Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám

ILLYÉS GYULA: AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL
BABITS MIHÁLY ÚJ VERSEI

Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem? s búsan hátrálnak az évek.

*

Minő megaláztatás igazi, élő költőre, ha csak a legnagyobb általánosságban is osztályozni próbálják, kiszabják helyét ide vagy oda, előre megértik azt, amiről ő tudja, ha örökké élne, akkor sem tudná kifejezni, szinte halottnak nyilvánítják. Mintha egy pillanat nem volna elég ahoz, hogy a költő, aki "milliók életét éli“, ne forduljon szembe akár önmagával is, ne törjön ki a saját szavai, emlékei karaktere határolta börtönből, melynek falain girlandok gyanánt a saját legformásabb, rendszerint legkülsőségesebb, verssorai függnek! Ő, aki a közelgő leglágyabb szellőt is megérzi s jóval a többiek előtt! Nem a ma divatos "poésie d'évasion“ ez, hanem az örök emberi függetlenség, méltóság érzése. Az életnek vagy a halálnak, a jónak vagy a rossznak volt rokona Ady? Teljesen megérthetjük Germain Nouveau-t, aki átlag minden öt évben megváltoztatta nevét. Más dolog, hogy valamennyi álneve mögött reá lehetett ismerni.

Babits első verseskönyve után megkapta a maga jelzőjét, a "forma-művész“-t, ami végigkísérte egész pályafutásán s ami helytálló is, de csak annyiban, mintha a szobrászt aszerint jellemeznék, hogy milyen kézügyességgel dolgozik. "Az Istenek Halnak, Az ember Él“ költőjében fel lehet ismerni a "Levelek Irisz Koszorújából“ költőjét, de csak a költőt, a szembenállót, a férfit. A hang, a gesztus, sőt a tekintet is merőben más. E két kötetet nem csak az az idő választja el egymástól, ami megjelenésük között eltelt. Elsősorban egy fenékig humanista, tehát legemberibben emberi, legjelenvalóbb lélek átalakulása, aki minden mozzanatában a lehető legmélyebben élte át ezt a kort "milliók helyett“ és sub specie aeternitatis. Nem tulajdonítok semmi különösebb értéket a "korszerű“ épitatumnak, de Babitsnak az utolsó években írt verseivel kapcsolatban szerves, belső értelmet kap ez a szó. A korszerűség mellé odatehetjük még a magyar-t. Babits Mihály e kor egyetlen magyar hazafias költője, abban az értelemben, ahogy Vörösmarty és Petőfi vették ezt a szót. Vagyis aki a legmagasabb emberi szempontból reagál korának váltakozó magyar eseményeire.

*

Vagyis a kultúra legátusának szava a legjobban eldologiasodott, a legmechanikusabb, a legcivilizáltabb idő zajában. A kultúráé, az ember legbensőbb emberiességéé, amely kultúrát negatíve úgy lehetne definiálni, hogy azt a szellemi tartalmat jelenti, ami az emberben megmaradna, ha az összes tanult dolgokat elfeledné. Azt az originális lelki készséget, ami emberré teszi az embert s ami nélkül nem lehet művészt elképzelni, eredeti, igazi testtel-lélekkel való művészt, akit csak az alkotási tehetség választ el a humanistától.

Erre az életre-reagáló emberi művészetre vonatkoznak Verlaine szavai:

L'art, mes enfants, c'est d'ętre absolutement soi-męme.

