Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám

RÉDEY MÁRIA: A TOLVAJ

Utánaszaladt a Viale Mantegazzán.

- Mióta van itt?

- Most jöttem, tegnap.

- Úgy örülök, hogy látom.

- És maga?

- Nem soká maradok. Únom már itt. - Hacsak maga vissza nem tart.

- Bajosan.

- Nem? - Mit nevet?

- Nem vagyok egyedül.

Elpirultak.

- Akkor, bocsánat, nem zavarom.

Komikus volt hirtelen és ijedt búcsúja.

Nincs szerencsém, nincs szerencsém evvel az asszonnyal - gondolta -, aki tulajdonképpen csak szeszélyből érdekel. Szeszély, mely komollyá válhatnék, ha véletlenül az ő szeszélye is volna... Sokszor csak azon múlik, hogy két szeszély találkozzék. Szerelem? Regény? Mért ne lehetne belőle? Nem volna természetellenes az sem. Mert hogy véletlen volt ismeretségünk? Bolond tréfa az egész? De rózsák nyíltak a véletlen tövén, melynek illatát még most is érzem. Akkor elrontottam egy kicsit, igaz, én magam rontottam el, - de most jóvá tehetem... ha segítségül hívom a napot, a levegőt, a tengert... Az összes természeti erőket idézem bűbájosságra.

Hogy sétál itt előttem!

Dölyfös kis madár. «Kék a lába, zöld a szárnya», - hetyke és elbizakodott; - de megkötöm a lábát. «Engem odavár.» Így szól a nóta. Csak éppen az a baj, hogy nem vár. Mért nem? Mert vétkezni akar még, vétkezni tovább; nem volt neki elég tavasszal... «Micsoda madár!»

Én kezdtem, igaz, nem is bánom; kedves játék volt, bizarr valami, de bosszant fitymáló fölénye. «Várj, madár!» S ez az elbizakodottság.

Most úgy tudnék szólni vele, - ha még egyszer a kezemre szállna. «Ha az Isten nékem rendelt -» Elrepültél? Nem, madár. «Enyém leszel már.» De mikor? «Várj, madár, várj!»

Megverlek, madár! - suttogta hirtelen s meleg önérzet fűtötte át. Már ő is vakmerő-hetykén ment, szokása szerint fáradtan s mégis fiatalosan, kissé hiún hullámoztatva magát.

De valami eszébe jutott. - Meggyorsította lépteit s visszafordult.

- Még meg sem köszöntem, hogy mégis kaptam egy témát. Most is.

Az asszony kacagott. Tetszett neki, hogy visszafordult, bár mostanában nem érdekelte őt az író. Az ő szeszélye még aludt.

- Igen? Én is magától. Most is. Köszönöm.

- Nem kellene elszakadnunk egymástól soha - hajolt hozzá közelebb az író. S még közelebb s tüzes álpátosszal:

- De mondja: - Miért?

Újból kacagtak.

Két cinkostárs. Csirkefogók.

*

A tengerbe, mely az imént oly csendes volt még, valami hebehurgya szél belekapott s fodrozva verte föl hullámait: Felkavarta mélyét.

Az író lefeküdt a spiaggiára, nyugalmat tetetve, míg egyik tenyeréből a másikba öntözgette lassan-lassan a forró homokot, melyet egyszer folyni engedett s nézte, hogy csúszik ki ujjai közül, máskor megint marokra fogott hirtelen, mintha többé el sem akarná ereszteni. Mosolygott. S vibráló, nyugtalan képekben pergette végig emlékezetében azt az estét, mely tulajdonképpen nem is az asszonnyal kezdődött.

*

Az eleje inkább abból állt, hogy körülnézett és unatkozott. Nem nagyon, csak amennyire illett, részletekben egyáltalában nem, sőt időnkint - szinte színházban érezte magát. Csak a függöny hiányzott...

Először is a tabló kötötte le figyelmét. A meghívás kettős művelete, a leereszkedésé és föltekintésé, a demokratikus nem-válogatás és szemelgető megkülönböztetés, írók, művészek, tudósok vegyes társaságából. Nő csak egy-kettő, elszórtan, mint virág az asztalon. - A legfrissebb, háború utáni évek szellemi elitje gyűlt itt össze, szellemük lámpalázas távolmaradásával s maradtak a szegény «arisztokraták» hebegő, zavart kísértetei, kopott, árva fiúk, gyámoltalanság mindenütt, székükön csak félig ülve, lábukon csak félig állva, részben kölcsönzött ruhákban. De ha már úgy sincs szegény kiki a saját öltönyében, - huncutkodott az író, - jó volna őket levetkőztetni mind és újra felöltöztetni, hogy a soványra sovány, a kövérre kövér jusson legalább. - De ez csak egy beérkezettnek kamaszkodó arroganciája volt, még arriváltabb zsakettje biztonságában. Kényelmesen leereszkedő mosollyal ült benne, mint egy páholyban. S mint egy páholyból szemlélte ezt a megilletődött, furcsa zűrzavart.

