Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám

PAP KÁROLY: MESSIÁS SZÜLETIK

Ruth meddő maradt a shébai asszonyok közt. Olyan az élete, mintha a napok nem mulnának, a vetés nem nőne, az ember sem mozdulna, csak ő öregedne. Ajtónyílásnak, égzengésnek csak egy értelme van: kevesebb vagy a többi asszonynál. Mit tehetne az ilyen öregasszony? Bámulja a mások gyermekeit, urát vigasztalja, vagy a templom körül settenkedik szüntelenül, hogy valaki híres jámbor megérintse köntöse szélével. De Shébában névtelen, kicsiny a templom, nincsenek nagy tanítók s benn a templomban csak rács mögött ülhet az asszonyállat.

Ruthot csupán a képzelete élteti még. Ahogy szenved, soványodik, görnyed, képzelete egyre nő, izmosodik, termékenyül, kétségbeesett rajongással ölel magához minden apróságot, mintha a test helyében ő akarna szüntelen teherben lenni. Egyre-másra szüli Ruthnak az édes káprázatokat.

Ha idegen gyereket lát, azt hiszi, az övé, csak elrabolták tőle. Kirohan az utcára, magához édesgeti, s oly erőszakosan csókolgatja, hogy a gyermek szinte fél s anyja után kiált. Ruth akkor vitába száll az anyával, s nem nyugszik, míg csődület nem támad udvara előtt. Mindenkit tanuságul hí maga mellett, hogy a gyermek az övé, majd hirtelen elhallgat, csöndesen elkomolyodik s így szól a valódi anyához:

- Jó, jó, én édes Istenem, hát csak vidd, te kedves asszony, az enyém volt, de neked adom. Adonáj akarja, hogy kölcsönbe adjam.

Hosszan sóhajt, az égre néz, majd így folytatja:

- De szeresd, engedd sokat játszani és ne bánd, ha a napot lopja majd s ha nem is keres sok kenyeret.

Aztán megcsókolja a gyermeket és anyját s ünnepélyes komolysággal mondja:

- Adonáj tudja és egész Shéba a tanum, hogy a legkedvesebbik gyermekemet adtam neked.

Az idegen anya csak bámul, vannak, akik nevetnek, mikor egyszerre hirtelen szörnyű zokogás tör fel Rúth szívéből. Haját tépi s úgy kiáltja:

- Oh, semmi, semmi, csak úgy hittem, hogy az enyém.

Máris elhárítja magától a gyermeket, szeméből hirtelen kialszik a fény, szégyenkezve hajtja le a fejét, mintha restellené az iménti káprázatot, lassan kioson a csődületből és valóságra ébredt szomorúsággal csöndesen bezárkózik s most megint nem látni sokáig.

Illésről, az uráról azt mondják a shébaiak, hogy túlságosan szereti ezt a bolondos Ruthot. Az asszony széthordja az egész boltot idegen gyermekeknek, de Illés nem bánja. Hadd ajándékozzon a szegény nyomorult, mondogatja szomorodottan. Hadd szaladgáljon, hadd osztogasson. Utódtalan férfinak minek a vagyon? Igy legalább az asszony szíve nyugszik. Igaz, szomorúság egy ilyen asszony, de rosszabb is lehetne. És gyakran ül magában töprengve: ki tudja még mi lesz ezzel a szegény Ruthtal, ha máris így telve van káprázatokkal, könnyel, nyugtalansággal.

Egyszer már úgy látszott, Ruth majd csak belenyugszik magtalan magánosságába, mikor hirtelen megint csak felkerekedett. Most már titokban csábítja magához az ösmerős gyermekeket, mintha éket akarna verni a kicsinyek és szüleik közé. Ezért aztán lassanként mindenütt meggyűlölik, ajándékait visszadobják, becsukják előtte az ajtót és örökre eltiltják tőle a gyermekeket.

Ruth magára s Illésre marad. Többé nem szól kölcsönbe adott gyermekeiről, s ha végigmegy a falun, mintha felülről nézne mindent, akár egy madár. Most már azt mondják róla: a gőgös bolond, idáig csak tetette magát, de ez az igazi arca. Többé nem törődnek vele, Ruth se áll szóba velök és kószálásai után legfeljebb ha Illésnek panaszkodik. A gyermekeket igen korán fogják a szülők a munka igájába, az asszonyokat zsarnokolják a férfiak s a férfiakat zsarnokolja a telhetetlenség. Alig-alig látni egy játszó gyermeket, sehogy se érti, hogy az asszonyok mikor gondolnak Adonájra. Az ember azt hinné, itt Shébában a mező és a templom és a munka Adonáj, és hogy az asszonyok nem is Isten teremtményei. De ki szóljon ilyesmikről? Egy szegény meddő?

Ruth mostantól egyre többet settenkedik a templom körül. De már nem valami híres jámbor érintésére vár, se nem lesi a kisgyerekeket, hanem valahányszor a pap jön, elébe áll: engedjék őt is, úgy mint a férfiakat, a frigyszekrény előtt imádkozni!

Micsoda gondolat! Az asszonyállat örüljön, ha meghúzódhat fenn a rács megett a ketrecben, hallgathatja a férfiak imáját és sírhat. Különösen egy meddő!

Ruth azonban úgy véli, hogy a meddő nem asszony, nem is férfi, valami egészen más, igazán, oh rabbi, új törvény kellene a meddőknek, habár csak én magam vagyok meddő itt Shébában.

Így szól s csak áll és vitázik, épp úgy, mint egykor az anyákkal tette. Ha elutasítják, ő hétről hétre újra leselkedik s tűri, hogy a rabbi végül is a férjével vitesse haza:

- Kösd meg jól otthon ezt a szegény asszonyt, mert még sok galibát fog csinálni Shébában.

