Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (6)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (6)
(REGÉNY)
21.

Egy teherkocsi alvázán dolgoztak. Piszkos és keservesen fáradságos munka volt ez. De a segéd, a vörösesszőke fiatalember mégis szívesebben hevert itt ebben a piszokban, szívesebben végezte ezt a majdnem napszámos munkát, mintsem hogy ott robotoljon a műhelyben, a mesterek és a csoportvezetők szemei előtt. Hűvös volt már az idő, de csak egy csíkos ujjatlan trikó volt a fölsőtestén, dolgozó karjain szabadon púposodtak a megfeszített izmok. Össze-vissza karcolások vörösödtek a bőrén, trikója ragadós volt a portól és megavasodott olajtól. Hanyattfekve dolgozott. Néha szólt az inashoz, aki hasmánt feküdt mellette s a kezébe adogatta a szerszámokat. Miklós nem igen figyelte, hogy hogyan és mit dolgozik a segéd. Élvezte ezt a kocsi alatti szabadságot, szeretett volna rágyujtani egy cigarettavégre, bárha tudta, ez teljesen lehetetlen.

- Ne aludj, mert megcsaplak! - mordult rá a segéd türelmetlenül. - Látod, te mulya, nem jobb volt neked ott a belvárosban?!

Miklós ijedten összekapta magát.

- Nem hallottam, hogy mit mondott.

- A kisfogót. Ha azt hitted, hogy itt mézeslépet fogsz szopogatni, akkor nagyon tévedtél. Itt dolgozni kell, barátocskám, de koplalni aztán koplalhatsz szabadon. Mondom, hogy jobban tette volna az apád, ha sintérnek ad.

Miklós készenlétben tartotta a fogót, várta, hogy a segéd érte nyúljon, de az únott mozdulatokkal valami csavaron babrált s csak mondta, mondta az egyhangú, lapos szitkozódásait s úgy eregette ki a hangokat, hogy alig mozdította a száját.

- Az apám már meghalt, hogyan tudhatná ő szegény, hogy én most itt vagyok.

- Nagyon okosan tette, hogy meghalt. Mit vacakoljon itt ezen a sártekén. Azoknak a legjobb, akiknek sikerül innen megszökniök. De te persze még előbb soffőr akarsz lenni! Eljöttél az automobilgyárba, hogy vitt volna el a fene. - A gyerektől átvette a fogót, dolgozott és mormolt tovább, olyan egyhangú kitartással, mintha imádkozna. Miklós két tenyerével föltámasztotta az állát és szó nélkül feküdt. - Csak beszélj - gondolta -, azért mégis egy fél cigaretta lenne a legjobb. - Négy óra lehetett, még éppen elég hosszú az idő a munka befejezéséig. A fejét kicsit oldalt fordította s a nyitott műhelyajtókon át belátott a dolgozó munkásokra. Szerette a munkát, de máma nem kívánkozott közéjük, gúnyosan elmosolyodott, hogy azok sürögnek, forognak ott, mint valami gépek robotolnak a lármában. Az udvaron bőrkötényes, szőrösarcú napszámosok vasrudakat cepeltek egyik helyről a másikra. A hátuk meggörnyedt a teher alatt, s a legtöbbnek ixbe görbültek a lábai. Egy patkány bujt elő valamelyik zúgból, a napszámosok észrevették s elvadult lármával utánavetették magukat. Miklósban is föllobogott a kedv a játék után, kissé előbbre csúszott a porban.

- Itt maradj! - mordult rá a segéd s szája elhúzódott a heccelődő nevetésben. - Maradj csak itt, jobb neked itt.

Miklós ránézett a segédre, ő is elnevette magát, de aztán kényszeredetten visszacsúszott a kocsi alá:

- Patkányt kergetnek, csak meg akartam nézni.

A segéd még mindig mosolygott:

- Minek az neked, még alá szalad a szoknyád alá.

A műhelyajtóban már kint állt az egyik vezető, durva káromkodásokkal kiabált rá a futkározó napszámosokra:

- Talán golyózni is elkezdhetnének munka közben?! Előre! Előre! Az istennyila üssön bele ebbe a cigányrendbe!

Az emberek, akárha nagy kanna vizekkel öntötték volna le őket, hirtelen ráeszméltek a józan eszükre, szó nélkül alágörnyedtek a súlyos terhek alá.

A művezető odajött a kocsihoz, leguggolt és megkukucskálta a segéd munkáját.

