Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (7)
- Nem, nem, semmi egyebet nem mondhatok - a hosszú ember egymásután már több ízben is elhajtogatta ezeket a szavakat, de azért vigyázott, hogy a másikat egészen el ne csüggessze. Ha az már nagyon mélyre lógatta a fejét, akkor szinte kávéskanalanként új reményeket csöpögtetett belé.
Károly meredten nézett rá s azt mondta:
- De hogyan lépjek elé az ilyesmivel? Nem okos személy, de azért nem érdemli meg tőlem, hogy így a jégre vigyem.
Egy alacsony kocsmaszoba sarkában ültek, petróleumlámpa csüngött le a plafonról, alig ért el hozzájuk a világítása. Sört ittak, félig üres poharak álltak előttük, Károly a pohár síma falán motoszkált az ujjaival. A hosszú ember hátradűlt a székben, mint aki fölényben van a másikkal szemben. Virzsinia-szivar volt a leborotvált ajkai között. Úgy tett, mintha teljesen nyugodt lenne, a szivart néha kivette a szájából, kunsztozott vele, földobta, hogy az cigánykerekezett a levegőben, aztán elkapta a benyálazott végét.
- Csínján kell bánni vele s akkor észre sem veszi, hogy mibe lép bele. Ez máma a legjobb üzlet, biztos nyereség és nem kell hozzá semmi befektetés.
Károly lecsüggedten hallgatott.
- Annyit komédiázol, hogy már magam is megúnom az egészet - folytatta a hosszú ember. - Kiveszem a lakást s a házbért ráérünk tizenötödikén fizetni. Két szoba, két ágy és két díván van benne.
- De mondom, hogy ő ezt nem érdemli meg tőlem.
Elfogyott előlük az ital, a hosszú ember újra rendelt. A kocsmában idősebb munkások üldögéltek, vacsora után volt az idő, filléres kártyapartikat játszottak. Szivar- és pipafüst sűrűsödött a falak között, a rossz világításban alig lehetett megkülömböztetni az elgyűrt, beszőrösödött arcokat. A kocsmáros kék, melles kötényben, fölgyűrt ingujjakkal a pultnak támaszkodva álldogált. Vagy ötven éves, pocakos ember volt, lila könnyzacskók lógtak a szemei alatt s mindkét alsókarjára egy-egy lófej volt tetoválva, alattuk S. P. betűkkel. Kevés dolga volt, látszott rajta, hogy unatkozik. Odament a falra akasztott kalitkához és megkergette az alvó madarat.
A madár megszólalt, olyan hangon, mintha kérdezne valamit.
- Fütyülj, te ingyenélő! Fütyülj, mert egy percen belül valamennyien elalszunk.
S a madár, mintha megértette volna a gazdája parancsát, fölült a legmagasabban fekvő nádrudacskára, kifeszítette a törzsét s fölfújt tokájából előcsattogtak a trillázó füttyök.
- Ilyesmit is beszerezhetünk - mondta a hosszú ember mosolyogva -, hadd érezze magát egészen jól, aki betéved hozzánk.
- Úgy érzem, nagyon csúnya dologra akarsz rácsábítani, de hát mibe kezdjek külömben. Ha ismernéd azt a lányt, egészen máskép beszélnél. Olyan szemérmes az, hogy el sem merem kezdeni előtte ezeket a gyalázatos szavakat.
- A bevétel fele az enyém, a másik fele a tiéd s úgy osztozz meg vele, ahogyan azt majd jónak látod. Most talán bizony azt gondolod magadban, hogy inkább gyilkolni mennél. Így csak a buta falusiak gondolkodnak. Kint voltam Hamburgban, a kikötő tele volt mindenféle lebujokkal s ott mindenütt csinálnak ilyen üzleteket.
Károly egy hajtásra kiitta a sörét s aztán legyintett a kezével, mint aki meg sem akarja hallgatni a másik beszédét.
