Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám

REICHARD PIROSKA: A FELSZÍN

Lelkemből nem hajolt ki mozdulat,
amellyel átöleljem kedvesem...

Utoljára egy zsufolt teremben találkoztunk. Túlságosan sok volt az ember, a nevetés, a zene, a tánc, a hangos szó; egy pillanatnyi rés sem támadt a zajban s mi csak messziről és némán beszélgettünk.

- Szeretsz? - kérdezte a szeme.

- Szeretlek. Te is?

- Szeretlek. Nagyon?

- Egyre jobban. Érzed?

- Érzem. Egyre jobban.

- Mi lesz velünk?

Végigsimított homlokán, mintha minden fájdalmat le akarna törülni róla. Én is megsimogattam szememmel és elbúcsúztam tőle.

Mint valami ezüst folyam, úszott utánam a tekintete. Lassan betöltötte szobámat és könnyű álomba ringatott.

Reggel minden előlről kezdődött megint: a tépelődés, a félelem, a szomjúság és a várakozás.

Az első napokban inkább a tépelődés és félelem. Mert mindketten érezzük, hogy most már egyetlen szó eldöntené életünket.

S már itt kezdődik minden: mert nem csupán én képzelem-e, hogy mindketten érezzük?

Hol a bizonyosság, hogy csak egyetlen szó is, akár a legegyszerűbb, ugyanazt jelenti neki, mint nekem?

Hogy ugyanazt érzi - s ugyanakkor! - amit én?

Hogy én ugyanazt jelentem neki, amit ő nekem?

Ó, én hitetlen hivő, aki csak tőle távol érzem közelségét, mintha utcák, templomok és idegen életek fölött összefonódna kezünk; s mellette csak azt a szakadékot érzem, melyen át nem vezet híd.

Én, reménytelenül reménykedő, húnyt szemmel látó, nyitott szemmel álmodó, kit a szárnya nem felemel, hanem lehúz.

Én, tékozló koldus, akinek nem kell sem a "kevés“, sem a "sok“, mert nekem a sok is semmi, ha nem minden. Mert én csak a mindent és semmit ismerem.

Mindent, vagy semmit!

A napok múltak s nőttön nőtt a szomjúság.

S azt mondtam magamnak:

(Mert sokat beszélgetek mostanában magammal; s egyre távolabb van bennem a beszélő a hallgatótól, hogy már-már félek, egyszer csak elkezdek hangosan kiabálni:)

- Mit tépelődsz? Miért téped szerteszét magadat? Hiszen úgyis mindég minden másképen történik. S úgyis minden csak úgy történhet, ahogyan történik. Megbánás? Csak visszájára fordított vágyakozás a lehetetlen után. A legtisztább szeretet és a legféltőbb gond is oly hiábavaló. Vakok és süketek vagyunk, mert mi az, amit a körülményekből fontolóra vehetünk, a körülmények ama sokaságához képest, melyek számára nincsenek érzékszerveink?... Millió szín és forma van a világon s te csak a magad színeire és a magad mintájára szőheted belőlük az életedet. A magad mindent-vagy-semmit fehér-fekete mintájára...

Gyűltek az órák és napok; érzések, gondolatok, szavak gyűltek bennem. Különös álmok és álmatlan éjek káprázatai. Mindent összegyűjteni néki! Mindent elészórni! Ó, adakozás boldog, százszor boldog öröme! Csordultig voltam.

Már egy hét múlt el amaz este óta.

Kis zeg-zúg utcákban bolyongtam, melyekben még sosem jártam. Az idegenség illuzióját kerestem, hogy ne érezzem olyan erősen magamat? Vagy a sorsomat akartam próbára tenni?

- Ha most három piros autó jön egymás után, - mondtam magamban - akkor találkozni fogunk.

(Végül is: mivel érthetőbb a folyamatoknak úgynevezett kauzális összefüggése az eseményeknek látszólag összefüggéstelen egymásutánjánál?)

A szívem könnyű és nehéz volt a nagy várakozástól.

A harmadik vörös autó után nagymessziről megpillantottam. Felismertem alakjának nyulánkságáról, elgondolkozó fejtartásáról, kissé fáradt lépteiről.

Járókelők tolakodtak közénk.

Mire szembe került velem, alakja összeroppant, járása nehézkessé lomhult, feje elközönségesedett. Nem ő volt.

Arcom égett. Félelem volt? Várakozás? Vagy szégyenkezés?

Befordultam a gesztenyefasorba. Szembe jött velem. Talán arra a másikra távolról rásugározta a maga varázsát. Messziről keresett engem? Vagy csak az én várakozásom kényszerítette ide?

- Erre szokott járni? - kérdeztem köszönés helyett.

- Hónapok óta nem jártam itt.

A szívem úgy kalimpált, hogy meg kellett állnom.

Torlódó gondolataim elöntik és elmossák egymást. Mit is mondhatnék, ami kifejezze életemnek e döntő pillanatát? Hol a szó, a megváltó szó, (álmodozásaimban mintha mindég ajkamon lebegne), amellyel odaadhatom a lelkemet?

- Ha nem vagyok így is átlátszó neki, - gondolom csüggedten - úgyis hiába minden.

A hallgatás előbb ajkamat szorítja össze, aztán torkomat fojtogatja, aztán marokra fogja a szívemet.

- Mit csinált azóta? - mondja végre.

- Semmit... Csak úgy mulnak a napok.

- Mulnak a napok... szerencsére....

Nem bírom tovább. Megállok egy ismerős kapuban:

- Ide be kell mennem.

Úgy tűnik nékem, mintha kezem felemelkednék és megfogná kezét. Képzeletben érintése lelkemig ér. Most nem érzem.

Szemembe néz.

Arca kimondhatatlanul csüggedt.

E pillanat az örökkévalóság súlyával nehezedik rám. Minden összeomlik bennem.

Szeme lassan elereszti szememet és belezuhanok a fekete semmibe.