Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: KAFFKA MARGIT MOST TÍZ ÉVE HALT MEG

A sírját a farkasréti temetőben rég benőtte volna a dudva, ha nemes barátnői kéz nem ültetne reá virágot. Könyveinek nagyobb része rég eltünt a könyvpiacról s csak nehezen tudja megszerezni, antiquáriusok útján, az érdeklődő. Mi néhányan, akik mint írót megbecsültük és mint embert szerettük, emlegetjük gyakran, az iskolai könyvekben néhány rideg szót tanulnak róla gyermekeink, - egyébként mintha sohase lett volna. Egy keserű életnek keserű utóhangja, ha Kaffka Margitról megemlékezünk. Mikor a Nyugat e száma megjelenik, azon a napon telik be Kaffka Margit halálának tizedik évfordulója. 1918 december első napján halt meg.

A legrosszabbkor halt meg, akkor, mikor élete kezdett jobbra fordulni és szívébe belépett valami, amit addig sohasem ismert: a megelégedett nyugalom. Lehetetlen vissza nem emlékezni az utolsó beszélgetésre, amit vele folytattam. Halála előtt pontosan egy héttel, halálos megbetegedése előtt tizenkét órával voltam nála, utolsó látogatója a Naphegy-utcai kis lakásban. Nagyon nyugodtan, melegen beszélgetett, közben vidéki magyar háziasszony módjára kínálgatott hideg hússal, töltögette a bort poharamba és kocingatott velem. Jókedvű volt, megelégedett. Arról beszélt, hogy most végre kezd nyugvópontra jutni az élete. Fiatal férjével boldog egyetértésben élt, nagyon szerették egymást, a háborúnak, melytől nála jobban nem iszonyodott senki, vége volt, nem kellett többé attól irtóznia, hogy visszaviszik a harctérre a férjét, nem kellett többé arra gondolnia, ami odakünn a lövészárkokban történik. Úgy érezte, most már kezdik érdeme szerint megbecsülni, könyveit olvasta a közönség, voltak lapjai, melyek örömmel közölték minden írását, anyagi gondjai - milyen keserves anyagi gondjai voltak azelőtt - csillapodtak, legalább a szerény polgári megélhetés biztosítva volt számára. Első házasságából származó Laci kisfiát magánál tarthatta és gondoskodhatott neveléséről. Harmincnyolc éves volt, erejének teljében, testileg-lelkileg egészségesnek érezte magát. Tele volt tervvel, munkakedvvel. Sokat és érdekeseket beszélt egy tervezett regénytervéről, - Josephus Flaviusról szólt volna ez a regény, már vagy két éve foglalkozott vele, sok történelmi és archaeológiai tanulmányt csinált hozzá, jegyzetei halomra gyűltek s már a legközelebbi időben hozzá akart fogni az írásához. A regény már jóformán készen volt termékeny agyában. Voltak más tervei is, messze évekre kiterjedők. Úgy éreztem magamat ezen az estén ő nála, mint egy kis nyugodt szigeten, a háborús katasztrófa, az ország szétszaggatása, a forradalom és a spanyolbetegség szennyes hullámcsapkodása közben. Jóleső, csillapodott érzéssel, nagy barátság örömével a szívemben jöttem el tőle. Attól, hogy Lacika beszélgetésünk közben fejfájásról panaszkodott és le kellett fektetni, nem jutott eszembe megijedni. Másnap délután találkoztam Balázs Bélával s megrettenve hallottam tőle, hogy Margit is, a kis fiú is megbetegedtek spanyolbetegségben s el kellett őket vinni a klinikára.

Ez az este minduntalan az eszembe jut és szomorúvá tesz. Úgy érzem, Kaffka Margit iránt hálátlanok vagyunk mi mind, akik közel álltunk hozzá s az egész nemzedék, mely elmulasztotta, hogy közel állhasson hozzá. Kellett volna valamit csinálni legalább emlékének fentartásáért. Hogy mit csinálhattunk volna, eszközök nélkül, - ellenséges indulatú közéleti atmoszférában, ránk súlyosodó gondok és bajok közepett, azt nem tudom. A tehetetlenség érzése a mulasztás érzésének képét ölti fel bennem. De az az érzésem is van, hogy a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot. Ma sincs tiszta tudatában annak, hogy mit nyert életével és mit vesztett halálával.

Voltak életének örömei. Tudta élvezni az írótársak, köztük a legkitünőbbek megbecsülését, azt a megértést, melyet tehetsége és írása iránt éreztünk. Tudott vidám lenni jóbarátok társaságában. Nagyon hálás tudott lenni a baráti érzésért, melyet néhányunk részéről tapasztalt. De rettenetes küzdelem volt az élete. Hogy milyen lehetett kislánykora, azt elképzelheti, aki olvasta a Színek és évek című regényt. Volt néhány szép éve az Erzsébet-nőiskolában, volt egy ifjukori szerelme, mely a házasságban csalódást szerzett neki. Érezte az első írói sikerek örömét. De ezzel aztán vége is. Nem érezhette soha, csak érezhette volna, ha tovább él, a népszerűség gyönyörét, melyre vágyott, mint minden művész. Nem ismerte az asszonyi sikert, a szerelemben való megnyugvást, amelyre szintén vágyott, mint minden asszony. Keserűvé vált szájában a szerelem méze is. Nem élvezhette soha az anyagi gondtalanságot, mindig küzdenie kellett a pénztelenség megalázó nyügével. Kívánta azt a társadalmi poziciót, melyre származásánál, író voltánál fogva jogot tartott s nem tudta elfoglalni, saját bénító félszegségei és mások közönye miatt. Mindig hajszolt volt, pihenéstelen, nyugodni nem tudó, külső körülményei és belső nyugtalansága miatt. Csak a genialitás tud annyit és olyan kitünőt produkálni, mint ő, olyan kedvezőtlen külső-belső viszonyok között.

Példátlan munkabírás volt benne. Csak el kell gondolni: a Márvány-utcában lakott, Buda legszélén, minden reggel hét órakor a villamoson ült s majd egy órai kocsikázás után, nyolc órára az Angyalföldön kellett lennie, délig tanítania a polgári iskolában a nehezen fegyelmezhető proletárgyermekeket, délben megint egy egy órai villamosozással haza, gondoskodni a maga és kisfia ebédjéről, a lakásról s minden más háziasszonyi teendőről. És ezalatt írta a Színek és évek regényét, néhány hónap alatt, közben egy sereg novellát, cikket. S az ő írása teljes idegfeszültséget, erőltetett koncentrációt kívánt, nem volt könnyű játék-munka. És közben krajcáros gondok is nyomasztották. Nincs, aki ilyen nyomások alatt ilyen munkát tudott volna végezni. Hogy mi értéke volt annak, amit csinált, arról most nem akarok beszélni, most csak emlékezni akarok rá. Ez a kínlódó, nyugtalan asszony a mi korunk magyar irodalmának legelső sorában áll, nagyon kevesedmagával és minden kor magyar asszonyai között a legnagyobb tehetség, a leggazdagabb elme.

1918 december elsején délután az Akadémiában tartottuk a Vörösmarty-akadémia alakuló ülését. Már együtt voltunk mind, mikor közénk lépett Hatvany Lajos, magából kikelve, sápadtan és felindult hangon közölte velünk: most kaptam a hírt, hogy Kaffka Margit meghalt. Az ember életében ritkán adódik alkalom, hogy egy pillanat tragikus súlyát teljesen átérezze. Kaffka Margit halálhírét hallani e pillanatok egyike volt.