- Hagyd csak, no. Hagyd, hadd beszéljek el egy történetet. Ott is legföljebb két szobából állnak ezek a helyiségek, az egyikben italt mérnek, valami kikopott ripacs mindenféle szemérmetlen nótákat énekel s aztán, ha valaki megkívánja a párját, átmennek a szomszéd szobába s ott elintézik a dolgukat. A nagyvárosi embernek semmitől sem kell megijedni. Mért kellene, hogy aki ebbe a pocsolyába születik bele, az úgy is pusztuljon el itt, mint valami varangy. Nincs olyan dolog, amiből nem lehetne egy kis pénzt kiszorítani. Ez pedig egyenesen a jobb dolgok közül való. Erre minden ember az utolsó fillérét is föláldozza.
- Megpróbálom - mondta megadással Károly. - De hát hogyan kezdjem előtte, mikor a tiszta szívemből sajnálom szegényt. Hiszen csak jó volt hozzám, mindig csak úgy viselkedett, ahogyan az az én kedvemre való volt.
- Nem kell, hogy egyszerre az egésszel kirukkolj. Megmondod neki, hogy van már lakásod s most egészen vele akarsz élni. A többi majd jön magától.
- Őtet nem adom el senkinek!
- Nem hát, persze, hogy nem - hagyta rá a hosszú ember s aztán nem is akart többet beszélni erről a dologról. Fogta a székét s odavitte az egyik kártyázó csoporthoz. - Hadd intézzen az el most mindent önmagában - gondolta s egész a zárásig ott maradt a játszók között.
Károly üldögélt a nagy magányosságában, karját elnyújtotta az asztalon és ráfektette az állát. Úgy feküdt ott, mint valami agyonhajszolt komondor, nedves, barna szemei kiragyogtak a homályból. Mégis megteszi. Most már semmi kétség, hogy a másik győzött fölötte. Sosem gondolt ő az ilyesmire, de játszik vele a sors és egyre mélyebben meríti a vizek alá. Már ahhoz sincs ereje, hogy komolyan védekezzen. Csak egy szalmaszál ez az ő részére, s a másiknak talán maga a könyörtelen halál. Mit is csinálhat most? Bizonyára ott fekszik már a konyha kövére vetett szalmazsákon a szép szőke haja kibontottan betakarja a vánkost, a szemei és a fülei nyitva vannak és figyel a csöndben. A kerek kis melle alatt ijedten ugrál a szíve s ha ő most hazamegy, odafekteti a fejét a szíve fölé... De hát hogyan is kezdje, mit is mondjon neki először?
A sárga madár megint rázendített a kalitkában. A kártyázók játék közben odakiabáltak a madárhoz és durva hangokon röhögésztek. Valamennyien italosak voltak kicsit, biztatni kezdték a hosszú embert, hogy csináljon nekik valami mókát.
- Nem lehet! - mondta az s a nagy tenyereivel, mint valami bőrszárnyakkal, ide-oda kalimpált a levegőben. - Ki dolgozik ma ingyen? Ma már a levegőt sem adják ingyen.
Az emberek még erőszakoskodtak egy kicsit, aztán az asztalra dobtak néhány fillért.
- Lássunk valami jót.
A hosszú ember zsebretette a pénzt, egy kemény tojást kért a kocsmárostól, aztán, mintha valami komoly cselekedetre készülne, fölállott az egyik székre. Kegyetlenül hosszúnak és ijesztőnek látszott most ebben a homályos lebujban. A feje egészen a plafonhoz ért, az egyik lábát keresztben a másik térde fölé fektette s ügyesen úgy mutatta, mintha az üres levegőben támaszkodna.
Az emberek abbahagyták a kártyajátékot s föltámasztott állakkal vagy egész testüket hátravetve a széken, kíváncsian figyeltek.
A hosszú ember elővette zsebkését, a nyelével körben megkocogtatta a tojás héját s aztán lehámozta. Mikor készen volt vele, azon a karján, amelyikben a tojást tartotta, könyékig felhúzta a kabátja ujját.
- Hókusz-pókusz! - mondta s jelentős szemekkel ránézett a bémészkodókra. - Hókusz-pókusz! - kettéharapta a tojást s hogy az egyik felét megette, a másik felét is a szájába vette, azt is szétnyomta a fogai között és lenyelte.
Az emberek azt hitték, hogy most valami csodálatos fog történni, de a hosszú ember lelépett a székről és nagyokat hahotázott jókedvében. A többiek szitkozódtak vele, oda se hederített. - Hát ki látott már így keménytojást enni? Senki! Ezért a pár fillérért nem elég ez?