Illés bocsánatért esedezik. Szereti az asszonyt. Nem győz mosakodni miatta. Valóban legszívesebben elköltözne Shébából a szegény Ruthtal együtt. De Ruth nem akar. Inkább nem háborgatja a papot sem többé, elül a templomban a ketrecben is, sőt mintha már nem is szomorkodna, siránkozna annyit. Egyre lassabban jár, hangja sem a régi heves többé. Aztán nemsokára már mosolyogni kezd. Érett, mélységes ez a mosoly, száz akó véres szenvedésből sajtolt egy uncia olaj lángja ez, ami a szemében s ajka körül ég, mint az az olajmécs, amit Shébában szoktak a halottak emlékezetére gyujtani. Még a kezes Illés is nehezen szokja meg ezt a mosolyt. Az idegenek pedig egyenest a bolondság nyomorúságának nevezik s biztosak benne, hogy egyszer még Illésnek magának kell lakat mögé csukni asszonyát, ahogy Shébában a bolondokat szokták.

De Illés senkinek sem panaszkodik. Pedig most ugyancsak új s az eddiginél is különösebb napok következnek.

Ruth egyszerre csak angyalokat lát álmában, majd fényes nappal jönnek hozzá tarka égi követek, mindenféle bibliai emberek, aztán különös állatok, majd meg sohasem látott virágok képében. De ezekről a látásokról csak Illésnek beszélt.

Oh hogy gyötri szegényt még mindig a meddőség, gondolja Illés, pedig biztosan csak valami messziről jött dögmadár szállhatott az udvar szemetjére, vagy holmi idegen vetődhetett át a benső szoba tulsó küszöbe előtt. Mostanság sokat mennek a sivatag felé, hogy önkéntes sanyargatással kényszerítsék Adonájt irgalomra. Ruth káprázataitól ijedezve Illés is gyakran gondol ilyesmire az utóbbi időben. Bujdosna már akárhová. De csak nem tudja elhagyni Ruthot, habár már az ágy is elkorhadt, amelyen először ölelte ezt a szerencsétlen asszonyt. Egyre jobban félti Ruthot a jövendőtől. Úgy találja, mosolya ijesztőbb, mint volt a szomorúsága, hallgatagsága félelmesebb, mint hajdani heves járása-kelése, csetepatéi, s hogy a gyermekről nem beszél az utóbbi időben, ez szinte rémítőbb Illésnek, mint mikor Ruth csak erről beszélt. Mintha görnyedne saját mosolyának a súlya alatt, mintha az egész teste csak köntöse volna ennek a mosolynak. Olyan sarlóformájú már a termete, mint fogyatkozása végin a hold. Csak a szeme golyóbisa roppant és ragyogó, mintha abban hálna egész örökké hánykódó iszonyú képzelete.

Illés gyanakvólag, szinte félve kérdi tőle:

- Belenyugodtál már Isten akaratába?

Az asszony erre halkan nevet. Vánnyadt kezével lassan, titokzatosan símogatja szívét, hasát, arca most oly elégedett, nyugodt, mint az állatoké, amikor szerelmes testüket nyalva, renyhén a napon sütkéreznek.

- Mért beszéljek róla? - feleli, - mikor már úton van.

Hátrahajtja a fejét, átfonja Illés nyakát:

- Ha harminc évvel előbb jött volna, erős lett volna, mint Saul, - mondja elmélázva, - húsz évvel ezelőtt szép lett volna, mint Dávid, tiz évvel előbb okos, mint Salamon, de hogy most fog jönni, ily gyönyörűségesen későn, több lesz, mint erős, szép, bölcs és csak az enyém lesz.

Illés szomorúan hallgatja és legyint. Eszébe jut az elmúlt sok keserves esztendő, Ruth százféle háborodottsága, s nem a gyermekre, hanem őrületre és halálra gondol.

Aztán újra meg újra végignéz az asszonyon. Nem a testét nézi, mert gyermeket igazán már nem vár többé; a szemét vizsgálja, a tekintetét. Ott lakik valami új, valami félelmes. Ruth azonban nyugodtan folytatja:

- Különb lesz, mint valamennyi zsidó, én érzem.

Illés sóhajt. Felszítja a tüzet (mert ilyenkor estefelé az udvaron szoktak üldögélni) s így szól:

- Aludjunk... aludjunk...

De Ruth nem alhat. Egyre csak arra kéri Illést, hogy mivel most már a gyermek úton van, költözködjenek közelebb a templomhoz. Ő eztán mindég látni akarja a templomot. Illés szereti őt, mindent megtett neki idáig, ezt se fogja megtagadni tőle.

Suttogva fűzi hozzá:

- Mostantól fogva legszívesebben magában a templomban laknék. Oh ha lehetne a frigyszekrény előtt...

Illés meghökken ettől az istentelen kívánságtól. Életüknek még szentségtörés lesz a vége. Más asszony, ha közeledik a szülés ideje, minél messzebbre vonul a templomtól, mert a szülés maga a mocsok s még azt is meggyalázza, aki csak érinti, hát még a templomot! Aludjunk... aludjunk...

A következő hónapban azért mégis már a templom szomszédságában laknak Illésék. Ruth most megint, úgy mint rég, nézdegéli a többi asszonyokat, mikor azok gyermekeiktől kísérve a templomba vonulnak s közben fel-felnevet:

- Ne félj, - mondja és magához húzza Illés fejét, - mi az ő gyermekük? Semmisem! Majd a miénk! - Hangját hirtelen halkítja, lélekzete elfullad, amint szinte Illés fülébe ássa a szót:

- Ő lesz a Messiás!

Végre kimondta! Harsányan felnevet; nagy teher volt. Hosszan néz a meghökkent Illésre s diadalmasan súgja:

- Kacagva fog a világra jönni! Meglásd, Illés!

Illés dadog: Elohim, ne hagyj el. Most már biztosan bolond szegény. Gyermeket sem, nemhogy Messiást! Oh... oh... oh...

Könyörögve kérleli hallgatásra Ruthot; idáig már éppen eleget nevettek, bosszankodtak rajtuk Shébában.

Ruth nem haragszik, csak ennyit szól:

- Majd elhiszed, ha látni fogod.

