Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Ezt a darabot nem hiszem, hogy össze lehessen vetni a Földes Imre egyéb műveivel. Mert, bár benne vannak a Földes nagyszerű drámaírói kvalitásai, az író szívét valami más mozgatja, mint amit a drámák szorosan értett minősége megkíván.
A kritikát illetőleg azonban olyasmiről van szó, hogy ezer és egy ok köti a kezem, hogy ne tudjam teljes egészében és minden szempontból bírálat alá venni ezt a darabot. Célját, tendenciáját jogosnak és szépnek látnom, ez olyan természetes, mint hogy itt most magyarul írok. Megírásának módjára pedig azt mondhatom, hogy jobbat ebben a nemben és ebből az anyagból nem gondolom, hogy lehetett volna írni, legföllebb okosabbat.
Ennyit a darabról.
Többet lehet beszélni a darabnak előadásáról.
Úgy tetszik nekem, hogy ebben a darabban és egyáltalán az összes mai színdarabokban, bizonyos helyzetek, hangulatok, átmenetek egészen elhanyagolódnak, vagy hát rosszul oldódnak meg és csak bizonyos fajtájúak jelentenek értéket.
A komikum, a humor az, ami versenytárs nélkül brillirozik, ami még a legrosszabb darabokban is csaknem kifogástalan. Ezen kívül még drámai feszültség, rémület, realitásokhoz kapcsolódó hév, vagy csevegő, magyarázó, tárgyaló részek kifogástalanabbak többé vagy kevésbbé.
Ami ezeken a modulációkon kívül van, a patetikus, heroikus, vagy érzelmes, főként az érzelmes helyzetek, majdnem kivétel nélkül csapnivalóak a mai drámákban, s ebben sem jobbak.
A szinészek vagy az úgynevezett klasszikus iskola üres hangrezgetésével deklamálnak, vagy csikaróan érzelegnek. Az élet hangjaihoz a legritkább esetben járnak közel ez utóbbi helyzetekben. Tehát, hogy ezekben a helyzetekben ragadjanak magukkal, a legritkább eset.
Hogy ez nagy fogyatékosság? Hát ez természetes.
Mert nem arról beszélek, hogy néha a szöveg állítja lehetetlen problémák elé a szinészeket, hanem arról, hogy a legjobb és legtermészetesebb szövegből énekelnek és nyöszörögnek, vagy viccelnek elő néha kínos színjátékot úgy, hogy még akkor is többet hatna, ha egyszerű fahangon elrecitálnák a szöveget, mint ezt már egyszer említettem itten.
Hogy ebben a hibában a közönség befolyása dolgozik? Az biztos! Hogy például a közönség előszeretettel és megállapíthatóan hálás a komikum, a karikirozás iránt és még a finomabb, vagy mélyebb fajta elmésség is alig hat? Ez is tény. Dehát ez még csak arról beszél, hogy ha a közönség zsarnoksága megkapja a maga csemegéjét, szerény nézetem szerint a szinészi törekvés célja mégis az volna, hogy azért a lehetőséghez képest a jobbak, az értőbbek lelki igényeihez mérje teljesítményét valamely előadás.
Tulajdonképpen nem is rónám mindezt a színészeknek maguknak a rovására. Mert a rendezés felelős elsősorban ezekért a hibákért.
Hogy miért mondom pedig el pont itten ezt az általános kifogást? Azért, mert ennél a darabnál többször felötlött nekem az, hogy a szöveg mást zengene, ha másként mondanák és itt nagyon keveset lehetett szó arról, aminek másutt többször tanuja voltam, hogy a szinészek ajkán kapott életet és színeket a lehetetlen szöveg.
Hangsúlyozom, hogy mindez csak bizonyos helyzetekre vonatkozik. Kiváltlag az érzelmes és patetikus helyzetekre. Szinte frappirozott néha, hogy egy-egy előadó szinész a leghelyesebb, legtermészetesebb hangsúllyal kezd beszélni és mond el egy-két mondatot a szerepéből, aztán, mintha keveslené azt, hogy reális a hangja és nem
Nos, ezt a követel rubrikába írva, szívesen koncedálom, hogy az előadók teljesítménye más helyzetekben elsőrendű volt.
Annyi bizonyos, hogy az Új Szinház kisérletezése bátor, változatos és reményteljes munka.