- Vigyen el az ördög, te meszelőnyél - mondta neki a kocsmáros s kezdte leszedni az asztalokról a kártyákat és poharakat.
Károly az utcán megint előhozta az előbbi témát, de a hosszú ember nem akart belemenni a hiábavaló fecsegésbe. Az ő részére már el volt intézve ez az ügy s már csak idő kérdése, hogy nyélbe ütődjön.
A hold sárga karéjban állt az égen.
Károly halkan megveregette a konyhaajtó kilincsét. A lány csakugyan ébren volt még, a következő pillanatban már ki is nyitódott az ajtó.
- Te vagy az?
- Persze.
- Vigyázz, ott a falnál van a teknő, bele ne ess.
Az ember csöndben és vakon a szalmazsákig botorkált. Álmos és kedvetlen volt, legjobb szerette volna, ha a lány lefekszik s elfordul tőle anélkül, hogy szólna hozzá. A beáztatott szennyesruha nedves, rossz szagával volt tele a konyha. Akárha nyirkos pincébe lépett volna be. Vetköződött, ruháját a szalmazsák lábához, ledobálta a földre. Szemei lassan hozzászoktak a sötéthez, látta, hogy a lány bent fekszik már a helyén, félkönyékre támaszkodva várakozik rá, a szőke haja halványan világít. Lassan mozgott, tele volt tétova gyávasággal. Mindjárt oda fog bujni a lány mellé, hogyan és mit is mondjon neki...
- Ettél valamit? - kérdezte most a lány, s ez jó volt így.
- Igen - felelte súgva s alábujt a meleg takaró alá. - A hosszúval voltunk együtt, ő mindig előkerít valamit.
- No, mért nem fekszel a karomra? - kérdezte a lány s a balkarját alátólta a másik feje alá. Az ember oldalt fordult, még hallgatott kicsit, nagyon hosszúak és szinte elbírhatatlanok voltak ezek a percek. - Az apám megint szólt hozzám máma - folytatta a lány -, de én nem is választoltam neki. Jobb így, ha nem beszélünk, legalább nem prédikálhat az öreg. Lehet, hogy ez gonoszság tőlem, de mit csinálhatnék külömben.
Károly érezte, hogy most itt van a legjobb ideje annak, hogy előjöjjön a mondókájával.
- Jól van, no - mondta -, nemsokára már úgyis elviszlek innen.
- Talán csak nem gazdagodtál meg az este!? - kérdezte gyönge gúnyolódással a másik s a szabad kezével belecibált az ember hajába. - Sosem fog nekünk úgy menni, hogy lekerülhessünk erről a szalmazsákról. De hiszen én nem is elégedetlenkedem. Semmi sem ejt engem kétségbe, ha te jó vagy hozzám.
Károly az előbb még azt gondolta, símán el tudja majd mondani a terveit, de megint benne ragadtak a szavak. Ha nem lenne ilyen jóságosan együgyű ez a lány, ha nem hinne úgy benne, ha akaratoskodna vele szemben, akkor mindjárt könnyebben menne. De csak átfonja őt s úgy jönnek ki belőle a szavak, akárha édes mézben mártogatná meg őket előbb. S már ott feküdt a melle tájékán s már hallotta a szíve dobogását, ahogyan azt minden éjszaka hallani szokta.
- A hosszú kijárt nekünk egy lakást két szobával s ha akarod, oda mehetünk lakni.
- Ne beszélj ilyen zöldséget - mondta a lány. - Honnan vennénk mi két szobának a bérét. Mondom én, hogy ne járj avval a hosszúval, egészen elcsavarja az eszed.
Károly nyugtalanul fészkelődött, érezte, hogy megszakítás nélkül ütnie kell a vasat.
- Ha azt mondom, hogy odamehetünk, akkor odamehetünk - felelte s úgy tett, mintha hirtelen elkedvetlenítette volna, haragra ingerelné a másik ellenkezése. - Mit törődsz te az egésszel! Gyere oda, azután majd csak lesz valahogyan. Ha már két szobája van az embernek, sokkal könnyebb az élete.