És elmereng...

Már e hét szombatján újabb meglepetés várt Illésre.

Ruth asszony nem akar templomba menni. Ő nem megy többé rács mögé! Elég volt! Ketrecbe nem! A többi asszonyok tehetik. De ő többé soha! Őbenne már a Messiás él!

Illés szomorúan ingatja fejét:

- Ez hiányzott még csak Shébában! - mondja és szakálla, mint egy inga leng, arcán, mint órán az idő, egy ezredév minden türelmes és ijedelmes sanyarúsága látszik.

Az asszony körülfonja. Csak vele törődjön Illés és csak rá hallgasson! Mindegy, mit mond Shéba!

Illés hüledezve elballag. S csak arra gondol:

- Egy meddő bolond! Bár meghalnék...

Az asszony pedig otthon marad, ablakába ül, s onnét nézi a kivilágított templomot. Nézi, mintha el akarná nyelni, kövestől, mindenestől. Hanyadszor gondolja már el: valóban állatok az asszonyok! Ők szülik a férfit, ők viselik a meddőség átkát s ketrecbe hagyják magukat zsúfolni. De ő már eleget beszélt velök erről! No de majd ha megszüli a Messiást! Minden másként lesz!

S ahogy éccaka lesz, még ezen a napon Ruth szeretettel, szóval, simogatással a templomhoz csábítja Illést. Az istenfélelem és törvénytisztelet hiába küzdenek Illésben Ruth ellen.

Az asszony lajtorját támasztott a falhoz, Illés fogta, Ruth pedig fölkapaszkodott. Valami ünnepi sárga selyemköntös volt rajta, menyasszonykori ruhája s ahogy meggörnyedve felfele kúszott, olyan volt, mintha egy újhold sarlója mászna a földről a templomon az ég felé.

Most megáll a tetőn: Ah, itt van Dávid pajzsa, csillaga. Ez is rég gyötörte. Most meg fogja nézni közelről.

Az égen nem volt csillag, de Ruth azért nem félt. Odaimbolygott Dávid pajzsához, megölelte és mosolygott. Hiszen ez annyi, mintha magát Dávid királyt ölelné! Akitől a Messiás jönni fog! Egy ideig még ábrándozva néz a sötét égre, majd lebámul a magasságtól eltörpült férjére, aztán eltűnik egy kifeszített ablakon. Nemsokára már ott állott a frigyszekrény előtt. Leborult, ahogy a férfiak szokták.

Már rég elrendezte magában ezt az imádságot, ezt a percet; sok mindent akart itt elmondani Adonájnak, szenvedéseiről, magánosságáról, meddősége vágyairól, arról is, hogy milyen legyen a Messiás, az ő fia, de az istenfélelem úgy elgyöngítette emlékezetét, szinte eltörölte elméjét, hogy nem tudott egyebet, csak hallgatva borulni és csak sírni.

Sokáig feküdt így, mikor lassan felkelt, vagy tízszer is megcsókolta a frigyláda függönyét, oly eszeveszetten, mintha az maga volna Adonáj köntöse, de szólni még mindig nem tudott. Még mielőtt jobban körülnézhetett volna, mintha egyszerre szellemekkel telt volna meg a templom itt a frigyláda körül s mintha mind egyszerre nógatta volna: «Eriggy már, asszonyállat! Elég volt, eriggy, ilyesmi se történt még Izráelben, no eriggy már»... -, s ő boldogan mosolyogva ment, hátrált, szívében köszönetet rebegve jobbra-balra, hogy Adonáj ennyit is megengedett neki. Valami kérés gondolata motoszkált benne, de nem tudott szívében határozott alakra s ajkán ajtóra lelni. Aztán megint megtette a keserves utat a tetőig, s onnét a lajtorján le a földig. Húsa nyögött, csontja ropogott, de egy percig se szédült.

Illés a földre borulva várt reá, s csak az egyetlen gondolat kelepelt agyában, hogy a szerencsétlen asszony biztosan meggyalázza a templomot. Talán meg is érintette a szentségeket! Vagy éppen a frigyládához merészelt nyúlni! Szüntelen köntösét és szakállát tépdeste és mellét verve bocsánatért könyörgött Adonájhoz, s mintha ő lenne mindennek az oka, a büntetést csak magára kérte.

S mikor Ruth teli mosollyal megállt mellette, úgy nézett az asszonyra, mintha az valóban Adonáj halálos árnyékából jött volna vissza hozzá. Vére irtóztatóan fellobban és tehetetlenül kínos szerelmében úgy ölelte magához az elveszettnek hitt asszonyt, mintha nem is egy harmadik új életét, hanem csak kettejük pusztulását kívánná.

És a következő hónapban Ruth asszonyon már mintha látszani kezdene az áldás. Amily szokatlan hosszú volt a meddősége, épp oly különös a terhessége is. Szinte egyszerre, hirtelen tellett meg. A holdsarló telihold lett. Illés azonban nem örül. Inkább valami rettenetes jövendőtől fél, mert semmi kétség, ha valóban terhes ez az asszony, akkor se szülhet ez már ép gyermeket, legfeljebb egy magához hasonló szegény bolondot, aki gyalázata lesz Izráelnek, hiszen templomfertőzésből született a boldogtalan. Valahányszor asszonyát nézi, futni szeretne mellőle. Gyakran arra gondol, hogy egyszerre elibe toppan valaki, s rákiált: Engedted meggyalázni a templomot! Add ki az asszonyodat, hogy megkövezzük. Majd attól félt, hogy még ki tudja, milyen irtóztató kívánságai lesznek Ruthnak, amiket majd megint nem fog tudni megtagadni tőle. Úgy érzi néha, mintha az asszony bolondsága már reá is átragadt volna, hiszen már az is őrület, és vétek, hogy még mindig mellette van és lopva és rajongva nézi. Mintha még mindig nem hinné ezt a különös kései és gyalázatos terhességet. Pillanatra se hagyja el az asszonyt, szinte fallá lesz körüle. Az pedig behúzódik a lakása bensejébe, terhességét ne tudja senki! Titokban szülessen a Messiás! A bábát sem kivánja látni. Majd segít a szülésnél Adonáj!