- Maga sem erőlteti meg magát valami nagyon. A másik tengelyt már rég megpucolhatta volna ez a gyerek. Mit hasalsz itt olyan kényelmesen, mint valami juhászkutya?

- Megy ez, egész jó tempóban megy. De tragacs ez már az egész - felelte a segéd s aztán odaszólt az inasnak: - Kapargasd le a sarat arról a tengelyről, aztán takarítsd le olajos ronggyal egész tisztára.

Miklós átmászott a kocsi másik végére és sértődötten, elfojtott haraggal kapargatni kezdte a porzó szemetet a tengelyről. Átkozott egy munka, izzadság ütött ki az arcán s a ráhullott por csípte, izgatta a bőrét. De mit tehetett volna egyebet, megadással kapargatott s közben azon gondolkodott, hogyan lehetne ezt a munkát úgy elvégezni, hogy kevésbé legyen kellemetlen az ember számára. Mindenféle fogásra és ravasz könnyebbségre gondolt, végre is megkérdezte a segédtől:

- Nem lehetne valamit alárakni ez alá a kocsi alá, hogy az ember kényelmesebben dolgozhasson? Én azt hiszem, nagyon jól ki lehetne találni ilyen szerkezetet.

- No lám, egész okos kölyök vagy te, ha rászánod magad, hogy gondolkodj kicsit. Csak azt nem vetted észre megint, hogy ez nem egy rendes gyár, hanem egy közönséges ócskavastelep. Daruval föl kellene emelni a kocsit és két bakot tenni alá. De hol van itt egy mozgódaru. Olyan vak vagy te, öcsém, mint az éjszaka.

A gyerek megállt a munkában, hátát fölemelte és megtámasztotta a két könyökével.

- Én még nem láttam ilyen mozgódarut, de lehet, hogy más gyárakban már vannak is ilyenek.

A segéd csak úgy közömbösen felelte:

- Ha itt rendes munkások dolgoznának, akkor itt is lenne. De ez csak egy közönséges nyúzda. A csürhe összejön itt, aztán hamarosan szappant főznek belőlük.

- Maga szocialista? - kérdezte most a gyerek minden átmenet nélkül s még jobban felemelkedett, kíváncsian várta, mit fog felelni a másik.

A segéd oldalra lökte az egyik lábát s csak úgy figyelmeztetőn belerúgott a gyerekbe.

- Ne jártasd a szád, te mulya. Persze, hogy az vagyok, de mit tudod te, hogy mi az s hogy mit gondolnak itt a szocialistákról. Ha eljár a szád, úgy kivágnak engem, mint a huszonegyet.

A gyerek előrehajolt, most már suttogva mondta:

- Egy suszter lakik nálunk, az Imre bácsi, az is szocialista. Nem ismeri? Kállai Imrének hívják.

- Ha suszter, akkor nem a mi csoportunkban van.

- Sok könyvet olvas, ha nem dolgozik, akkor mindig olvas, s én is kapok tőle olvasnivaló könyveket.

- Azért nem kell, hogy itt a gyárban másnak is elmondd ezeket. Ezek az emberek még nem tartanak ott, hogy fölismerjék a helyzetet. Az a nagy baj, hogy a munkások ilyen komiszul el vannak maradva s a legtöbbjük nem is akar más lenni. De ha te szeretsz olvasni, én is hozhatok neked könyveket az egyletből.

A gyerek lelkesülten nézett a barátkozó emberre, nagyon jól esett neki, hogy az ilyen melegen, közvetlenül beszél hozzá.

- Már voltam az egyletben is az Imre bácsival. Egy kopasz ember tartott beszédet s mikor hazafelé mentünk, Imre bácsi kikérdezett, hogy mit értettem az egészből. Meg volt elégedve velem, azt mondta, nagyon jó fejem van ezekhez a dolgokhoz.

- Egyszer majd eljön annak az ideje, hogy bebizonyítsuk, az a munkás, aki tanul, nagy értéket jelent a társadalomban. A dolgozók egyszer előre fognak kerülni s akkor az egész világ rendjét megváltoztatjuk.