Igaz, nem is a ruha teszi. Isten ments... De vigyázzon, mért reszket úgy a csuklója, lírikus uram? Még elejt valamit. Pedig a Követ úr amúgy is tűkön ül, azt hiszi, valami illetlenséget fogunk elkövetni, valami ügyetlenséget... Keményfy, a szerkesztő éppen most súgta a fülembe: A grófnő azt hiszi, hogy mi csupa tehetség vagyunk, csak viselkedni nem tudunk. Pedig téved: mi olyan finomak vagyunk, csak...

De igazán megható ez az előkelő és óvatos, betegszobai ki- és bejárás az ajtókban, - csak végső szükségben egy-egy lépést! - azt is áhítatos körültekintéssel, hogy valami baklövést el ne kövessenek. Valami álomszerű, halk lebegés az egész, - lassított film.

S hát még az estély előtti gyülekezés a csöndes utcában? Kedves letompítottság, halk titokzatosság ebben is. Furcsa összeesküvésre gondolhatott, aki megfigyelte, mint bújnak össze ketten-hárman egy-egy kapualjban, itt is nehányan s amott is megint: fejüket ki-kidugva, jön-e már a társuk, mert csak így megerősödve mertek csengetni s belépni, áhítattal.

A hallos, lépcsős szalón, villanygyertyáival fojtott csöndű sírkamra, különösen most, hogy a Miniszter belépett. Mindenki feláll. Iskolás gyerekek. Ünnepélyes hangulat, mely egyre ünnepélyesebb lesz.

De nemsokára - mintha országúton érezné magát az író, a Lovcsenen legalább is, veszedelmes szerpentinek, kanyarodók s meredélyek között; két szembejövő autó ijedten hőköl vissza, rémült farkasszemezés egy percig, míg hirtelen fékezve tér ki egyik autó, hogy a másik fellélekezve tovább mehessen.

Ilyen hirtelen és hőkölő fékezés, farkasszemetnézés az is, mikor a grófné valamely vendégéhez közeledik, hogy kitüntesse egy-két nyájas szóval, vagy mosolyával, de tapintatosan, szinte ijedten kanyarodik félre, mihelyt észreveszi, hogy fényével vakítja a megrémült kis autót.

S nem külömbül jár a gyönyörű kis kontesz is. Nagy szeme gyermekes elcsudálkozásra tágul, hogy szerpentinjeit ő sem folytathatja zavartalanul. Most szép fogait mutatja, ahogy nevet, - nagy, okos száj, magával ragadó. Paravant nyit vele, hogy elrejtse melankóliáját. Ó, mennyire tudná érdekelni az írót!... Vajjon észre fogja-e venni igézetes érdekességét, akinek szabad majd foglalkoznia vele?

Egy kis baleset! Valaki leperdül a székről, kis nádszék, recsegve tör diribre-darabra. Fojtott vihogás - iskolásgyerekek. Van ebben a mindenki kacagásában valami fellélekzés, kis örömujjongás a káröröm mellett, hogy nem vele történt.

De lehetséges-e az összemelegedés ennyire heterogén, egymást feszélyező társaságban? S a tea állva. Legalább nagyrészt. Hogy reszkethetett némely amúgy is gyöngén álló, imbolygó térdecske.

Ó!

S azért ez az összejövetel mégsem volt ennyire örömtelen. Esemény volt a legtöbbjének s mindenki megtisztelve érezte magát. A kép különben is karikatúra, melyet az unatkozó író maliciája rajzolt, a hatás kedvéért. S azért is látta így a társaságot, mert így akarta látni; mert témát keresett irandó novellájához s erős színfoltokra, groteszk elrajzolásra volt szüksége. Jobb író annyit mert volna látni, amennyit a valóság nyujt. De három lábon jár a féllábú.

Azt is nagyon jól tudta, hogy nemcsak rongyosok keveredtek itt össze zagyva csokorrá, hogy voltak nagy számban jó nevek, társadalmi és szellemi előkelőségek, akik teljesen otthon érezték megukat. A grófi család meg sem merte volna híni a minisztert, csak ezekhez a kócosakhoz, - akik oly mohó kereszttűz alá veszik az ő piros harisnyáját.

