Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Ha helyes az az elv, hogy inkább a jó régit, mint a gyöngébb újat (már pedig ez az elv többször beválik, kivált az irodalomban, ahol a klasszikusokat nagyon nehéz még csak megközelíteni is), hát nekem nagyon helyeslő kedvem támadt ezzel az elvvel szemben, mikor ezt a röprizt végignéztem.
Mert, ha igyekeztem emlékembe idézni, hogy a közelmultban mik voltak a brillirozó új magyar darabok, hát nagyon keveset találtam, amely teljes joggal verhetné a mellét, hogy nincs szükség a szinházak régi műsorának a fölkotorására.
Íme egy dráma, amely föltétlen nivójú, életillatú, magyar és budapesti és örök frisseségű, amellett, hogy megadódik benne annak is a magáé, ami utóbb csaknem teljesen a tartalmát, igyekezetét, valósággal az ideálját jelenti az új szindaraboknak, hogy a közönségnek nehézség nélkül tessék. Szóval ne csak okuljon és ásítozzék, hanem szórakozva okuljon.
Ez a darab még csak az újszerűség kellékeire is rádupláz.
A komoly kritika főszempontját legutóbb, sirámokban, vagy buzdításokban, mintha kizárólag abban lehetne meglelni, hogy valódi irodalmi értékű műnek okvetlen a társadalom súlyos problémáinak a kiteregetésére kell vetnie magát és a művészetnek nagy emberi célkitűzések irányítójának kell lennie és a többi.
Hát, hogy ez okvetlen megállható intenció, szerényen kétlem.
Dehát ez a darab, témájában, tendenciáiban, mondom, még a kritika ezen új irodalomszemléletének is úgyszólván eszménye lehetne. Föntartás nélkül az lehetne, sikeresen az lehetne.
De természetesen rögtön hozzá kell tennem, hogy szerény véleményem szerint ez csak véletlen és esetleges dolog. Sőt, hogy ez csak esetlegesség, talán épp ezért őrzi meg ez a darab maradandó frisseségét és értékét. Mert a tendenciája és társadalmi problémák feszegetése benne nem fekszik rá íróasztal-levegőjével arra, ami valóban az irodalmat jelenti egy darabban.
Ugyanis, bár szinte irány- vagy propaganda-darabnak is beválnék ez a «Hivatalnok urak» abban, ahogy a legmegoldhatlanabb társadalmi baj, a kapitalizmus kapzsisága és lelketlensége van kihegyezve, a legnagyobb nyomor, a vasaltinges nyomorral szemben, emellett nem lesznek vérszegény árnyakká benne az emberek, a jellemek sem.
Ez a fő és ez az, ami ennek a darabnak el nem koptatható frisseségét adja. Az író nem papiros-eszméknek és példáknak keresett megfelelő bábokat, hanem maga körül az eleven életnek, az emberi lelkeknek nézett mélyére és sorakoztatta föl őket egy történet, egy viszonylat keretében. Nem hatásokat eszelt ki a közönség szórakoztatására, hanem elsősorban embereknek akar megmutatni embereket, önmagukat önmaguknak. És ehhez sikerült szórakoztató és megkapó formát lelnie.
Ez az, ami az írás igazi módja.
Mert ha tendenciáról van szó, (ha elismerem, jóval nehezebben is) de el tudnám képzelni ilyen élő emberekkel, mint amilyenek ebben a darabban mozognak előttünk, ennek a történetnek az ellenkezőjét is. Mondjuk egy jólelkű kapitalistát, akinek nagyszerű vállalkozását a munkásainak makranca teszi tönkre. Mint ahogy ezt ennek a darabnak a főhőse, a közkedvelt, kedélyes, filozófus Roth bácsi fejezi ki egy viccel, hogy t. i. ha a tömegszeszély egészen szabadjára engedődnék, végül a sztrájkot bejelentő gőzduda akkor is megszólalna a gyárban, ha valamelyik népcsahosnak egy adoma jutna eszébe, amit munkástársai testületének el akar mondani.
Szóval, szerény nézetem szerint minden társadalmi problémának, irányzatnak, tendenciának csak ennyi jelentősége és szerepe lehet a művészetben. Nyers anyag, ami jóságával hozzájárulhat a mű hatásához, vagy leronthat belőle, de csak ennyi köze van ahhoz, ami belőle készül, az eleven életnek egy érdekes, szomorú, vagy vidám darabja és egy csomó élő emberi jellem.
Tulajdonképpen az én szememben ez a darab abszolute nem afféle irányító, vagy propagáló, tehát bízó tendenciájú, hanem egészen iskolás felfogásbeli tragédia. Az élet nagy korlátaival szemben való hasztalan küzdelemnek tragédiája.
Annak a tragédiája, hogy az élet könyörtelen azokkal szemben, akik fölöslegesek benne, vagy legalábbis pótolhatók. A kiszolgáltatottság szörnyű tragédiája ez, mely ha mentségért vergődik, csak kudarc érheti.
Ennek a tragikumnak végigvezetése az egyetlen, aminek keretében valóban egész, egyvonalú drámának lehet látni ezt a darabot. Minden más szemszögből nézve helyzetről helyzetre, jellemről jellemre átugráló mozaik, vagy regényszerű, laza életkép volna az egész.
De ilyen értelemben egy-két valószerűségbeli zökkenője is elesik ennek a drámának. Ha például a harmadik fölvonásnak a kerítőnőhöz kapcsolódó kissé erőltetett jelenetére gondolok, vagy ha arra, ahogy a főalakról áttevődik a cselekmény, csak mintegy árnya kísért tovább a dolgok alakulásában, a harmadik fölvonásban, a fönti értelemben zilálódás nélkül marad teljes és kerek a dráma. Mert marad a mottó, marad a megmásíthatatlan tragikum: az élet nagy törvényei szerint a fölöslegnek, ha külön helyet akar magának szorítani, ha jó, ha rossz, ha nemes, ha akármilyen, vesznie kell a harcban.
Ez a Földes Imre «Hivatalnok urak» darabja, amely amilyen friss most a röprizén, éppoly friss lesz újabb tíz év mulva.
*
Az előadás ellen találnék egy-két kifogásra.
Semmi gáncs nem férhet a
Különös, hogy