a könyvet s úgy érzi, mintha valami szél fúná, forgatná az egymásután hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket. Alakok tűnnek föl s hullnak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsupját s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolond-röhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül. Ez a közelgő orkán, - a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl-fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait. A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, a fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak, - de mindez csak részlet, részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a földfeletti erőt nézi, s nézeti hőseivel is.

Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjeszkedő nagytőke munkáját akarja illusztrálni. S mivel hőseit csak ebből a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú biblikus kommentálásait és próféciáit. Így aztán persze az árnyképeket csak sziluett-formájuk után ismerhetjük meg, magyar-paraszt voltukra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezegő mutatóujj után következtethetünk. De ismétlem, úgy tűnik, hogy mindez tudatosan, vagy formai szükségszerűségből történik így. A fontos itt a szél, a kollektív sorstragédia, a besötétedő ég, amely alatt, valóban, minden tehén fekete.

Nincs tehát középponti hőse a regénynek. Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telek-spekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket. A regény kompoziciója is ezen a kettősségen épül. Az első részben Szabadi Sándor áll az előtérben, aki, bár feladja a földért való küzdelmet s egy «ha elvetted az ebédet, vedd el a vacsorát!» - gesztussal elveri azt is, ami elvernivalója még van, mégsem tudja elhagyni a tájat, hol született. «Csak az a boldog embör, akinek semmije sincs» hangoztatja ezt a magyar parasztra nem igen jellemző életbölcseletet, vályogot vet, barlangot ás magának, szinte belebujik a földbe, a legsötétebb nyomorba. A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Ő alóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor minden elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyárkémények felé.

Pesszimista ez a regény, annyira komor, vigasztalan és reménytelen, hogy szinte kétségbeesés fogja el az embert olvasása után. Barta tudja, hogy a gyár megöli a parasztság minden faji értékét, érdekességét, fájlalja, szörnyűnek tartja ezt, könyvében a gyárkémény úgy tűnik fel, mint egy könyörtelen isten baljóslatú ujja, de mégis erre sodortatja (néha kissé erőszakosan) valamennyi alakját. A szocializmus szerint ez az elkerülhetetlen út. Lássuk közelebbről ezt a problémát. Barta regényeivel kapcsolatban helye van, hogy foglalkozzunk véle, ez a probléma az igazi hőse az egész regénynek.

Régi keletű ez a hiedelem. A parasztság elproletarizálódásának tragikus, de a történelmi fejlődés szempontjából mégis kívánatos szükségszerűségét az orosz szocialisták terjesztették el annak idején a néppárti narodnikiek, tolsztojánus, parasztistenítő, tehát konzervatív programjának ellensúlyozására. Az akkori orosz szocialisták csak az ipari munkást vették igazán munkás-számba, előttük a gyári proletárság volt a jövendő letéteményese, szükségszerűnek látták, hogy ez a tábor minél jobban szaporodjon. Nos, ép Oroszország adta és adja a példát, hogy az a proletarizálódás nem is olyan nagy történelmi szükség. A földtelen, félnincstelen parasztság egyetlen útja nem a gyárakon át vezet a jövendő felé.

Ezen a ponton siklott félre, nézetem szerint, Barta Lajos különben élesmetszésű világszemlélete, s mivel az egész regény erre a világszemléletre épült, sokat veszít prófétikus erejéből maga a mű is, mely máskép agitatív tud lenni anélkül, hogy a művészet-szabta határokat átlépné.

Külön kellene nyelvéről írni. Tiszta, átlátszó, magyarkodás nélkül is eleven magyar stílus ez, mely egy-két mondatban széles víziókat tár az olvasó elé: «...A házak előtt a kis padokon ültek és pihentek (a parasztok); künn a határban a föld és az ég dolgozott helyettük. Az égből mindenfelé erők dőltek a földbe és a földből mindenféle erők áradtak az ég felé...» És így tovább, néha oldalakon át. Átengedi és viteti magát az ember, ahova az író akarja. Jó tanulmány a szocialista íróknak, hogy mi a legjobb propaganda-eszköz.