A miniszter nem is sejti. - Pedig hogy belekapaszkodnak ebbe a gyönyörű lábszárba, s nézik, bámulják, fixírozzák, még egy kicsit kuncsorognak is hozzá, ahogy ártatlanul és minden nagyképűség nélkül kikandikál a cipő és nadrág között... Idilli sziget, messzire világító láb, fárosz, hajótöröttek gyengéd, szép reménysége, világító torony, piros lámpa, piros fény...

Bizony, a ruha nem teszi. Megmutatta: Ő! Talán nem is véletlen, nem is hanyagság, talán-talán inkább a társaság kedvéért történt...

Mutatja, hogy így is lehet jóságot gyakorolni.

Jótékony láb! Nagyszerű láb! Nemes, egyszerű mozdulat.

*

De elég volt már a megfigyelésből. Társaságot keresett most az író, a bátrabb lengésűek között természetesen. De szeme hirtelen megakadt egyik oszlop mögött, megakadt valakin, - a lélekzete is elállt. Ez volt az az ember, - akit meglopott néhány hónap előtt. S most itt kell találkozniok megint.

- De hiszen tudtam, hogy itt lesz - bizonygatta. - Nem ezt akartam-e tulajdonképpen, nem ezért jöttem-e ide? Hogy rendbe hozzam ezt a dolgot; jóvá tegyem? Csak nem akarok egész életemben bujkálni? Hát lopni akartam én? Nevetséges! Azért, mert egy kicsit megforgattam, körülkerülgettem, nézegettem ezt a silány, ezt a vacak, ezt a semmi dolgot?... Mert bosszankodtam rajta, hogy milyen lehetetlen, szidtam, ócsároltam s nem vettem észre, hogy a zsebembe csúszott? Igazán, csak az érdekelt benne, hogyan lehetne ezt megjavítani. Mert így, ahogy volt, rá sem lehetett nézni, arra a kombinéra az uccalány testén, melytől az én barátom olyan dühös izgalomba esett, hogy fojtogatni kezdte a lányt. Míg én csak néztem, néztem s fölvettem a ruhát, mely a földre hullott, fölvettem hirtelen s elódalogtam vele.

Mert ezt tettem, ezt loptam el, - most kivallottam, - ezt a fehérneműt, jobban mondva: ezt a felháborító, ezt a nevetséges, gaz témát, erről az esetről, - melyet úgy megszerettem a tökéletlenségeért. A barátom tulajdona volt.

*

Hiszen ő úgysem fogja megírni soha! - gondolta az író s lelkiismerete már teljesen nyugodt volt, midőn egyszerre felverte a rémhír, hogy a barátja tollat fogott. S úgy ment neki az írás, mint a karikacsapás. Sikerült, amihez hozzányúlt. Regénye, novellái, amúgy melegiben -; csak úgy ontotta magából... még színdarabját is elfogadták, első jelentkezésre. Míg az íróét minden föltétel nélkül visszaküldték.

Nap-nap után jelentette újabb diadalait - s az író nem mert mit szólni. Lapult. Kerülte, ahol lehetett. S most már egészen bizonyos, hogy meg fogja írni azt a gyilkost, - megírja, csakhogy üldözze vele. Pedig az övé már ki van szedve. A szerkesztőnek tetszik s vissza nem veheti. Különben is: Ki kívánhatja tőle -?

Őrület!

Nagy bűn pedig, - igaz.

Most már valóságos írót lopott meg. S exkuzálhatja magát, magyarázhatja, hogy hogy is esett, hogy pl. olyan rossznak találta -. Vagy nem. Ezt el sem hinné!

Inkább ezt! Barátom, ez a te témád valóságos szenzáció. De annyira feldúlta kedélyemet, annyira izgatott, - már csak hálni járt belém a lélek. - Nem, nem akarok hozzányúlni, nem, Isten ments, alkudoztam magammal. Csak nem fogom eltulajdonítani a legjobb barátom legfelségesebb témáját. Ilyen kincset, ugye? - Míg egyszercsak észreveszem magam, hogy már meg is írtam. Egy szuszra megírtam! Valósággal lökött előre. Azóta jól vagyok. Köszönöm szíves kérdésed, kiadtam.

- Ne, ne mondd! Ez igazán hízelgő. Ilyen kiváló író.

- Tudod, olyan ez a kis témácska, úgy jártam vele, az ölembe húztam, mint egy lányt, aki megtetszett - s nem tudtam ellentállni, nem volt szívem hozzá!

- Igazán, ezt a szerény kis ötletet...

