Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (6)
Kopogtak az ablakon, aztán kinyílott az ajtó s a nagyorrú öregasszony jött be a szobába.
- Bocsássanak meg, hogy ilyen későn betolakodok egy idegen lakásba, de nem nyughattam, amíg szét nem viszem ezeket a szörnyű hireket. Hallgassák csak meg, hogy mi történt avval a sánta harmonikással, aki itt lakott nálam évekig. - Előbbre jött, egy szétbomlott ujság volt a kezében, ráteregette az asztalra. - Az egyik emberem hozta ezt az újságot s az áll benne, hogy az öreget holtan fogták ki a folyóból. S még mi minden áll róla az újságban. Hogy kicsoda és micsoda volt ez az ember s egy kis tarisznyában nagy csomó bankót találtak az inge alatt.
- No lám, lám, nem megmondtam én ezt már jó idővel ezelőtt, Miklós? - sóhajtott föl az anya, szörnyülködve összefonta a kezeit és bólogatva, sokatmondó szemekkel nézett a gyerekre. - Az én érzéseim nem csalnak. Eddig még mindig beteljesedett, amit megéreztem.
A fiú rámosolygott az anyjára és heccelődően felelte:
- De hiszen maga azt nem is mondta, mama, hogy az öreg bele fog fulladni a vízbe.
- Nem is az a fontos, hogy belefulladt a vízbe - szólt közbe az öregasszony -, hanem hogy annyi pénzt találtak egy koldusnak a keblében.
Az anya bólogatott.
- Azt mondtam, rossz ember lehet az öreg, még a bőre színe is elárulta ezt nekem.
A lakásba már beköltözött a fiatal házaspár, az asszony az ágy tetején játszott a mezítelen kisgyerekkel, a férfi az asztal mellett ült és egy könyvből olvasott. Eleinte föl sem figyelt az asszonyok beszédére, aztán ő sem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon.
- Azt a legkönnyebb kijelenteni, akárkiről is, hogy rossz ember. Persze, hogy mindnyájunkban vannak rosszaságok s így a jósnőknek is néha-néha igazuk lehet. De azért inkább csak babona az egész. - S a fejét megint visszahajtotta a könyvbe, a két tenyerét rálapította a füleire s a szája mozgott, ahogyan olvasott.
Miklós magában igazat adott a bölcselkedő suszternak, de hallgatott, utánanyúlt az újságnak s olvasni kezdte a hírt. - Hallgasson csak ide, mama. Ilyesmiket írnak róla:
"...valamikor vidéken tanítóskodott, de szerencsére még idejekorán észrevették, hogy bűnöző természet és kitették az állásából. Ki tudja, mire vetemedett volna még. Egyelőre csak a tanügyi bizottság pénzét emelte el, később talán sokkal nagyobb gazságokat is elkövetett volna. Olyan hírek is szállingóztak róla, hogy megkörnyékezte az elemi iskolás kislányokat, de ezt az állati bestialitást nem lehetett rábizonyítani...“
- Nahát mit szólhat az ember? - kérdezte az anya a susztertól, aki szintén fölfigyelt a gyerek felolvasására. - Ha láttam őtet, mindig az az érzésem volt, mintha egy csapdából menekült patkányt látnék magam előtt.
Az öregasszony lelkendezve rákontrázott:
- Úgy bizony, a lába sem volt mindig ilyen rossz. Egyszer elmesélte nekem, hogy megcsúszott a járdán, éppen akkor, mikor egy fiatalasszonnyal sétált, akinek az ura hátamögött udvarolt és ekkor törte el a lábát. De nem köll azt szent igazságnak venni, amit az ilyen ember mesél. Az is lehet, hogy éppen valami tolvajkodásnál törték el a csontját.