A lány visszahúzta a kezét az ember hajából s egészen halkan, s bizonytalanul mondta:
- Nem értem, hogy mit akarsz. Hiszen se nekem, se neked semmi keresetünk.
- Azt mondta, menjünk csak oda, ő majd mindent rendbehoz.
- Ki hoz mindent rendbe?
- A hosszú! - felelte ingerülten az ember s a fejét elvette a lány melléről. - Olyan értelmetlen vagy, mint valami liba. Mit fecsegsz annyit össze-vissza. Milyen jó természetem van nekem, hogy még ezt is elbírom.
- Nem akarlak én bántani - mondta a lány már majdnem sírva. - De tudd meg, ha egyszer innen kihúzzuk a lábunkat, akkor többet vissza nem engednek. Az öreg beszél, beszél, de azért csak mégsem dob ki bennünket... Haragszol?
- Most itt lenne az idő, hogy segítsünk magunkon, mért akarod az egészet elrontani.
- Jól van. Ha te úgy akarod, én nem bánom.
Károly egészen közel csúszott hozzá s megcsókolta a nyakát. A másik még ebben a pillanatban elfeledkezett mindenről, sem a kétségek, sem az ellenvetések nem éltek benne. Már csak az ember meleg lehelletét, a meleg, símuló testét érezte. A legnagyobb biztonság az ő részére, hogy ez az ember itt van mellette, szépen szól hozzá s már játszik is vele elveszejtő, kívánatos játékot.
Később háttal fordultak egymásnak s Károly hallotta, hogy néhány perc mulva a lány már alszik is. Nyugodtan, mélyen lélekzik. De őhozzá nem akart eljönni az álom, szerette volna megdobni a testét, hanyatt és a másik oldalára fordulni, de nem merte megzavarni a másikat. Úgy történt minden, ahogyan ő azt akarta s most mégis jobb szerette volna, ha a lány keményebben ellene szegül, ha kereken visszautasította volna az ajánlatát. De lehet, hogy holnap még vissza is csinálhatnak mindent. Nyitott szemmel hanyatt feküdt és a konyhaajtó ablakán látta, hogy kint már szürkéllik a hajnal s a szobából ki-kihallatszott az apa száraz köhécselése. Szeretett volna elaludni, de mintha parazsat vetettek volna el a vérében, oldalt fordult s most bűzlő poloskaszagot érzett a vánkoson. Viszketés lepte el a bőrét, kaparódzott s az álom egyre jobban kiment a szemeiből. Hogyan is lesz hát? Mi fog ezután történni? Már szó sem lehetett az alvásról.
Még mielőtt a szobaiak fölébredtek volna, lecsúszott a zsákról és csöndben öltözködni kezdett. Fájt a feje s a torka száraz volt a szomjúságtól. Odament a csaphoz, hogy vizet eresszen a szájába, de a teknő ott állt a csap alatt, a beáztatott ruha illata megcsapta az orrát, az állott vizet visszaköpte a teknőbe. Ha valahol pénzt tudok szerezni, akkor pálinkát fogok inni reggelire, gondolta. Lehajolt az alvó lányhoz és fölmozgatta.
- Délben találkozunk - súgta neki s meg sem várta, hogy az feleljen, kiment a konyhából. A kapu már nyitva volt, a vicéné nagy kosarakban cepelte ki a szemetet az utcára.
- Hova, hova ilyen hajnalban? - kérdezte tőle az asszony s megállt előtte a nagy szemetes kosárral a hasán.
- Dologba - felelte Károly s ahogy rápillantott az asszonyra, látta, hogy az még egészen csinos fiatal menyecske. Szép barna szemei vidáman néznek ki a piszkos kendő keretéből. Olyan mozdulatot tett, mintha a kezével meg akarná érinteni az asszony arcát, az huncutul megperdült s befordult a kapun.
Hirtelen világosodott, egy-egy munkásember bukkant föl az utcában, valahonnan bántó, gonosz kiáltások hallatszottak. Károly körülnézett s látta, hogy az egyik ház tetején egy nagy vörös kandúr ül. Bekunkorított farokkal s fölemelt fejjel a beteg kisgyerekek hangján nyivákol föl a pirkadó égre.
(Folyt. köv.)