De lehetne még máskép is csinálni ezt a bűnbevallást, az öregebb író fölényével, pl. így:

- Öcsém, ez a te kitalálásod, - multkor nem akartalak elkedvetleníteni, - de azóta meggondoltam a dolgot. - Legjobb mégis az őszinte szó. Ez az izé, témád, - mondom, - meglehetősen gyengécske.

- Gondolod? Nagyon hálás vagyok, kedves Bátyám...

- Na igen, csak a javadat akarom, fiam. De nézd csak, nem is egészen rossz tulajdonképpen. Van benne egy jó mag, amit én rögtön észrevettem s ezt a kis magocskát meg lehetne menteni. Jobb földbe kellene ültetni.

- Igen? És hogyan gondolod, kedves Bátyám?

- Talán legjobb volna mindjárt eleven példán megmutatni. Rettenetesen el vagyok ugyan foglalva, de hogy lásd, hogy kell ezt megfogni, a te kedvedért...

Vagy nem hiszi el? Még képes volna rá!

Sebaj! Akkor is van még egy ötletem: Neki dedikálom a művemet. Ez roppant megtisztelő. Pompás gondolat!

De ha ez se -?

Leütöm.

Nem. Még mindig van egy utolsó -. Rendezünk egy irodalmi versengést. Ez tetszeni fog neki. Be kell ugratni egy pár jó nevet...

De mit akarok tulajdonképpen evvel a felháborító ajánlattal? Csak nem remegek talán? Nem fázom a Mestertől? - Nevetséges! Mindjárt megmutatom neki, ujjal mutatok a tolvajra.

De hogy is kezdjem? Hogyan? A kezdetén múlik minden.

*

- Hogy vagy? Hogy vagy? Rég láttalak. Egész elnyelnek a sikereid.

- Ne hízelegj! Olvastad már...

- Nem, de hallottam. Nagyszerű!

- Ha egy kis időt tudnál szakítani, - súlyt helyeznék rá - egy őszinte szóra.

- Hogyne, hogyne, első dolgom lesz...

- Különben tudod, mi jut eszembe? Megint az egy-könyv-olvasás idejét éljük. Csakhogy most mindenki a saját bibliáját olvassa.

- Igaz... Jó megjegyzés. Csak annyi ideje van mindenkinek. S még ez is túlsok, látod. Erről nekem jut eszembe, hogy - tulajdonképpen: ki író?

- Aki ír.

- Ki író és ki nem az?

- Kérlek, ezt annyiféleképpen ki lehet - Pl. akinek eszébe sem jut ezt a kérdést feszegetni, mintha exkuzálnia kellene magát. A madár repül. Ez csak természetes.

- Madár dolga. Természet dolga.

- Vagy: író, aki folyton ír; nemcsak hébe-korba. Akiből csak úgy bugyborékol...

- Ez volnál te. De nem elég...

- Hát mit akarsz? Akinek vannak gondolatai s azokat írásban ki tudja fejezni.

- Iskolás meghatározás.

- Aki úgy tudja szervírozni a semmit, mintha valami volna. Míg a nem-író a jó témát is úgy üti agyon, mint a legyet.

- Úgy is van. Semmi az. Mert rossz írónak nincs jó ötlete.

- Nem írnám alá.

- Hát ezeket mind meg lehet cáfolni, vagy legalább is ki kell bővíteni...

- Barátom, tudod, ki író? Nahát, dícsérni fogsz. Aki a valóságot úgy tudja megírni, mint a költöttet. S a költöttet, mintha valóságot másolna.

- Nem rossz.

- Őszi pára reggel; így folyja körül a költészet a valóság magját.

- Nnna!

- Vagy: Jó író az, akitől megkérdezik, hogy mért nem ír?

- Te, ez tetszik nekem. Ez igazán szellemes!

- Hát az a legjobb gondolatom, ami nem tőlem való? Mert ez nem az én ötletem. Ezt csak úgy loptam, megvallom.

- Mit? Loptad?! Te szoktál!?

- Nem, nem szoktam. Van nekem elég.

- Persze. De én, barátom, én, megvallom neked, szoktam. - S tudod, hogy ezt nem is tartom bűnnek? Én ezt a legnagyobb írói erények közé számítom.

- Ezt magyarázd meg. Ez nagyon érdekel.

- Ugy-e? Meghiszem azt! Mert aki nem tud lopni, kérlek szépen, akinek nem tud megtetszeni másnak a témája...

- Igen...?

- Az nem is tudja magát beleélni, az nem is tud beleugrani mintegy másnak a bőrébe vagy ingébe; akiben nincs meg ez az ugráló hajlandóság, ez a játékoskedv, ez a plasztikus diszpozició.

- Igen, igen, igen, nagyszerű.