Illés egyre több gyanakvással és félelemmel nézi a szegény asszonyt. Úgy tetszik, a hangja is megváltozott már. Mindég csak Adonáj és a Messiás van a száján s a hangja mégis mintha a föld alól jönne. Mindég a templomra mered, gyakran éj idején is; mit akar még a templomtól? A mosolya is ritkább lesz. A boltot sem engedi kinyitni. Minek a pénz? Ha az ő fia, a Messiás megszületik, úgyse kell többé pénz a világban. Minden másképp lesz, mint ahogy valaha volt Izráelben.

Szerencsére Ruth egyre többet alszik és Illés ilyenkor mégis gyorsan kinyitja a boltját. Nagyon szeretné, ha a gyermek születése után minél több pénz maradna a háznál. Legalább pénz legyen, ha ő nem is lesz többé. Mert hogy nem fogja kivárni életben annak a szerencsétlen bolond asszonynak a szülését, ez egyre jobban érlelődik a szívében. Sietve árul, de siralmas kábulatában fűszer helyett lisztet ád, liszt helyett sót, a számokat és a pénzeket is összezavarja.

- Hm... - mondogatják a vevők, - mintha nem is a saját boltjában lenne, hanem Bábelben.

Valóban jól tenné Illés, ha jobban ügyelne, mert ugyancsak megszaporodtak a vevői. Mindenki szeretné tudni, miféle betegség, vagy titokzatosság rejtezik a belső szobában, biztos már olyan bolond az asszony, hogy rács mögül kapja az ételt. Vagy talán már meg is halt az az asszony... De senki se láthatott be a szomszéd szobába.

Illés pedig hiába árult egész nap. Mert este, mikor összeszámlálta a pénzét, kevesebb volt az, mint reggel. Végül mégiscsak becsukja a boltját, az asszony lábához ül, s inkább az ő álmát őrzi. Leselkedik az alvó arcára, minthogyha az álom olyasmi volna, amit jöttében-mentében el lehetne fogni, és kikérdezni, vajjon valóban bolondot fog-e szülni a szegény asszony? S hogy voltakép mi jobb: meddőnek lenni vagy bolondot szülni? Attól is fél, hogy Ruth előre megálmodta az ő halni akarását. S minden ébredés után mohón várja a pillanatot, hogy kikérdezze Ruthot álmai felől.

De Ruth sohse beszél álmairól.

Pedig iszonyúak azok.

Egyszer azt álmodta, hogy förtelmes kínok után szült, szült, de semmi sem jött elő a testéből. Az egész utca ágya köré gyűlt s mindenki nevetett:

- Hát ezért mosolygott annyit a meddő asszony?

Máskor meg úgy volt, hogy csak egy óriási koponya gurult elő méhéből. Nem volt annak se teste, se keze, se lába.

- Halálfej! - kiabálták a szomszédok. - Messiást ígért és halált szült.

Harmadik álma volt a legborzasztóbb.

Egy förtelmes, felösmerhetetlen kis szörnyet szült, s ahogy jobban megnézte, az nem húsból, hanem aranyból volt, a bőgése halk és irtóztatóbb volt, mint bármely nagybeteg emberé.

- Aranyunk nekünk is van, - mondották a többi asszonyok és megint kinevették. - Ezért ugyan kár volt ennyit szenvedni, elbujni, mosolyogni, gőgösködni...

- Mindez, - gondolta Ruth, - bizonyára csak azért van, mert még mindig nincs elég közel Adonájhoz és a templomhoz. Az is különös, hogy mióta teherben van, nem lát többé égi követeket, úgy mint régebben annyiszor. Lomhaság van az agyában, köd a képzeletén, egyre több töprengő félelem a szívében. Oh, hiszen ha szülése éccakáján belopózhatna a templomba, s ott szülhetne a frigyláda előtt, szinte Adonáj köntösébe fogózkodva!... De ettől visszarettent. Ha ott találják, magzatostul együtt megölik. Nincs más segítség, el kellene hozni a templomból valami szent holmit. Ezzel azonban várni fog közvetlen szülése napjáig. Utána, ha kell, ő haljon meg. A gyermekét nem büntethetik.

Rohanvást közeledett ez a nap, mintha letiporta volna a többieket. Illés eközben titokban eladta boltját, a pénzt a hálózsákjába varrta, majd megtalálják ott, ha a gyermek megszületett és ő meghalt. Jó lesz a szegény bolond özvegynek és a bolond árvának. Pénzért bolondokat is felnevel a világ.

Minden pillanatban újabb rémületes meglepetéseket várt s mikor nemsokára megtudta, hogy mégegyszer meg kell gyaláznia Adonáj hajlékát, már siránkozni se tudott, csak csendesen bólogatott.

Másnap éccaka az asszony fogta a lajtorját és Illés tört be a templomba. Csak fent, a tetőn fogta el a siránkozás, könnyei a földre hullottak, lélekzete meg-megszakadozott. Először attól félt, hogy benn a templomban hirtelen bosszúálló szellemek törnek rá és széttépik, majd meg attól rettegett, hogy Adonáj egyszeriben elveszi tőle az eszét, s hajnalban itt lelik a templom szolgái.

- Bár zuhannék alá és törném össze magam! - sóhajtozott a keserves úton, de ez a kívánsága se teljesedett és ha csak egy pillanatra megállt, nyomban feltűnt előtte Ruth arca s oly irtóztatón könyörögve nézett rá, hogy továbbkapaszkodott a szentségtörő úton.

