Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Francia bohózat ez magyar nyelven. Szerzője, aki jól ismeri Párist és a párisi szinházat, bizonyára tudatosan kereste meg a témát, a hangot, a formát, ami mind a párisi szinpad kedvelt készletéből való. Anyaga szentimentális részét is innen vette. A franciák gyöngéden, sőt érzelgősen szeretik a gyereket, csak éppen nem nemzik és nem szülik meg. A gyakorlatban űzött malthuzianizmusukat elméleti gyermekkultusszal expiálják. Orbók Attila itt fogja meg a dolgot: bohózati anyagát egy csecsemő körül sűríti össze. Ez a csecsemő kissé túlhosszú expozíció után jelenik meg az első felvonás végén, de aztán hiánytalanul elvégzi hivatását: megjavít egy javíthatatlan vivőrt, össze-vissza kavarja az emberek egymáshoz való helyzetét, mindenféle mulatságos félreértésekre ad alkalmat. A jelenetezése is egészen francia mód szerinti, az alakok a francia bohózat táncfiguráiban mozognak jelenetről jelenetre s minden jelenetnek van valami külön végcselekménye. Kellő hájakkal megkent francia író jobban összesimította volna ezeket a jeleneteket, nem hagyott volna köztük akkora hézagokat, - itt meglátszik az, hogy a magyar írónak mégsincs egészen a vérében a francia konstrukció. Így, ahogy a darabot megírta, el lehet róla mondani: legtöbb jelenete jobb, mint az egész darab.
A közönség jól mulat a darabon. Megkapja, amit leginkább kíván: a szentimentális anyagot humorisztikusan megcukrozva és megkapja az alkalmakat, elegendő számmal, a vágyva vágyott nevetésre. Készséggel elfogadja a legnagyobb abszurditásokat is, csak mulatságosak legyenek. A mulatságos helyzetek kitalálásához és kiaknázásához, szóval a mulattatáshoz Orbók ért annyira, mint a legtöbben a mai szinpadi szórakoztatók közül.
Az előadás jó tempóban megy, a rendező kihasználja a darab lehetőségeit s a színészekből is kihoz annyit, amennyit lehet. Nincs könnyű munkája, mert a szinészek nagyobb része még egyenetlenül dolgozik. Kész szinészmunkát jóformán csak