- Minek ez a sok beszéd az ilyen dolgok felett - mondta a suszter. - Az ilyen embereknek legtöbb bajuk van önmagukkal. S ha jól meggondoljuk, nem is magunk vagyunk felelősek minden cselekedetünkért. Vagy talán, ha egy munkás munka nélkül lesz s valakit leüt az utcán, mert nem tud tovább éhezni, egyszerűen csak mondjuk rá, hogy gyilkos, aztán akasszuk föl? Minden emberi gonoszságért egy bizonyos részben mi mindnyájan is felelősek vagyunk.
Az öregasszony idegesen ropogtatta az ujjait s értelmetlenül pillogott a beszélő emberre.
- Nagyon szépen beszél, de én azért nem értem, hogy mit is akar mondani nekünk. Én csak egy egyszerű öregasszony vagyok, ez pedig olyan nyakatekert dolog.
- Ez az egyszerű igazság - felelte a suszter.
Az anya vizsgálgatta a beszélő embert a szemeivel, ő sem igen értette meg a beszédét, de bele szeretett volna látni a másik agyába, pontosan meg szerette volna ismerni azt, akivel így együtt él egy lakásban.
- Így hát az ember saját lakásában sem érezheti magát biztonságban.
A suszter élénken tiltakozott:
- Nem azt mondtam én, hogy legyünk rablók és gyilkosok, csak éppen azt mondom, hogy senki nem tudhatja, kit milyen körülmények visznek a bűnbe.
Az öregasszony összehajtogatta az újságját s kelletlenül, bántó célzatossággal mondta:
- Én is azt értettem ki a szavaiból, mintha a bűn pártjára kelt volna.
- Az Imre bácsi egyáltalában nem ilyeneket mondott - szólalt meg végre Miklós is. - Én sem értem meg, hogy miért ölte volna magát a vízbe az öreg, ha olyan rossz természetű lenne, mint amilyennek maguk mondják.
Az öregasszony már csoszogott kifelé.
- Nem helyes bizony, egyáltalában nem helyes, hogy így beszél ezekről a dolgokról - kezdte újból az anya, mikor az öregasszony már kint volt. - Nem szeretem, ha a gyerek ilyen okoskodásokat hall a házban. Ő még fiatal és könnyen elromlik az egész gondolkodása. Mit tudhatja ő, hogy hol is van az igazság az ilyen okoskodásokban. Mi úgy tanultuk, hogy aki bűnös, azt meg kell büntetni s ezen nem lehet csak úgy változtatni.
- Nem bizony - felelte a suszter. - A dolgoknak mély gyökereik vannak. A földet jól meg kell forgatni, ha a gazt ki akarjuk irtani belőle. A rosszul gondozott földből hiába húzunk ki egy bogáncskórót, az már szétszórta a magvait és kikel helyette száz másik... most olvasok éppen egy könyvet, az a címe, hogy
- Gyere már ide egy pillanatra - szólalt meg végre a fiatalasszony is, aki eddig a világról megfeledkezetten játszott a gyerekkel. - Nézd meg, apja, nézd meg ezt a drága csöppséget!
- Na, hadd lássuk, mit tud! - mondta az ember s egyik kezében a behajtott könyvvel odaállt az ágyhoz. Miklós is fölkelt és ő is odaállt megnézni a gyereket. A fiatal anya ráhasalt az ágyra, két keze ujjaival mászkálni kezdett a mezítelen testecskén, a gyerek mosolygott és szerte-kapálódzott a kezeivel és lábaival.
- Megismert! Mindjárt, amint idejöttél, rádismert! - mondta az asszony boldog nevetéssel. - Nézd csak, milyen gyönyörűen összeszedi magát.
Az apa is mosolygott, látszott rajta, hogy a boldogság érzése árad el az arcán s szinte hivalkodik a szavaival:
- Napról-napra jobban összeszedi magát. De én még mindig annak örülök a legjobban, hogy fiu lett. - Lehajolt az asszonya mellé és ő is játszani kezdett a fölizgatott, nyugtalankodó emberkével.
