacsarjuk belőlük az éltető logikai nedvet, ami visszamarad: merő energia, akarat és aktivitás. A katolicizmus aktivitása: Krisztus szótlan és ebben a szótlanságban tökéletes formai kifejezéshez jut a pravoszlávia passzivitása.

Igen, Dosztojevszkíj kereszténysége passziv kereszténység is. Mögötte az emberi halhatatlanság vágya parázslik, de amikor ennek a belső tűznek fénye a halálon innenre, az életre esik, mintha elbágyadna. A hit mélye megmarad, csak a tüze törik meg. Dosztojevszkíj emberei a vallásosságnak nem aktív emberei általában. Kettő közülök, Aljosa és Nyskin annak látszik, az író annak is szánta őket. De a Karamazovok súlyos építésű históriája olyan, mint egy komor épülettömb, amelybe csak egy ablakot vág a tervezője. Hiába halmoz Dosztojevszkíj pazar árny-technikájával egyre újabb és egyre sötétebb felületeket az egyetlen fényforrás köré, hiába növeli így az intenzitását, mindjobban ránk súlyosodnak a sötétség nyomasztó tömegei, mindinkább érezzük, kevés ez az egy fényforrás. Kevés Aljosa fényes jósága a többi Karamazov komor tónusai között. Nyskin alakjából már több fény hull kifelé a regényre, sőt gyermekien üde jósága és tisztult szeretete még a sötétebb zugokat is besugározza, de a lelkiállapotát illetőleg örökös bizonytalanságban ingadozunk. Idegszanatóriumból lép át a regénybe és ugyanoda tér is vissza gyógyíthatatlan elmebajával. Ebben a szörnyű körben van egy véletlen lucidum intervallum, amely a regény első és utolsó oldala közt kap helyet, de állandóan érezzük, hogy ez az állapot nem végleges. Nyskint mindig a gyanú árnyéka kíséri, mint minden olyan embert, aki a bolondokházából kerül vissza az életbe.

Aljosán és Nyskinen kívül nincs más hőse Dosztojevszkíjnek, aki az aktív morált képviselné. Vannak megbántott és megalázott emberei, kik sohasem lázadnak fel, és vannak emberei, akik önmagukat marcangolják szét és önmagukat alázzák porig. Akik, mint Raszkolnikov, megállnak a piac közepén a népek sokaságában és térdre borulva vallják meg szörnyű bűnüket. Az ő emberei azok, akik a pofonokat kapják és azok is, akik önmagukat ostorozzák legvéresebben. Még kenyérrel sem dobják vissza, akik őket kővel dobálják, hanem követ fognak ők is és önmagukra vetik csak és kizárólag. Ember, vesd le büszkeséged - evvel kezdődik Dosztojevszkíj keresztényi morálja és átmenetekben gazdag változatokon át eljut a lelki harakiriig. «A japánoknál elterjedt szokás, hogy a sértett fél elmegy a sértőhöz és azt mondja neki: mivel Te engem megbántottál, hát én most felhasítom előtted a testemet - aztán tényleg fel is hasítja és ez neki elégtétel» - mondja Pticyn a Félkegyelmű első kötetében, a nagy jelenet után, amikor Filippovna Nasztaszja azzal akar bosszút állni megaláztatásáért, hogy még mélyebbre taszítja önmagát az erkölcsi fertőbe. Ebben az elejtett megjegyzésben az önmegalázás harakiri-asszociációja villan meg és ád valami egészen ázsiai mellékízt Dosztojevszkíj passzív keresztényi moráljának.

A pravoszlávia passzív szelleme és passzív morálja csak egy tekintetben csap át aktivitásba: amikor küldetéséről van szó. Dosztojevszkíj szerint a pravoszláviára Európa jövőjében szent hivatás vár. A katolicizmus két egymásnak ellentmondó principium: a keresztényi elvnek és a régi római világbirodalom imperialisztikus tradícióinak harca marcangolja. Evvel párhuzamosan folyik már évszázadok óta egy másik harc is az emberi lélek felszabadításáért minden misztikus és dogmatikus vallási béklyó alól. Ha a katolicizmus összeroppan a maga belső harcában vagy az ateizmus csapásai alatt, és Dosztojevszkíj szentül meg van győződve, hogy összeroppan, akkor üt majd a keleti egyház órája. Az emberek megtagadják az istenség eszméjét és megtagadják halhatatlanságukba vetett hitüket. Egyedül maradnak, egymásra utalva, de azért nem fognak összefogódzni, nem fognak egymásnak és egymásért dolgozni, nem fogják egymást boldoggá tenni - hanem megkezdődik majd a végső bomlás és eljön a kikerülhetetlen vég ideje. Megállítani ezt a közelgő véget, felaggatni megint az emberekre és mindent összefogó szeretet kapcsait - ez lesz az orosz pravoszlávia küldetése Európában.

Kétségtelenül aktív feladat, de nem érezzük annak, mert ez az aktivitás messze ki van tolva a jövőbe.