Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám

IGNOTUS: TÓTH ÁRPÁD

Tóth Árpáddal meghittebben együtt utoljára most három éve lehettem, a téli Kárpátokban, egy baráti kedves házban, hol a ház asszonya körül minden szoba, minden bútor, minden egyes szőnyeg vagy kép, csipke és edény szépséget s választékosságot lehel, de lakottságtól melegítettet, mint amelyik bársonyköntös alatt eleven vér csörög. A fűtött jószagban, villany fényében s a karos pamlag pehelypárnái közt egy fehér, angórakandúr selymedzett és pislogott s vele és mellette versent eresztette ki lábát és sütkérezett a kúnképű finom kis költő, egy kicsit sárgán, egy kicsit beesetten, de a kényesztetett gyerek mosolyával felvillanó pápaszeme megett. Ha valaki szerette, hogy szeressék, úgy ez a törékeny férfifiúcska, kinek közellátóan zománcos szemebogara együtt égett a rubin, a topáz, a smaragd szeszekkel, mik a csiszolt pohárkából feléje szikráztak. Mindent kikóstolt rokonul és értően, még a saját kedves okosságát is, mit dévaj csacsiskodásban hagyott szabadjára. Ha valamelyik Rotschild vagy kivált Rothschildné így látta volna, bizonyára nyomban adoptálja. Sajnos: akik ott voltunk, egyőnk se volt Rotschild.

Kár, mert talán meg tudtuk volna nyujtani e becses életet, meg tudtuk volna váltani e pillangó tehetséget, hogy ne kelljen robotban vánszorognia s fakulnia. Vannak vaskos erők, miket a horzsolkodás erősít, - az övé nem az volt, mondom: pillangó volt, melyről az érintés leveri a himport. Azt olvasom róla, a sebtében odavetett baráti sirámokban, hogy mindössze negyvenkét év után mégis befejezett oeuvre maradt utána. Dehogy is maradt - csak amit csinált és megcsinálnia lehetett, az volt egyenkint és kötetenkint befejezett, egészen kicsengő, - de az ő oeuvre-je? Hiszen nem is jutott hozzá oeuvre-jéhez, - van egy régi német tréfa a tanítóról, ki elgondolkozott, hogy: "igen, igen, elkelne nékünk egy új Lessing, csak jobban ráérnék!“ - nos: Tóth Árpád betű szerint nem ért rá, hogy ő legyen az az új Browning, aki lehet vala, ha elmélyedhet magába és munkájába; az az új Leconte de Lisle, kinek formaimádata felé már lépésére sem futotta; s kívált az az új Vörösmarty, akinek született, és ki elkelt volna nékünk. A magukban álló nagyok mellett szükség lett volna nálunk a folytatóra, ki felvegye annak az úri költészetnek fonalát, mely a Vörösmarty kékülő ujjavégei közt szakadt meg.

Tóth Árpádban volt valami, ami mind a nálánál nagyobbakból hiányzik: a báj. Mikor az Arany János Elveszett Alkotmánya Vörösmarty mint pályabíró elé kerül: a költő elkedvetlenedett az új ember nyelvezetén, - úgy ír, mondta rá, mintha nyelvünk s verselésünk vaskorszakát élné. Ez illett talán a hexaméteres versezetre, de bizonyára nem illett már a Toldi-ra sem, még kevésbbé Arany Jánosnak ötvenes évekbeli gordonka-lyrájára. Annyi azonban való, s ez áll Petőfire s mind máig mindenkire, ki nálunk, versköltő legeslegnagyobb vagy nagy volt vagy nagy ma is, és melyik mentül nagyobb, annál inkább: hogy az a gyengéd erő, melynek kiváltságába a magyarság s a magyarosság Vörösmartyban eljutott, őbennük nem újul meg. Lehetnek hatalmasak, fenségesek, irdatlanok, lehetnek kemények, méltóságosak, előkelőek, lehetnek választékosak, boszorkányosak s igézetesek, lehetnek, egyszóval, Bachok és Beethovenek, Lisztek és Wagnerek, Bach után Regerek, Debussyk s még akárhány példák: de az a Mozart, aki Vörösmarty volt, Mozart abban is, hogy egyszerre volt tősgyökeres és mindenüvé illő, s tudott lenni búgó, kárhozó, villámos is, de mindig azzal a graciozitással, mely mindaddig nőinek tetszett, holott nála férfias: az a Mozart nem folytatódik a magyar költészetben. A Dumas regényeiben sokszor előfordul a kötéllétra, mely selyemfonalakból csavarva és kötözve olyan vékony, hogy elfér egy marékban s oly szakadhatatlan, hogy megbír egy lovagot mátkástul. Itt Bécsben most koncertez a suttogó baryton, kinek suttogása végighallatszik a termen s túlszól az orgonán. Ilyesmi az a tündéri hatalom, ami a Vörösmarty magyar volta és költészete. Udvarház, nádfedeles, mint a kunyhó, de kastély attól, aki benne lakik. Öt angolt kellene összeadni, Schelleytől Tennysonig, hogy ilyet kiadjon.

S Tóth Árpádban ez a páratlanság megismétlődött. Nem utánzója volt Vörösmartynak, nem is igen hatott rá Vörösmarty, nem visszatért Vörösmartyhoz, s akikben, idegenekben, kedve telt, amikben, itthon, mesterekkel és társakkal versenyre kelt, újabb utak, lehetőségek, vidékek felé vonták érdeklődését. Ahogy nyilván Vörösmarty is, ha ma születik, nem úgy lett volna Vörösmarty, mint száz év előtt. De az a fajta volt Tóth Árpád, mint Vörösmarty, az a fajta volt magyarnak, férfinak, művésznek, költőnek, - az a fajta volt úrnak, mert - ha valahol szabad úrnak lenni, úgy a művészetben, - az a fajta lett volna, ha meg nem őrlődik, ha hozzájut saját magához, ha akad Deák Ference, ki barátjának fogadja, ha vele, körülötte s idejében sok minden másképp van, mint ahogy volt. Telt volna-e tehetségéből olyan fokra és oeuvre-re, mint a Vörösmartyé, az nem csupán a friss ravatal előtt hívságos mérlegelés. Nem arról van szó, hogy mekkora kincs volt, csak arról, hogy kincs volt. S arról sincs szó, itt a Nyugatban, mely először nyitott neki kaput s hol küzdő és dolgozó társunkért fáj utána a szívünk, mintha idejében észre ne vettük, értéke szerint meg ne becsültük volna, s bárhová került, munkával vagy kenyér miatt, szeretettel tisztességet ne tettek volna előtte. Sem ő, sem más nem hibás abban, hogy bár mindig győztesen és megtapsoltatva, formáját ki nem futhatta. Minden versén megérzett, minden tekintetéből kinézett az érték, melynek ez a vers, ez a szerényen felsőséges mozdulat csak egy darabja volt. Az egészet magával vitte kora sírjába.