Miklós ott állt mellettük, nézte a gyereket, ő semmi szépet nem látott rajta. Kicsiny volt az, vörnyeges bőrrel, vékony karokkal és lábakkal, nagy hassal és nagy fejjel, mint a mezítelen verebek. Nem tudta megérteni, hogy ezek a felnőtt, okos emberek miért örülnek neki annyira és mi szépet találnak ezen a kisgyereken. Őt mintha a fájdalom érzése lepte volna meg, elmerülten hallgatott s aztán lassan, szinte észrevétlenül fölengedtek ezek az érzései. Mintha varázslatok ereszkedtek volna a szemeire, ő is szépnek és kedvesnek látta már a kisgyereket, hozzáért a kezeivel és megsímogatta a meleg kis testet.
- Gyüjjön csak ide, mama, milyen okosan néz az apukájára meg az anyukájára.
- Ó te csacsi, nem tud az még semmit - felelte az anyja és nem mozdult el a helyéről. - Hogyan tudná az, hogy kik az ő szülei.
- Nem tudja, hogy kik a szülei? - kiáltott föl az apa hencegős nevetéssel. - Okosabb ez valamennyiünknél - s vánkosostól felemelte a gyereket s áttette az asztalra. - Nézze meg! Csak vezényelni kellene neki és már is hadbaszállna.
Az asszony fölemelkedett kicsit, megnézte a gyereket, rosszalón megcsavargatta a fejét s aztán azt mondta:
- Rossz tejet szopik szegényke, azért ilyen hasfájós és ezért ilyen soványka.
- Én is mondtam már az anyjának, hogy adjon neki tehéntejet, meg egy kis darát, vagy ilyesvalamit - mondta az apa s kicsit lehült a dicsekedéseivel. - Bizony nem ártana neki, ha néhány dekával kövérebb lenne.
A fiatal anya sértődötten tiltakozott:
- A gyerek elsősorban az enyém s én a saját tejemmel akarom föltáplálni. Nem bánom, ha te akármibe beleavatkozol, de a gyereket, azt úgy nevelem föl, ahogyan én akarom.
A gyerek elunta már a játékot, először nyöszörögni kezdett, mintha még mindig játékból nyüglődne, aztán élesen fölvisított.
Az anya fölvette a bámuló szemek elől, babusgatón és védőn a mellére szorította és dudorászva járt vele föl-alá a szobában. - Csi-csi-csi - mondogatta türelmes szeretettel, - csi-csi-csi, babuci, csi-csi-csitt...
A háziasszony hegyesen ült az asztalnál, látszott rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a fiatalok elevensége, idegesen mozgolódott, végre is azt mondta:
- Elmehetnénk aludni, reggel neked is talpon köll lenned, gyerek.
- Még csak kilenc óra - felelte Miklós s nem igen tetszett neki, hogy az anyja ilyen kedvetlen és ilyen szigorú hozzájuk. - Én is bele szeretnék nézni az Imre bácsi könyvébe.
- Majd holnap - mondta a suszter. - Menjünk aludni, lehet, hogy az anyád máma jobban elfáradt, mint máskor.
Megcsinálták a fekvőhelyeket, a fiatal pár együtt aludt, az ágy mellé két széket állítottak, rájuk fektették a kisteknőt és beleágyazták a gyereket. Amióta ők itt laknak, nem maradnak sötétben az éjszakák. Mielőtt a lámpát eloltanák, egy kis olajmécsest gyujtanak föl a szekrény tetején s ez a pislákoló szem virraszt reggelig az alvók fölött. És nem is olyan mélyek és csendesek többé ezek az éjszakák, mint amilyenek azelőtt voltak. Mindenki éberen alszik s a kisgyerek néha felnyöszörög, ilyenkor enni kell neki adni s a szülei sugdosnak s néha pörlekednek fölötte. Miklós már ismeri ezeket a ceremóniákat, ő is föl szokott ébredni, de nem mozgolódik, nem akarja, hogy az anyja őmiatta szemrehányásokat tegyen a többieknek. S különben is, ha elég csöndben marad, sokkal jobban megfigyelheti az előtte lejátszódó kis történeteket. A gyerek szülei mind a ketten munkába járnak, az asszony halálosan fáradt így éjszaka s akár csak egy értelmetlen gép, bajlódik a gyerekkel. Ilyenkor, mintha álomkóros lenne, magától talán soha föl sem ébredne.