A templomház belsejének csöndje újabb félelmet oltott belé. Rémülettől ide-oda szökdelő képzelete majd magával szakította erősen dobogó fáradt szívét. Idebenn a csönd terhessége épp oly titokzatosan ijesztő, akár az asszonyé, aki odakünn várakozik. Oly óvatosan s félelemmel megy előre, mintha körüle nem levegő lenne, hanem mintha valami ösmeretlen mélységű vízben járna. Adonáj aranyból szőtt s annyiszor megszokott neve most megdöbbenti a frigyláda felől. Új, rettenetes, kikutathatatlan értelmet gyanít a szó mögött. Mingyárt a földre veti magát. Tegyen vele Adonáj tetszése szerint, ölje meg most mingyárt, mennykővel, villámmal, ő mégis itt van, csak a szegény, nyomorult Ruth miatt. Szüntelenül csak ezt mormogja:

- Elohim, Elohim, bocsáss meg egy szegény bolond asszonynak.

De Adonáj nem ölte meg Illést. Engedi, hogy felkeljen, és hozzányúljon a frigyláda takarójához. Eközben keze remeg, földnek sötütt arccal szinte elfordulva mentegetőzve könyörög:

- Ruth bolond, és Illés halott. Adonáj, mért büntetnél egy bolondot és egy halottat?

Ám alig érintette meg a függönyt, hirtelen titokzatosnak vélt hangot hall, képzelete úgy megrendül, hogy hirtelen menekülve hagyja el a fagyásig elhült testet. Szótlanul s üresen roskad össze, mint akit szívenszúrtak. Jó ideig feküdt így Illés, mikor egyszerre úgy érezte, mintha finom, bizonyára földöntúli ujjak babrálnának a testén.

- Föltámadás volna? - gondolta és az irtózattól csak lassan merészelte kinyitni koravénségtől és siránkozástól petyhüdt, vereses szemét... de csak egerek szaladgáltak a testén és most cincogva futnak szét fészkeik, a korhadó zugok felé. Illés mozduzlatlanul ül egy ideig, újra meg újra visszahúnyja ködös szemét; szíve, esze, képzelete most már valóban halálra fáradt. Ahogy feláll s mozdul, olyan, mintha valóban csak az imént támasztották volna fel koporsójából. S úgy néz körül, mint aki nem tud különbséget tenni egy elmúlt élet, halál és új élet közt. Mintha nem is a saját testéből mozgatná, úgy takarja fel lassan a frigyládát és bambán, hosszan nézi a díszes öltözetű tórákat. Mindegyikhez hozzányúl, száraz, törődött keze megint remegni kezd, aztán hirtelen elhatározással magához ragadja a legszélsőbbiket. Karjába fogja s újabb félelemtől űzve, gyorsan igyekszik fel a tetőre s onnét a lajtorjára. Itt azonban hirtelen megáll, mert mintha sírást hallana. Ettől úgy megzavarodik, hogy lezuhan, de közben mégsem engedi el a tórát, hanem inkább magasra tartja, mint valami élő testet.

Odalenn Ruth, mintha mindezt előre sejtette volna, nem siránkozik, csak letérdel Illés mellé s fülébe súgja:

- Nem baj, ha mi meg is halunk, a Messiás élni fog.

Megilletődve veszi el Illéstől a tórát, s oly örömmel szorítja magához a szentséget, mintha máris a gyermekét fogná, ringatja karján, s könnye indul a boldogságtól. Aztán vigyázatosan felsegíti urát a földről, az nem is panaszkodik, mintha meg se zúzta volna tagjait, csak egyre ezt ösmétli:

- Oh, Elohim, csak egy halott... csak egy bolond... Oh, Elohim...

Aztán lassan hazavánszorogtak. Még aznap minden bútort kihordtak a belső szobából, csak a tóra álljon benne, meg a hétágú ünneplángtartó, ami nemzedékről nemzedékre öröklődött Illés családjában. Már napok óta alig ettek valamit, de ezen a napon egyáltalán nem nyúlnak ételhez. Ruth nem is gondolt a falatra. Illés pedig bűnbánatból bőjtöl másodnapja.

Ruth mostantól a puszta földön fekszik, Illés a küszöbön guggol álmatlanul és belebámul a szobába. Mintha nem is bánná már, mi lesz odakinn Shébában, titokban csak arra gondol, hogy a felesége talán sohase fog szülni. A szentségrablás miatt most már terhessége is meddő lesz örökre, s ehhez a megátkozott terhességhez láncolva kell neki majd itt guggolni ítéletnapig.

Többé hiába suttog fülébe az asszony, Illés nem válaszol, csak bólogat... Testét egyre rettentőbb fáradtság zsibbasztja, mintha minden erejét ott hagyta volna el a frigyláda előtt, alig-alig mozdul... Elméje, mint ködbeborult mocsár, tesped, amiből legföljebb a pénz gondolata röppen fel még néha, mint valami felijesztett vadmadár. A nap folyamán néhányszor még titokban megnézi pénzét a zsák fenekén, markába fogja az aranyakat s eltöpreng, mintha nem ösmerne rájuk. Csupán a fényük látszik előtte ösmerősnek. Ezen a fényességen kívül még csak a felesége arcára emlékszik, egyébként minden csupán egyforma árnyéknak tűnik előtte s ha ember közeledik, lomhán menekül a belső szobába s bezárkózik, Ruth mellé.

Eztán már senki se háborgatja őket. Ki törődne egy bezárt bolttal, egy beteg öreggel s egy elrejtőzött bolond asszonnyal?

Eznap Rut utoljára hívja magához Illést. Megcsókolja:

- Most már nem szólok hozzád és nem csókollak meg többet, - mondja - egész addig, míg meg nem szülöm a Messiást.

Illés szótlanul ül vissza a küszöbre.

A következő nap péntek volt. Estéje szent, ilyenkor az egész község templomba vonul, üdvözölni a Szombatot. Ezen az estén végezte be Adonáj a világ teremtését, szombaton pedig megnyugodott, ezért tehát már péntek este nyugodni s ünnepelni kell a megteremtett világnak.