Alig volt kor, amelynek művészete messzebb eltávolodott volna ettől a principiumtól, mint a technika csodáinak, a tudományos felvilágosodásnak, a műveltség korának művészete. A költők nem az élet, hanem a költői iskolák fejlődését figyelték, kifejlődött egy hierarchikus különböző rétegekre alapozott poézis, amely művészi szempontból, valóban, a legtökéletesebb volt, de az élő élettel csaknem minden kapcsolatot elvesztett. Mintha az egész földet könyvlapok fedték volna. A versek elsősorban ezekre a lapokra utaltak. Igaz, hogy az alattuk élő élet valóban szörnyű volt, a burzsoázia állati kérődzése s a szegénység nyirkos vegetálása. Kevés költő akadt (nyugaton is csak akkor tünedeztek, amikor nálunk, tehát irodalmunk e tekintetben már európai színvonalon állt), akik inspirációjának gyökerei át tudták fúrni magukat ezeken a könyvlapokon és az eleven talajba hatoltak. Nálunk ezek között az első, az első, aki a költészet szimbolisztikus, misztikus szépségeitől elfordult, aki az élő realitásban kereste a költészetet, Babits volt, noha külsőleg ép az ő versei látszottak legtradicionálisabbaknak.

Ez a tradició azonban nem ennek a kornak a tradiciója volt. E kor tradiciója Arany János, a népiesség és a könnyű hazafiasság volt. De Babitsnak még a Barótiak és Berzsenyiek klasszicizmusához sem volt semmi köze. Az ő tradiciója egy szellem, az antik világszemlélet, a mindenképen homogén görögség, a római férfiasság, a Bölcselet, az Igazság, a minden élőnek kijáró Jog volt. Vagyis a legtisztább Humanitás. S e szemszögből ő ép úgy szemben állt korával, mint összes forradalmár kortársai. A jelen társadalmat ép úgy megvetette, mint azok. Ezekben a sorokban

Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verset ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek

én nem a római arisztokrata gőgöt, nem a horatiusi elzárkózottságot érzem, hanem inkább Baudelaire s véle e kor legjobbjainak polgár-útáló kihívását. Babits tradiciója már ekkor a megújuló görög filozófiai bátorság, az értékek reviziója, az a világszemlélet, amely legelsősorban ép a polgárság posványos etikai hagyományaitól fordul el, s amelyhez, mivel örök Igazságra, Szintézisre törekszik s ismeri a Könyörületet, még a katholicizmus is közelebb áll. Katholikus, de nem misztikus! Tehát Szent Tamás, aki félig görög, Pascal, akiben benne van már Descartes. Nem a valóságtól menekülő, hanem ép a valóságot fürkésző, a valóságban isteni törvényt kutató. Merőben ellentétje tehát a napjainkban keresztelkedő új hívőknek, akik maniáikkal szentséget törnek. Igazi keresztény: földön hívő és nem égben ember.

Babits költészetében nincs misztikus elkalandozás. Nem elég gazdag, színes, ezerféle ágazó az, amit élő két szemmel láthatunk? Fényt igyekszik vetni minden dologra; árnyékuk úgyis tovább mutat rajtuk.

S e költészet embertartalma is ilyen földön élő hívők egysége felé irányul. Azonban nem a középkori hierarchia és lemondás, hanem határozottan a görögség zárt, egységes, minden egyéniséget magába ölelő szelleme felé, amelyben a hős nem egy hőst, hanem az egész nemzetet pars pro toto jelenti, tehát mindig valami összességbe tartozó tulajdonságot jelképez, amely összetartozás oly erős, hogy tagjai a mai kor legjellegzetesebb betegségét, a magányt, az egyedülvalóság utáni vágyat egyáltalában nem is ismerték. Babitsnál nincsen magány. Ha fáj is egyedülléte, ez az egyedüllét élő fákkal, virágokkal, levegővel népesül, érezni, hogy kiszakított része valaminek, amibe tartoznia kellene.

Katholikus szellem, görög szellem, humanitás; minden csak analógia. Mindegyiket megtaláljuk Babits költészetében, de csak mint részeket egy újabb szellem-egységben. Babits karaktere tipikusan magyar. Tegyük hozzá ismét, szomorúan, hogy ezt a magyarázatot hozzá kell fűzni: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Kemény magyarságára gondolva értelmezzük ezt a szót. Ez a magyarság az ő tradiciója. Amit az előbbiek is már tradicióként kaptak.