- Bele kell bújni másnak a bőrébe, mint pl. én - a tiédbe. Vagy az egész tehetség semmit sem ér. Ezt pedig ki kell próbálni, ha az ember meg akarja tudni magáról. - Csakhogy ha én pl. megírnám azt a gyilkost, amelyet az ősszel említettél, - mit szólnál hozzá? (Milyen meleg van itt!) Hogy megmutassam neked, mit tudok...

- Mutasd meg!

- Megengednéd, igazán? S ha jobban sikerülne nekem, véletlenül persze csak, mint neked, akinek ez a téma idegen, - már mint nekem, - egészen összezavarodom, - akkor igazi író volnék. Ha nem, - csak suszter.

- Jó, írd meg. Lássuk a susztert. Ez nagyon érdekes. Én is kaphatnék tőled egy témát. De várj, adok neked egy másik próbát.

- Ne adj, ne adj, elég volt már!

- Csak hallgass ide! Ez még jobb. Ez tetszeni fog. - Egy férfi megöli a feleségét. Féltékenység. De élni nem tud nélküle. Jár, kel, holdkóros. Hamvait elégeti s a szélnek ereszti. Poéta. S ezt magával hordja, itt a szíve táján. Még egyszer poéta. - Mit szólsz?

- Még semmit.

- Igazad van. Most jön a groteszk. A férj tubákol. S szörnyű bánatában összecseréli...

- Mit?

- A tubákosat és a szerelmit. Szórakozott.

- A szelencéket?

- S felszippantja ő nagyságát. Baj!

- Nagy baj!

- Észreveszi a tévedést. Ordít: Ó, én százszor átkozott, ki már anyám méhéből is ballábbal keltem. Felköti magát. Notabene, a darab már így kezdődik, akasztással. Saját maga, saját lámpájára. Notórius. - De levágják. Nos?

- Barátom, oly jó, olyan isteni! Gyilkolni tudnék. Le tudnálak szúrni, mint egy tyúkot, hogy nem én találtam ki. Észbontó! Zseniális!

- Úgy-e, úgye? Én ebből egy pompás Podreccát tudnék csinálni, egy marionettet, vagy bi-ba-bo groteszket. Utrírozott stílusban az egészet, persze. - De várj, tudok még egyet. Ez talán még nagyszerűbb.

- Vigyázz! Te nem hiszed, úgy látom, hogy elírlak. Ne szórd a gyöngyeidet, mert megeszem őket. Megírom őket mind.

- Az asszonyt a férj szemeláttára gázolja el a villamos. Mindakét lába tőből metszve. De az egyik láb, hogy, hogy nem, elveszett: a zűrzavarban, eltakarításban, sok mentésben; elúszott a vérben, tudja az ördög. Szóval, nincs. Valaki ellpota? De kinek kell? Kinek van rá szüksége?

- Kinek?

- Mindenki korrekt. Mindenki keresi. A hullaházban, árokban, szemétben. Semmi. A férj őrjöng. Mert, tudod, ha rá nem kiált a feleségére, mint szokott -: A kocsi, - a villamos, - Vigyázz! - az asszonynak eszébe sem jut a kerekek alá kerülni.

- Világos.

- A férj nem tud megnyugodni. Eltemesse féllábbal? Lehetetlen.

- Miért?

- Neked nem. De neki. - S mit gondolsz: Mit tesz végül?

- Csináltat egy műlábat s belerakja a sírba.

- Koldusfantázia. Levágatja a saját lábát s melléje teszi. Vezeklés.

- De akkor már őrült volt, ugy-e?

- Tudsz te határt? - Mit szólsz?

- - -

- Megbolondultál? Mit fojtogatsz? Talán a te témád volt véletlenül? Én nem loptam.

- Szerencsétlen! Bár elloptad volna! Bár az enyémnek mondhatnám visszamenőleg! Te bolond! Te őrült! Te hallgass-el! Te ki ne nyisd a szád! Szót se többet. Mert ezek olyan jók, olyan jók, - sírni tudnék, vagy ellopni őket mind - egytől-egyig.

- Ugy-e? Ugy-e?

- Ugy-e. Mert nekem éppen ilyen jófélék kellenek, az ilyen jófélék, tudod. - De azt hiszem, most már mindent megbeszéltünk. Úgy érzem, mintha gyóntam volna.

- Néha úgy érzi az ember.

- S tudod, mért jó még a lopás?

- Mért?

- Mert ami nem az enyém, ami távol esik tőlem, mint pl. az az utcalány s azt elhódítom tőled...

- Hódítsd el!

- És legyilkolom helyetted...

- Gyilkold!

- Akkor engem senki sem gyanusít...