Ruth nem tudja, micsoda nap van. Nem is fontos többé a napok rendje, megfordulhatna medrében az idő, ha egyszer itt van mellette a tóra és őrzi közelgő szülését, a hét láng világosságánál. Éhes képzelete mohón várakozik, mikor hirtelen fájdalom kopogtat testében és jelenti: jön a gyermek!

Ruth ijedten emeli meg fejét: hogyan? Hát a Messiás szülése előtt is ilyen fájdalom jár? Mosolyogni akar, de szenvedő húsa erőszakosan eltorzítja mosolyát és hideg verítékkel gyöngyözi homlokát.

Képzeletétől elaszott teste azonban nemsokára szinte gyűrűzni kezd méhe mozgó terhének kínjától, mint a kígyó, ha túlságosan nagy falatot nyelt. Sebzett pillantással mered a tórára, mintha attól félne, hogy az elszökik s magára hagyja iszonyú fájdalmaival. Képzelete szeretne most segíteni a terhessége tőrébe esett asszonyon. Szeretne felrepülni oda, ahonnét egykor az angyalokat és a messiási álmot hozta, de a fájdalom mérges gőzétől minduntalan csak visszahull a vonagló testbe. Nem érti, hogy szárnya érintésével mért nem tudja átváltoztatni most ezt a szennyes irtózatot, ezt a fájdalmat is, úgy, mint eddig az egész világgal tette Ruth körül, de csak összesebzi magát s mint agyvelejét vesztett madár, véresen imbolyogva rohan össze-vissza a kiáltozó szülő körül. Tehetetlenségében ereje nemsokára vad gyűlöletté változik. És dühében egyszerre akarja szétrombolni azt a világot, amit éveken át épített a meddő Ruth magános szíve körül. Mintha azt akarná, hogy mielőtt a magzat világrajönne, minden káprázat és hit romokban heverjen. Előbb a tórát ragadja meg és köddé, porrá rázza a szülő előtt, mint valami molyette köntöst. Ruth iszonyattól vacogva kapkod a szétfoszló szentség után. Mozdulni nem tud, Illést hiába hívja. Csak fájdalma növekszik s vele együtt tehetetlen képzeletének gyűlölete is. Most Ruth ájuló eszmélete elé haraggal idézi terhessége kezdetének ijesztő álmait: a semmitszülést, majd a szörnyszülötteket. Mint megtaposott állat, ordít fel a szegény asszony. Mintha máris hallaná saját combjai közül az apró szörnyek állati bőgését. Verítékes teste úgy érzi, hogy teljesen elhagyottan fetreng. Minden vágyakozása, szenvedése, istenszerelme, örökös mosolya hiábavaló volt. Most nincs egyebe, csak testében ez az állati bőgés és köröskörül fájdalom és rémület. Hiába kiált Adonáj után, fájdalma lassan szét akarja repeszteni a reményeitől kifosztott testet; el akarja foglalni az egész világot körüle, hogy az utolsó kuckóból is kiűzze a megbénult képzeletet. Árad a magzat előtt a fájdalom, mint a tenger, ha reng alatta a föld, mert bensejében tűzhányó akar az égnek bukkanni.

*

Ugyanebben az órában a templom már zsúfolásig telt. A kántor harsányan kezdi az éneket:

- Jertek barátim,
a mátka elé,
fogadjuk a szombatot.

A hívek a kántor után mormolják, dúdolják a melódiát, a dal kilopózik az utcára és találkozik Ruth kínos kiáltozásával. Ez pedig éppen úton van a közeli templom felé. Nehány lépés távolság, nemsokára már a templomban is hallhatják. Kissé fáradt, eltompult a kínos ordítás, de ez még rémesebbé teszi. Mintha maga Ruth lépné át a templom küszöbét a hírrel, hogy Messiás helyett szörnyet szült. A hívek egyszerre néznek össze, de azért tovább dúdolnak, a kántor meghökkenve, továbbénekelve néz a rabbinusra, a rabbinus énekelve ráncolja össze homlokát. Micsoda hang ez a békesség előestéjén, mikor mindenkinek vidáman énekelni kell? A rabbinus úgy tesz, mintha nem is hallaná a különös hangot, csupán valamivel erősebben veti hangját a gyülekezetbe:

Szent a szombat,
ő a teremtés vége,
de gondolatban a legelső.

A hívek egymás felé fordulva, szöveg közé szúrják meglepett tekintetüket. Sokan először valami elszabadult állat bőgésére gondolnak, nehányan valami bűnt gyanítanak, vagy talán hirtelen messziről jött idegenek zavarják a szombati nyugalmat? Ámde a szombat üdvözlését bűn megszakítani s a hívek tovább imádkoznak.

Annál jobban megmozdulnak a rács mögött ketrecükben a nők. Sokan nyomban megösmerik a hangot. Hogyan? Csak nem a bolondos Ruth? A gyalázatos csak nem szülni, ünnepet zavarni hurcolkodott a templom közelébe. Az iszonyú hang azonban nemsokára erősebben is felkorbácsolja bensejüket. Rövidesen már valamennyien elmúlt vagy eljövendő szülésükre kezdenek gondolni. Hiszen amúgy is majdnem mindegyikök terhes a jövendő élettől, vagy pedig még bennük lapul elmúlt szülésük fájdalma. A betegesebbek mingyárt halálra gondolnak, a babonásabbak rossz szellemekre; nagyobbrészük csakhamar abbahagyja az imádkozást; Adonáj úgyis csak a férfiak imáját hallgatja meg, az ő imádkozásuk tulajdonképpen csak hitvesi hűség. Egyelőre azonban alig mernek szót váltani egymással, csak köntösük suhog-sustorog, mintha égne attól, hogy ide-oda fordulnak. Padjaik pattannak, reccsennek, csikorognak, egyre sűrűbben, mintha a ruha és pad beszélne helyetük. Oh, a szerencsétlen, bolond Ruth! Szülni péntek este, megtörni a szombat ünnepét, szüléssel zavarni a világ teremtésének a végét, a szülés mocskában ülni közvetlen a templom mellett!