A gyerek már nem tudta követni a másik gondolatmenetét. Figyelmesen meghallgatta, hogy mit mond a segéd, aztán magábamerülten meghányta-vetette ezeket a gondolatokat. Az ócska vésővel kapargatta a tengelyt, a szemét most is úgy porzott rá, mint az előbb, de már sokkal kevésbé szenvedett tőle. A lekapart részeken előbujt a megesztergályozott tengely és csillogott a tisztaságban. - Igy vagyunk mindennel - gondolta a gyerek, - ha jól meggondoljuk, talán a szemétdomb alatt is csillagok vannak. - A száját kissé nyitva felejtette, a por rászállt a fogaira, keserű nyálat köpködött ki a kocsi alól.

Hat óra. A gépház fölött rikoltozik az ércmadár.

- Takarítsd be a szerszámot, aztán gyerünk - mondta a segéd s mind a ketten kimásztak a kocsi alól. - Mondtam, hogy ne beszélj itt senkinek. Csínján kell ezekkel bánni, mint a betegekkel.

A gyár kint, egészen a főút végében volt, jó félóráig tartott hazáig. Miklós gondolta, hogy a kapuban megvárja a segédet, de aztán úgy érezte, ez már tolakodás lenne. Megindult, fürkészőn nézelődött pajtások után. Valósággal búcsújárás volt most az úton. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve vándoroltak előre. Voltak, akik a már elvégzett és elvégzendő munkáról vitatkoztak harapós kedvvel vagy gúnyos nevetgéléssel, mások lekókadt fejjel iparkodtak hazafelé. A piszkos, lerongyolódott inasgyerekek kifutottak az út közepére és fáradhatatlanul hancúroztak. A kémények maradék füstje sötét pászmákban szállt a házak fölött. A kapukban asszonyok álldogáltak, összefont karokkal várakoztak embereikre. S egész kis gyerekek jöttek elő innen is, onnan is, arrafelé futottak, amerről az apjukat várták, olyanok voltak ebben az embersűrűben, mint az eltévedtek. Megálltak és lábhegyre emelkedtek, hogy valahol felfedezzék az apjuk mosolygó ábrázatát. S aztán egyre ritkult a tömeg, minden utcasarkon leszakadt belőlük egy rész s Miklós, aki közel lakott a körutakhoz, már csak a meggyérült, elfáradt csoportok között lépegetett tovább. Útközben az egyik ház ablaka ilyenkor mindig nyitva volt, zongoraszó hallatszott ki a lakásból s a gyerek meg szokott állni néhány pillanatra. Emeleten volt az ablak s így nem tudott belátni a szobába, pedig nagyon kíváncsi volt rá, ki ülhet a zongoránál, nő vagy férfi, öreg vagy fiatal. Olyan szépen szólt a hangszer, hogy ő biztos is volt benne, egy fiatal lány ül előtte fehér maslival a leeresztett haja tövében s a rózsaszínű ujjai úgy ugrálnak, futkároznak a billentyűkön, mint valami csodálatosan megelevenedett virágszálak. Milyen is lehet egy ilyen fiatal szép lánynak az élete. Meg tudná-e őt az csókolni, ha egyszer valahol összekerülnének. Érzések és gondolatok rajzottak benne s észrevétlenül belefáradt a gyaloglásba, hangosan csoszogtatta maga alatt a lábait.

- Történt-e valami jó dolog veled máma? - kérdezte tőle az anyja, aki már kész vacsorával várakozott rá a konyhában. - Milyen csapzott a hajad, jó lenne, ha lenyiratnád. Tele van porral - s megborzolta a gyerek kemény, sűrű haját. Játékosan belecibált. - Ülj csak le, te tökfejű, mindjárt adom a vacsorát.

A szobában zajongtak a suszterék. Imre bácsi is otthon volt már, négykézláb mászkált a padlón. Hátán a kisgyerekkel nyargalászott s közben állati hangon kiáltozott. A fiatal anya két válla alatt támogatta a gyereket és szakadatlanul mondogatta:

- Gyí, lovacska, gyí, te vén oroszlán. Pistuka utazik a Kanári-szigetre. Gyí, apja, gyí! Pistuka elutazik az óceánhoz.

- Röff, röff... Kukurikú... Röff, röff... Elutazunk az óceánhoz - mondta a négykézláb ugráló apa is -, kukurikú, a Kanári-szigetre, kukurikú...

- Milyen vén csacsik ezek, egészen belekergülnek abba a kisgyerekbe - mondta az anya a konyhában. - Pedig nagyon odavan szegényke.

- Ha meg találna halni, nagyon elkeserednének mind a ketten. - felelte Miklós s a forró ételt sziszegve megforgatta a szájában.