- Mivel?

- Hogy ezek az én kis ügyeim.

- Igazad van. Az író nem tud hová menekülni.

- De. Tud. A hallgatásba.

- Akkor nem író.

- Pedig író: aki ír.

- Akkor már inkább megírom, hogy ezüstkanalat loptam, hogy ez a kis fényesség belecsúszott a multamba. - Vagy hogy most akarok éppen egyet félretenni, grófi koronával. Ugratni kell az olvasókat!

- Tudod, hogy ez nagyszerű!? Ha megengednéd, ezt az ezüstkanalat, ezt igazán megírnám. Nagy kedvem volna hozzá. Már egész otthonosan kezdek mozogni a te bőrödben. Megírom, megírom, barátom, - ezt is!

- Mit mondtál?

- Is.

De már elég volt a gyónásból, mely kissé kimerítette. Most flirtre vágyott. - Legjobb nem közömbösen - gondolta -, hanem mindjárt in medias res beleugrani s addig ütni a vasat, míg meleg nem lesz.

*

Először is egy halavány szőkéhez fordult s a fülébe súgta, ravasz többértelműséggel. De mondja - Miért?

Majd csak felel rá valamit.

- Méért nem megyünk máár?

Még a szavak is ásítoztak a szájában.

- Hisz láátja, hogy a miniszteer még itt vaan!

Liba. Ez semmi. Nem baj. Megint körülnézett s meglátta az asszonyt, egy nagy karosszékben. Megvetéssel unatkozott. Remek, remek! Ez kell nekem! - lelkendezett.

Hogy marcangolja azt a rózsát ujjai között! A felismerhetetlenségig szétdúlta már s még mindig szíja az illatát. Brutálisan élvez. A gyöngeség ereje mozdulataiban, az idegek dühös, féktelen játéka. Nagyszerű!

De mintha már láttam volna ezt az arcot. - Úgy rémlik nekem. Mintha már találkoztunk volna. -

Annál jobb!

*

Csinált félszegséggel s zavarral köszönt, utána egy kis pauza, jól megrendezve s - a levegő fűtve volt már. Kis keze után nyúlt, de mintha habozna, - bátortalanul megint visszahúzódott; - hangja bizonytalanná vált, suttogva kérdi:

- Maga itt? - - - De mondja: - - Miért?!

Gyors választ várt, akármit, ettől a dühös és önfeledt macskától, hogy a válaszra építse -. Leste a szót ajkáról, arcának izmai is játékba kezdtek... Csupa feszültség minden. Csupa kezdet.

De hiába várta. Csak nézte őt az asszony, majd kissé előrehajolt s még jobban nézte, mintha kérdene valamit. - Aztán mást gondolt hirtelen. Szemét lehúnyta félig s mintegy alulról, résből lesett fel rá. Bágyadt és ravasz volt ez a nézés. Mosolya enigmatikus. Belelátott-e kártyáiba, vagy valami álmatag emlékezés gyúlt ki a szemében, közös multjukból, zavarba ejtő, - vagy felvette egyszerűen a keztyűt? Ki tudja?

Az író csak várt.

- Nem is felel? Nem méltat rá, hogy válaszoljon?

- Hogy miért?!!

- Igen, igen, csak erre feleljen, erre az egy szóra. A többi már magától -

Majdnem elszólta magát.

- Ezt nem magának kellene kérdenie.

- Nem, nem nekem, úgy-e? Szemrehányás? Panasz?

Gőgös elutasítás. Eszébe jutott Schwarzenberg hercegnő: «das Blechgesicth».

- Csak válasz.

- Válasz? Igen. Azt hittem: több. Azt hittem -

- Mit hitt? Mondja, mit hitt?

Kötéltáncosdi volt. S rettentően kellett vigyázniok ebben a légüres térben, - hogy egy rossz szó, egy félrecsúszás mélybe ne taszítsa az ügyetlent, a legszörnyebb halálba: a Nevetségesbe.

De lassan-lassan emlékek halavány foszlányából talajt teremtettek, szfumátót maguk körül, s kialakult egy érzelmes játék, melynél a végén maguk sem tudták, játszanak még, vagy már régóta élik ezt a regényt. Hol végződik az a bús féltékenység, mely egykor összehozta őket, dacos együttlétre. Alig váltottak pár szót akkor, szórakozottan, mert a szívük másfelé lihegett, kétségbeesetten, de ennek a különös találkozásnak az ízét mindakettő megőrizte kegyelettel.

Hogy is kezdték a lassú emlékezést, melynek felét már friss játékkal toldották?

- Mért önti ki azt a piros bort az asztalra?