Ezeréves bennük amúgy is a félelem és vigyázat, most még ez a hang, mintha mindegyikükhöz külön-külön hozzálépne és fülébe súgná:

- Vigyázzatok, Adonáj rettenetesen titokzatos, ti is még majd egyformán szülhettek életet és halált.

Nemsokára oly nagy s mély sóhajtozás támad a nők közt, mintha valamennyien szülni akarnának. A rabbinus dorgálón néz a magasba, de sem Ruth irtóztató nyögése, sem a dal nem szünik:

Rázkódjál meg a porból
s kelj fel!
Jisáj fia, a betlehemi,
már hozza lelkemnek a megváltást!

Ekkorra már Ruth neve lesuhant s elterjedt a férfiak közt. Már-már mindenki tudja a hang eredetét. Egyre izgalmasabban mozgolódnak a férfiak is; néhányukat úgy megdöbbenti ez a szerencsétlen ünneprontó szülés, hogy nem tud tovább dalolni a többiekkel. Az előljáróhoz szeretnének fordulni, ők menjenek a rabbinushoz, tenni kell valamit ezzel az iszonyú ünnepzavarással. Az előljárók azonban nem mernek mozdulni, remélik, hogy majd csak vége szakad hamarost a szörnyű kiáltozásnak. Senkit sem lehet elküldeni a hanghoz, hogy hallgasson, mert a szülő nő szája nem tűr lakatot. S aki csak a közelébe megy, bemocskolódik s nem ünnepelhet szombatot.

Ámde Ruth nyomorúságos hangja csak nem szünik, ha kissé el is fullad, mint saját füstjében a tűz, utána annál kegyetlenebbül, feketébben tör elő. A férfiak már arra gondolnak, hogy talán nem is egy szülő nő hangja ez a hang, hisz ez olyan, mintha száz asszony szülne egyszerre, mintha száz magzatot erőszakkal szaggatnának ki anyjukból. Egyre sűrűbben kacsintgatnak felfelé, mintha hitveseiket féltenék. Azok pedig fokozódó izgalmukban már nem vigyáznak a rabbinus dorgáló tekintetére, a szüntelen hang iszonyú változásaival szívüket facsarja, a terhesek szinte magzatukat érzik fenyegetve, ettől a hangtól hirtelen mintha hideg vér lepné el ágyékukat, egymásután valamennyien ösztönös ijedelemmel tapogatják hasukat és ölüket, majd szemüket meresztve a rács szűk hasadékain férjeiket kémlelik, szinte segedelemért könyörögve. Lassanként itt-ott már elfojtott sírás hallatszik felülről, amitől a férfiak közt is egyre erősebb hullámzás támad. A kántor is már néha ingadozik az éneklésben, forgatja nyakát, az előljárók hevesen egymás felé integetnek, a rabbinus pedig egyre bosszusabban ráncolja szemöldökét: ó, az a gyalázatos! Menne ilyenkor a mezőre szülni. Olyanná teszi a templomot, mintha nem is béke és nyugalom, hanem a bűnbánat napja volna!

Még vár egy kis ideig, aztán hirtelen és keményen megszólal:

- Békesség legyen!

Majd úgy érzi, ez nem elég, elönti a fenyítés láza:

- Adonáj bevégezte a világot - kiáltja sápadtan -, ti pedig egy szülő nő miatt háborogtok és zavarjátok Adonáj nyugalmát?

Döbbenetes csönd következik, s ebben a csöndben most kétszeres erővel, tisztán hallatszik Ruth fájdalma. Nem az iménti fel-felcsapó jajgatás ez, egészen más most. A hang elnyújtózott, alant jár, olyan, mint a sivatagi állatok panaszkodása alkonyatkor, midőn nem értik mért kaparta el magát az égi nagy tüzes állat: a nap, s mért kell neki egyszerre fázni és éhezni.

A rabbinus maga is megakad egy pillanatra, úgy érzi, hogy ez a hang teljesen bemocskolja Adonáj hajlékát, dühödten rázza fejét s így kiált:

- Átkozott asszony!

A férfiak lesütik szemüket, mintha valamennyien szégyelnék hitveseiket. A sóhajtozás és siránkozás most egy ideig megszűnik odafenn, de a nők benső remegése annál keservesebb. Nem tudják: sajnálják vagy átkozzák-e Ruthot, s eddig félelmükhöz hozzászegődik urok haragjától való ijedelem.

A hang most újra megnő, szinte szétnyílik, mintha ágyéka volna, hogy ide, Adonáj színe elé ejtse le magzatját. Oly véres ez a hang, hogy a nők borzadva fogják fejüket s egyiküknek az a félelmes gondolata támad, hátha ez a bolond Ruth szörnyet szülne... Adonáj, segíts!

Alighogy ezt maga elé suttogta, a gondolat továbblopózik, és egyik az asszonyok közül, aki maga is terhes, hirtelen megirtózik, méhe rémülten összerázkódik, úgy érzi, mintha egyszerre szülési fájdalmak lepnék el... itt a templomban! Ez a kimondhatatlan szégyen és rettegés eszét veszi, nem is győzi elgondolni valódi állapotját, csak hirtelen fölsikolt, férje nevét kiáltozva testéhez kap, aztán ájultan összerogy hatalmas robajjal. A többi asszonyokban megdermed a vér, egy pillanatig mozdulni se tudnak, lenn elhal a mozgolódás, zümmögés, a kántor lehellete megszegik, s valamennyien a férfiak egyszerre szörnyednek el. Nehányan már a karzatot érzik leszakadni, mások megnyílni látják a frigyszekrényt, többen a robaj nyomán villámcsapást vélnek megpillantani, a rabbinus pedig túlkiáltja az elszörnyedést:

- Él az Úr!

S karjait az égnek emeli, mintha egyedül akarná tartani az összeroskadó templomot és a szertezülleni készülő gyülekezetet.