*

Babits költészete, fellépésétől legutolsó kötetéig egyetlen, hatalmas ív, melyet ifjúkori biztos büszkeség indított meg, vitt a tiszta ideák magasságába, s mely most megfinomulva, meztelen érzékenységgel hajlik vissza a földre, az emberek közé. Nem mintha ez a költészet eddig híjával lett volna az emberszeretetnek, a belső megértésnek, - gondoljunk csak a háború alatt írt versekre. De a humanitás, amely eddig inkább a felső ideákból táplálkozott s elsődleges gondja volt az is, hogy méltó köntösben mutatkozzon, itt már annyira közvetlen lesz, úgy feloldódik, hogy meleg elevenségén szinte érezni lehet rokonságát a világgal, tájakkal s élőlényekkel. Igen, egymásra haltak legszebb ideáink, meghaltak az istenek, de az egykori sok-gondolatot-hivő Ember szegény hitetlenségében is él könyörtelenül tovább. Miben hihet még, s miben hihet papja, a költő, akinek parancs-szerűen prédikálni kell az egybegyülteknek?

Vannak költők, sőt maga az egész költészet arra tendál, hogy egy hanglejtéssel, egy képpel, valami szépség mindent elvakító megvillantatásával adjon feleletet, - egy kardcsapással vágja át a gordiusi csomót. De a kettévágott csomóból még lehetetlenebb rájönni az összebogozás titkára. Ez a barbár gesztus méltó lehet hadvezérhez, de nem a költőhöz. Minden csalás kiderül, s az a vers, amely kápráztat, egy-kettőre kialszik, a divat múltával hamuját is szétszórja a szél.

Babits költészetének mindenkor fő jellemvonása a megismerés, a birtoklás vágya volt, a folyó, rezegő, villódzó életet úgy emelni a napfénybe, hogy ott is tovább éljen, sőt a világosságban még az a rejtett, egysejtű élet is megmutatkozzon, amit szabad szemmel nem láthat az ember. Példákat lehetne idézni, milyen aprólékos gondossággal, milyen görcsös pontossággal veszi föl és nézi Babits a tárgyakat, az egész világot, az érzékelhetőt ép úgy, mint a metafizikait s milyen szomjas szemmel keresi a kettő közötti, ésszel felfogható, kapcsolatokat! Érdekes megfigyelni, hogy milyen türelmetlen sietséggel fordulnak Babits külvilágból vett képei a belső világ felé, hogyan keresi a szálakat, amik e két valóságot összekötik. Első kötete óta észre lehet venni ezt a nyughatatlan fürkészést. Ez magyarázza, hogy ő, a poeta doctus, a jó ízlés és okosság, méltó magatartás költője oly kegyetlen tud lenni az érzékeltetésben, s nem riad vissza semmi meglátásától, ami a nap alatt él, akár szépség az, vagy utcaszenny, erény vagy bűn. Életét a csomós élet titkainak megismerésében töltötte s ime kezei között most oldódnak a szálak.

*

Babits versei az Athenaeum kiadásában most megjelent összes versei között olvastam és elolvastam többször az egész kötetet, hogy újra és újra ellenőrizzem, igazam van-e, mikor egész költői oeuvre-jében a legutolsó ciklust, "Az Istenek Halnak, Az Ember Él“ verseit szeretem legjobban? Nem abban akartam biztos lenni, hogy ezek a legjobbak, leghatalmasabbak-e - nehéz volna itten dönteni, a remekműveknek megvan az az öröklétet biztosító belső játékuk, hogy mindig új és más-más értéket, szépséget lát meg rajtuk az ember -, hanem abban, hogy valóban ezek állnak-e most hozzám, vagyis lelkemhez, mely évről-évre változhat, legközelebb? Az ezekből kiáradó Szellem érint meg legjobban. Hogy ez nem elsőleges esztétika-kritikai szempont? Nem hiszem, hogy az esztétika vezesse az embert ilyesfajta ítéleteiben. Meg vagyok győződve, hogy mindenkit legelsősorban az a belső meleg fog meg, amely a versből kisugárzik, ami definiálhatatlan, amit a költő se tud szavakba foglalni, ami felé maga a vers is csak szándék, elérhetetlen vállalkozás. (Persze költőnek kell lenni, hogy ennek a belső tűznek legalább egy-két lángja, füstje, hője kicsapjon a sorokból.)