- Mért ne folyjon! Mért kimélném? Mindig kiöntöm, ha tudni akarja.

- S élvezi a rontást.

Valamit felelt, alig hallhatóan.

- Mit mondott? Nem értettem.

- - -

- S ezt azóta teszi?

- Azóta. Ünnepi szertartás ez nálam; emlékeztető, hogy egyszer vérnek kellett volna folynia, vérnek, mint a középkorban, - ha elég vér folyt volna ereimben.

- Pedig az a három piros folt a fehér abroszon akkor úgy megzavart! - Álomba estem tőle, mint Parzival -

- S szép, ifjú feleségére gondolt?

- Csak magára, senki másra. Maga járt a fejemben, mint a Szerelem megsebzettje.

Büszkeség fogta el hirtelen az asszonyt, hogy ne sajnálják, még a múltakra visszanézve sem.

- Akkor gyorsan, gyorsan kendőt reá! Hogy fölébredjen.

- Ne, ne még, várjon kicsit. - Hogy néztem magát, néztem akkor, mit művel - mozdulatlan. Egyszerre megértettem a külömbséget: látszat és valóság között. Viharok tépték a lelkét -

- - - És maga? - Egy villanás elég volt nekem. - Maga nem öntötte el azt a bort? Az utolsó cseppig elömlött az arcából; oly halavány volt. Mint aki most megy a halálba. - Tévedtem?

- Nem.

- De mégsem halt meg. Az ember mindent elbír. Még csak nem is gyilkolt.

- Gyilkoltunk, együtt.

- Hogyan?

- Nem volt gyilkos a tánc, amibe fogtunk?

- Szédítő volt. Haláltánc, igaz. Tüdőnk nem bírta, szívünk nem bírta. A lelkünk, az igen. Meg akarta bírni.

- S mégis fogtuk egymást erősen, hogy el ne essünk.

- Fogtuk. S a mellünket összepréseltük, hogy fel ne sikoltsunk.

- Szegénykém!

- Magának úrnő kellett a hűtlen helyett, nekem lovag s megtaláltuk egymást szent bajtársi szövetkezésre.

- Minden szó és alku nélkül.

- De mikor belépett a maga úrnője, remegett a csésze a kezében, melyet állva tartott előttem, mint egy apród, - hogy ő lássa, hogy lássa - és fájjon neki, - ha tud még fájni.

- S mikor belépett a maga lovagja -

- - -

- Nem reszketett, hogy a tea kiömlött a térdemre?: Nem figyel rám, szívem? Nem hallja, az én beszédemet. - Maga sem, maga sem az én hallgatásomat. Ó, milyen borzasztó ez! Hová néz? Fordítsa el a fejét! - - - Ezt nem lehet feledni.

- Szép volt ez a meg nem értés.

- A legszebb! A legszebb!

Tapsolt s lelkendezett a kitűnő commedia dell'artehoz az író. De talán túlságos hévvel is mondta az utolsó szavakat? Mintha egy pók finom gúnyból szálat eresztett volna az asszony fényezett ajkairól. - Vagy rágalom? Nem is vette észre ezt a kisiklást, teljesen átengedvén magát a percnyi hatásnak? Csak ő benne ébredt gyanu; örög gúzs köti a lelkét - alaptalan?

- Mért reszket úgy a térde most is, Álomvirág? - kérdezte kissé pókosan ő is.

De ezt nem lett volna szabad. Nem szabadott volna észrevennie, mennyire beleélte magát szerepébe az asszony. Míg ő kívül maradt, hogy megfigyelje. Megalázta vele az asszonyt. Pedig gőgös volt; érzékeny és gőgös még játékból is. Ezt látta.

- Álomvirág? Huh! Micsoda szó! Micsoda -

- Szebbet, frissebben tépettet kellett volna, - igaz. De szabad-e kritizálni ilyenkor? (Inkább magát korholta így vele.) És ha helytelen!? Lehetséges-e rossz szó, melyet felmagasztosít az Érzelem? Mért nem mondja mindjárt: banális? A szerelemben nincs banális.

De ez már csak kapkodás volt. Érezte, hogy nevetséges, hogy mélybe zuhant s elrontotta a regényt. Szerette volna leharapni a fejét, de már úgyis késő volt, s hogy reputációját mentse, még nagyobbat botlott.

- Rossz szó? Pedig tudja, hogy én író vagyok!? Hogy ez csak téma. Persze, hogy. Mintha nem tudta volna kezdettől fogva. Felállt. Pezsgőt kacagott, mézet kacagott, friss hegyi patakot.

- Hát tudja, hogy én is? Egy kicsit szinész, egy kicsit író, mint maga. Talán jobb, mint maga.