A gyerek nyöszörög a teknőben, az apja hozzáhajol, megpaskolja kicsit a takaróit, de hogy a nyöszörgő nem akar elcsendesedni, átnyalábolja és beemeli az ágyba.
- Kelj föl te, kelj föl, a gyerek éhes - súgja először halkan, aztán egyre erősebbek és parancsolóbbak lesznek a szavai és mozgatja, rázza a majdnem ájultan fekvő fiatalasszonyt. Az nyöszörög valamit, összefüggéstelenül kérdez s megválthatatlanul alszik tovább. Az ura most alányul a háta alá és ülőhelyzetbe támasztja.
Az asszony pillanatra kinyitja a szemeit és kinyújtja a karjait, hogy az ura rátegye a gyereket. - Csi-csi-csi - mondja egymásután mechanikusan s már megint lecsukódtak a szemei s a gyerek hiába vergődik a karjain.
Miklós megfeszített éberséggel figyel.
Az ember még vár kicsit, aztán, hogy látja, a szundikáló asszony nem boldogul, fehér vállairól legombolja az inget s az anya mellét a gyerek éhes kis szájába adja.
Az asszony végtelen egyhangúsággal megint csak azt mondja:
- Csi-csi-csi...
Miklós átleselkedett az anyjához, látta, hogy az is ébren van ilyenkor és át-átnéz oda őhozzá is.
- Ó, milyen nyűgösek ezek az emberek - mondogatta reggelenkint egyhangú panaszkodással. - Én csak elbírom ezeket az éjszakákat, de mi lesz veled, hogy tudsz te majd egész nap dolgozni, ha így állandóan megzavarják az alvásod.
- Nem igen szoktam én fölébredni - mondta a gyerek. - Ha én egyszer elalszom, akár tüzet gyujthatnának alám... Jó emberek, én szeretem őket s talán ők sem tehetnek arról, hogy így köll élniök.
- Jó emberek - felelte az anya -, de azért nem kellene, hogy te olyan jóba legyél azzal az emberrel. Hallod, hogy miket beszél. Alig is érthető abból valami.
- A szakszervezetből hozza a könyveit s megígérte, hogy nekem is hoz majd onnan valamit.
- Nem köll az neked, hogy te már most kezdd az ilyen életet. Mért nem mész inkább a pajtásaid közé, az olvasás csak összezavarja az ilyen fiatal gyereknek a fejét. Hallottam, hogy a kávésné vett egy biliárdasztalt, nagyon szép játék az, az való egy ilyen fiatal gyereknek.
- Oda csak olyan munkakerülők járnak - mondta a gyerek. - Nem szeretem őket, soha egy komoly szót nem lehet tőlük hallani.
- Ki tudja, a pálinka-e, vagy a könyvek a veszedelmesebbek...
Miklós látta, hogy az anyját már megint nyugtalanítják a rossz előérzetek. Hacsak lehetett, kitért ezek elől a meddő vitatkozások elől, úgy tett, mintha igazat adna az anyjának, közben fölöltözött, vette a becsomagolt kenyerét és elköszönt.
Útközben aztán újra átgondolta ezeknek a beszélgetéseknek az értelmét, de mennél jobban meghányta-vetette magában, annál inkább úgy látta, hogy neki van igaza és látta derengeni maga előtt azokat az utakat, amikre önkéntelenül is rá kell lépnie és el kell indulnia rajtuk a maga megnyugtatására.