Mért szeret valamit az ember? Ha kedvesünk meg-megkérdezi, mi az, amit szeretünk rajta, tudunk valaha is igazáni választ adni? Az ember eldadog egy-két részletet. Amit esetleg magában is megtalálna. De itt mégis, ebben a formában, ízben, árnyalatban minden fölé helyezi. Engedjék meg, hogy egy-két kiszakított verssort idézzek Babits legújabb könyvéből; párat azokból, melyeket első olvasásra jegyeztem meg magamnak.

. . . . . . . . Hogy tudsz nyugton ülni holt
emlékeken tünődve, képzelt pontokat
rajzolva e röpke vonalba, vagy bolond
szívvel fogódzva a bukó jelenbe, mint
székének karfájába a lezuhanó
aeroplán hajósa?

(Szelek Sodrában)

S nézem a festők munkáját. Ki tudja
milyen munkát végez bennünk az Élet!
Óh festő, jól kapard a régi szint le,
mert átüt, mindig átüt, mindig átüt,

s szennynek izzad ki majdan ami dísz volt - -

(Szobafestés)

Milyen furcsa füstünk árnya
a tulsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován

(Halavány Téli Rajz)

A véres Föld, mint egy szentjánosfő
táncol a légi Sors ölében, noha még
élet, élet van benne! Meg-megrándul,
kinlódik, s néha szédületén
pillanatnyi villanás
fut át: a véres fő Salomé vad ölében
az eljövendő Krisztusról álmodik.

(Szentjánosfő)

Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat.

(Vértanuság vágya)

Nézd, úgy hinti fényét a nap szét a világra áldón, békén,
mint a szentelt vizet a pap a nép közé mise végén.

(Győzelmi Ének, Estefelé)

Óh! a madarat is csak az árnyáról tudja meg a rest szem,

és lomhán ugrik az árny után, mint kis kutyád;
az se csahol most bezzeg oly fürgén, mint minap ünnepkor
mikor a kecskét ugatta, ki bamba-pedánsul úgy állt
pofaszakállával, sandán, akár egy ingerelt professzor.

Ma is ünnep van? Mit akar ez a sok harang, sok harang?
Óh, a hercegpap halottan fekszik, üvegkoporsóban,
vén kanonokok vonulnak a várban, és giling, és galang,
s hinta-palinta - s mi lengünk a hang-hálóban.

(Szökevény, Renitens Idill)

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

(Magyar Szonett Az Őszről)

Ez utóbbit szeretném teljes egészében idézni, egyrészt annak példázatára, mi mindenfajta szépség, költői kép, vizuális és auditív megelevenítés, ritmus és az egész versen átlengő dikció, gesztus áll Babits egy szonettjében egyetlen kimondhatatlan érzés illusztrálására; másrészt annak igazolására, amit különben a többi idézetből is látni, milyen irányba hajlik az ő lírája.