- De mondja, nem szeretett engem, legalább öt másodpercig? Akkor, amikor a szerelem megsebzettjei voltunk?

- De igen, szenvedélyesen.

- És most?

- Most is. Öt percig, szenvedélyesen.

- S ennek most vége? Maga el tudja ezt hinni? Nem érzi, nem tudja, hogy ez a bajtársi szövetség közöttünk -.

- Nézze, a miniszter felállt.

- Elkísérhetem?

- A kocsiig.

*

Ezeket mind végiggondolni nem kis időbe tellett, de ráért a spiaggián, míg a nap hosszú, forró kezeit rajta felejtette. Ráért, míg pergette a homokot, s hallgatta a tenger vad zenéjét. - Bár meg tudnám fogni s tartani puha és kemény elomlásait, sebes andalgásait a partra verődő hullámoknak. Nem a karjaimmal s nem is a szemmel, hanem a Szó megőrző erejével.

De a homok kisiklik ujjaim között, a víz kisiklik, s a Szó -

Vérszegény, árva dadogó!

Meddő kísérlet téged kifejezni, időtlen és megmagyarázhatatlan Tenger, örök Izengető!

*

- Még mindig itt?

- Igen. Kétségbeejtő. A tenger úgy suborog s valami húz vissza, mint bórában a hullámok. Eltaszítanak, de megfognak rögtön s rettentő erővel húznak.

- Ezt én is érzem.

- Már azt hiszem elvesztem. S még mindig húz a mélye. Már kegyetlen. Már félek.

- Talán a kitűnő téma húzza.

- Azt hagyom. Várok még vele. Tudja, mit csinálok most? Ezüstkanalat lopok.

- Tessék?

- Igen, ez nagyon érdekes, szubjektíve. Azt az én nagy nyomoromat, azt írom meg, amiben egyszer voltam.

- ! !

- De nemcsak ezt, hanem, hogy már kisfiú koromban, tudja, ötéves voltam talán - s már akkor sem bírtam ellenállni - egy pakli színes gyufának. Szóval, a hajlam -

- S az alacsony miliő.

- Tessék? - Két napig nem bírtam ülni. Aztán visszaloptam.

- Hogyan?

- Mert ott tartottam őket a nadrágom zsebében, tudja, - s féltem, hogy - meggyulladok.

- Ó, szegény gyufamilliomos! Milyen megható! Hanem tudja, mit? Írjon inkább szerelmet. Ott nagyobb praxisa van s főleg nincs veszély.

- Nincs?

- Mert gyufa az is; lobbanó, csak valami bibije van -

- Miicsoda bibije?

- Veszélyt oltó.

- Milyen? Ezt mondja el! Igazán érdekel -

- Mikor már égne két piros foszfor -

- Akkor?

- Egy kis szellőcske fúj be az ablakon, az ajtókat becsapja hirtelen? s:. Minek? Miért? Érdekel engem? - kérdi a maga hőse.

- De honnan tudja ezt?

- Minden művét elolvastam.

- Á! És mindig ezt kérdi -?

- Többnyire. A szerelemben féltehetség, - úgy látszik. Nincs meg a végső művészeti lendület -.

- Ó!

- Sajnálom érte.

- Én is magamat, - ha igaz. De oly idegen, olyan idegen most nekem... Higyje el, az ember külömben sem mindig azt írja, amit érez. Csak most tudnám igazán azt, - amit szeretnék.

- Írja meg! Legjobb mindent megírni.

- Hogy kezdjem?

- A hullámokkal. Hogy nőnek s jőnek messziről, fenyegető és halálos komolysággal, zengő diszharmóniával stb.; - s mielőtt egyenkint megtörnek a partokon, - minket is elborítanak.

- Tovább?

- Semmi. Nem ugrom be magának mégegyszer.- Mondja: Hogy kezdődik a maga novellája?

- Az enyém így: Utánaszaladt a Viale Mantegazzán.

- Pompás kezdet. Majdnem olyan jó -

- Éppen olyan jó. Ebből még mindent lehet.

- És aztán?

- Én sem ugrom be -

- Nem? Pedig nem jó, ha az ember túlságosan vigyázatos.

- Lehet. Okosabbat mondott, mint gondolja. - És a magáé hogy kezdődik?

- Találja ki! Ha veszít -

- Tudom. A fejemmel játszom. Nyertem. Máris nyertem. De ehhez egy kicsit közelebb kell, egy kicsit közelebb, mert ezt csak így lehet, egészen a fülbe:......

- Nem értettem. Mit suborog?

- A tenger... a tenger... a nap, s a levegő...