Az anya rosszalta a fia mohó falását, csóválgatta a fejét s aztán azt mondta:

- Én tudom, hogy mi az. Tőlem négyen mentek el, mielőtt még szólhattak is volna hozzám... De te már nem vagy olyan oktalan kisgyerek, hogy ilyen forrón tömd magadba az ételt. - Fölkelt az asztaltól, egy másik tányért hozott, fölvette Miklós elől a levest és átöntötte a hideg edénybe. - Hogyan fogsz te megélni, ha egyszer a saját lábaidra kell állnod. Hiszen még azt se tudod, hogy a forró ételt megfújja az ember, mielőtt a szájába veszi.

- Gyüjjön be, Miklós, gyüjjön be csak egy kicsit. Nézze meg maga is, hogyan utazik Pistuka a Kanári-szigetre - szólt ki most a fiatalasszony a szobából. Kicsillogtak a sűrű, apró fogai s az arca rózsaszínű volt az örömtől.

- Mondom én, hogy megint fölrázzák a gyomrát annak a szegény apróságnak - szólt hozzá az anya. - S aztán megint meglesz a nagy sírás.

A fiatalasszony nevetve felelt s közben hívogatón integetett Miklós felé:

- Nem, nem! Hiszen olyan vidám ő, mint valami boldog madárka.

Miklós befejezte az evést s úgy mosdatlanul beállt a játszók közé.

Az apa még mindig négykézláb mászkált és még mindig röfögött és kukorékolt. Az asszony egyik oldalról, Miklós pedig a másik oldalra támogatta a gyereket. Az asztal körül vándoroltak körben.

Az anya a nyitott ajtóban állt s már ő is a játszókkal érzett, úgy látszott, mintha egészen közéjük feledkezett volna, mosolyogva nézett s a szemei a soványka kisgyerekről rászálltak Miklósra és boldog volt, hogy milyen szép, erős ember már az ő fia.

- Ó, ha az Isten is úgy akarná, akkor mindig ilyen boldogan élhetnének az emberek.

Imre bácsi rikácsoló hangokon fölnyerített:

- Ki törődik itt a jóakaratú Istennel, mama! Olyanok vagyunk mi most, mint a csikók a mezőn, ha süt a nap, akkor ragyog a bőrünk s ha bealkonyodott, akkor úgy száll ki belőlünk a nevetés, mintha sárkányokat eregetnénk föl a magasba.

- De minden az Isten akaratán múlik. Minden úgy van, ahogyan azt ő jónak látja - felelte az anya, de nem haragosan, melegség és simogatás volt a szavaiban.

Miklós súgva megkérdezte a susztertől:

- Bemegyünk máma az egyletbe?

Az ember igenlőleg hunyorított.

A többiek még beszéltek, mókáztak a kisgyerek körül, Miklós vizet eresztett a lavórba, félig levetkőzött és mosdani kezdett. A hideg víz nehezen fogott a zsíros bőrén, a szappan nem akart habot ereszteni.

- No várj, majd segítek - mondta az anyja, kiöntötte az elpiszkolt vizet és frisset engedett a lavórba.

Miklós vidáman lubickolt a szennyes habok alatt. A lemosott testének szép kerek formái voltak, kissé lányos vállakkal, de a mellkasa keményen előredomborodott s az egész test elkarcsúsodott a csípők fölött. A törülközésnél is segített neki az anyja, túlzott gondossággal lapogatta rá a törülközőt a szép egyenes hátára.

Miklós nevetgélve kiabálta:

- Jaj, jaj, mama, dörzsölje meg, nem piskótából van az!

- Cudar - mondta neki az anyja s egész tenyerével rácsapott a hátára, hogy vörös foltokban rajta maradt az ütés nyoma. - Nesze, te szájhős, ezt már ugyis régen megérdemelted.

Miklós lent az utcán megvárta a susztert s elindultak az egyletbe.

A kisgyerekről, az eljövendő holnapok ígéreteiről, megkívánt örömökről és elfelejtett bánatokról beszélgettek.

- Ma is beszélni fog valaki? - kérdezte Miklós.

Az ember kissé szórakozottan felelte:

- Tanácskozni fogunk. Megint fölemelték a házbéreket, tenni kellene ez ellen valamit.

- Ühüm - bólogatott a fiú s ő is belemerült az okoskodó, zavaros gondolataiba.

(Folyt. köv.)