Ami legelőször megfogja az embert, az a képek egymásbafonódó gyöngysor-szerű végtelen vonulása. Egy Jean Epstein nevű francia esztétikus, stopper-órával kezében, kiszámította, hogy egyforma gyorsaságú olvasásnál hány másodpercenként következik egy-egy kép az átlagos klasszikus, romantikus, szimbolista vagy poszt-szimbolista versben. Megállapította, hogy a korunkban írt versekben átlag négy és félszer több a kép, mint az egy századdal ezelőttiekben. Babits költői képeit nem lehetne számolni. Úgy egymásba fonódnak, a vers hullámzásában úgy csillannak, s a hullámzásba úgy beletartoznak, mint a patak habjainak villogása. Állandó izgalom, csapkodó fény vonul a sorokon s még a legnyugodtabb lelki állapotot tükröző vers is úgy áll, mint napsütésben a tó milliónyi lángjával. Babits régebbi versei is tele vannak képpel, sőt egész lírájára a legjellemzőbb a képek mozgóképszerű, gyors váltakozása, azonban a mostaniakban egyöntetűbb harmónia van, olyan, amilyet csak a zenében észlelhet az ember. Ezek nem táncolnak már, hanem melegítenek, egyik a másikát fűtve lebegnek a ritmusban.

A ritmus. - Ha Jean Epstein kitalált egy talentum-mérő eszközt, én is elgondoltam egyet magamnak. Ez a ritmus, amiről feltétlen megismerni vélem a vérbeli költőt. Fedi-e a vers ritmusa az inspirációt, azaz tud-e a költő saját lelkéből való zenét adni a maga mondanivalójának, még akkor is, ha hagyományos versformában ír - szerintem ezen fordul meg költői sorsa. A versbeli zenére átváltott indulat, - ez a legfontosabb. Ez már a legüresebb banálitásokból is verset tud csinálni.

Babits régebbi verseiben a ritmus ütötte meg elsőnek az olvasót. A villódzó képek eleven gyors áramban sodródtak s a ritmus annyira a vers belső gondolatát muzsikálta, hogy hallásukkor a még magyarul nem értő fül is kiérezhette a büszkeséget, szomorúságot, a haragot, a rohanást vagy a derűt. Gondoljunk csak olyan verseire, mint az In Horatium, a Danaidák, a Fortissimo, a Mozgófénykép, hogy mást ne is említsek. Újabb verseiben egész költészetének irányváltozását legjobban a sorok új lebegése illusztrálja. Olvassák el mégegyszer e cikk elé másolt sorokat. S ezt:

Nem magamért sirok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmában nem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem birja már s minden összetört -
átléphet az udvar erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Én ezt a szörnyű ölelést csak a hármas sorok zenéjéből, a harmadik sor hirtelen vigasztalhatatlanságából éreztem meg igazán. Ahogyan az elmúlást a "Szeptember Végén“ az anapestusok különös ízű lejtéséből.

A hajdani zárkózott büszkeség, vagy eget-földet egyaránt felelősségre vonó szigor, fölény mintha felolvadt volna. Legjobban látni ezt a teljesen személytelennek látszó tájleíró verseiben, amelyek meleg szeretetet, elvétve vidámságot, de legtöbbször férfias bánatot, mély, fákra-virágokra kiterjedő humanizmust lehelnek.

Milyen fehér csöndesség ezt,
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Nincs több világnézeti állásfoglalás ezekben a versekben, mint Babits többi köteteiben s mégis telve vannak közvetlen melegséggel, szeretettel, emberi bánattal, ami napjainkban a legtisztább állásfoglalás.

Martinuzziak kora jött ujra. Összeszoritott
fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.
Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit.

Pap, aki nem mondja meg, melyik istent imádjuk. Az ő vallásossága nem a türelmetlen szerzetesé, hanem a megbékélt bölcsé, aki tudja, hogy minden dolog önmagán túl, valami isten felé mutat. S arról a derűs, nyugodt távolba-fordulásról láthatjuk, hogy nem lehet rossz az az isten, amely felé, az embert kivéve, minden élő olyan bizalommal néz. Ez Babits vallásossága, ez melegíti föl hazafiasságának komor hangját. Az életre kényszerült hallgató megérzi papja hangjáról, hogy fájdalmas kétkedésében is méltó az hivatására.