Eközben fent a rács mögött az összeroskadt anya ájulása alján a biztos halált és átkot félve, menekülni szeretne, fel-feltápászkodik, mint a nőstényvad, akit biztos fészkétől távol ér a szülés kínja, de újra és újra összeesik, könny és tajték egyszerre folyik végig az arcán. Ettől a rettentő látványtól valamennyi terhes asszonyt rettegés ragadja meg, mindnyájan egyszerre erednek futásnak és magukkal sodorják a többieket is. Rémületük a szűk folyosót, a keskeny lejárót, lépcsőt labirintussá varázsolja. Összegyömöszölődve kavarognak, egymást tépve, marva, mindegyik a saját terhességét féltve, üvöltve igyekszik kifelé. A kései állapotosok, a gyöngébbek, ijedtebbek hamarost összeesnek, őket is görcsök lepik el, a többiek lábai alá kerülnek s legtöbbjüknek már a méhében zúzódik össze a gyermek.

Hörgésük, kiáltozásuk olyan, mintha a világ végét jövendölné. Ez aztán mégis lerombolja a mózesi tilalom korlátjait s a férfiak odalent valamennyien vad élet- és halálfélelemmel özönlenek ki az ajtón, hogy sikoltozó hitveseikhez vagy az utcára jussanak. Odakinn, a nők lejárója tövében összetorlódnak, mindegyik a maga hitvesét ordítva tiporja, marja a többieket. A lépcső fala úgy bemocskolódik vérrel, a lég úgy megtelik halálos jajjal, mint akkor, midőn először rombolták le a cioni szentélyt.

Eközben csupán a rabbinus s még nehányan, akiknek már megholt a hitvesük, vagy akik hitveseiknél is többre becsülik a templom becsületét, csak ezek maradnak a lenső templomhajóban. Egyetlen gondjuk: megmenteni a szent holmikat a szülés fertőzésétől, amely képzeletükben mint valami véres és mocskos köd ereszkedik alá a rács mögül, hogy megfojtsa valamennyiüket és örökre tisztátalanná tegye a templomot. Ezek az özvegyek és szigorúak mingyárt a zavar legkezdetén imalepleiket elhányva, mint felzavart kísértetek, egyszerre rohannak a frigyszekrény felé. Leszakítják a bársonyfüggönyt, össze-vissza kiáltozva egyszerre hárman-négyen vetik magukat egy-egy tórára, mint hosszuszakállas anyák egy közös gyermekre, akinek bölcsőládikáját tüzes gyalázat kezdi körülmardosni. Észre se vették Ruth tolvajlását; rohanó, kapkodó rémületükben éppúgy nem kímélik egymást a frigyszekrény előtt, akár a nők a felső folyosón, a férfiak a lépcsőlejáraton. Egymás kezéből tépik ki a tórákat, lehasad azokról a ruha s mezítelen pergamentesttel hányódnak a dühös rémülettől remegő kezek közt, mint a gyermek, akit száz anya akar magáénak, s ezért egyiké sem lehet. Háborodottan széttépik, szabják, törik, tiporják valamennyit. A rabbinus bénán áll a kavargásban s félőrülten, bambán egyre csak ezt ismétli:

- Él az Úr, él az Úr...

A jajgatás, hörgés átlépi a templom küszöbét. Kitolul az udvaron át a kiholt utcára, lebeg, elszáll Ruthék háza mellett, ahol a reménytelen kínoktól már mozdulatlanul hever az anya. Lábai, karjai szerteszét merednek, mint valami hanyag sütkérező macska végtagjai, ölén az újszülött, mint valami vörös gombolyag. Balján a kibomlott, földredült tóra, jobbján meggörbedt kanócaival a lángtartó. Világosságánál látszik, hogy a csecsemő szokatlanul nagy és tisztatestű, mintha nem is anyja keseredett véréből, hanem valami csudálatosan kellemes, illatos fürdőből jött volna e világra. Mintha zavarni se akarná anyja álmát, némán tűri a hét láng ragyogását, tág szemmel hallgatja a távolból be-becsapódó jajt, hörgést, mint valami tarka vásári zenét, csak néha dünnyög egyet-egyet, és nem sír.

A küszöbön Illés élettelenül támaszkodik az ajtófélfához, feje előre hajlik, mintha önkezétől kiontott vére tócsájában, mint valami sötét vörös tükörben, halotti arcát vizsgálná, vagy éppen benne keresné a titkot, vajjon mit szülhetett a szegény, bolondos Ruth?...

Így maradtak mind a hárman kora hajnalig.

Ekkor iszonyatos temetkezés indult végig a városon. Előbb halottaikat temették el Shéba szerencsétlen lakói, aztán a meggyalázott tórákat földelték el. A menet meg-megállt Illésék háza előtt, az özvegyek s árvák és templomtalanok itt öntötték ki felgyűlt átkaikat. A gyermeket nem érinthették, mert a törvényben írva áll: magzat ne bűnhődjön szülőjéért. Csupán a tetőt s falakat bontották le még aznap az újszülött feje fölül, s köröskörül mindent behintettek hamuval. A csecsemőt senki se akarta magához fogadni, annak még egy napig anyja véréből kellett táplálkoznia. Jobban féltek tőle, mint amennyire sajnálták. Ugyanezen a hajnalon énekelve, száradt állatbőrökkel borítva Eloth felől vezeklők vonultak Shébán keresztül a sivatag felé, ahonnét híre jött egy embernek, aki néhány tanítványa közt Adonáj nevében állítólag különösen csodálatos dolgokat cselekszik. Mikor ezek meglátták a szörnyű temetkezést, aprólékosan kérdezősködtek az elmúlt dolgokról. S mikor mindent megtudtak, igyekeztek a shébaiak közül is minél többet magukkal szólítani a puszta felé. Találtak is néhányat, akik elmentek velük, nagyobb részük azonban előbb a meggyalázott templom helyén bőjtölni, vezekelni óhajtott. A jövevények azonban egy napig se vártak. Itt-ott temetkezni segítettek, megnézték Ruth árváját és úgy találták, hogy a csecsemő különösen szép és értelmes arcú, tekintete olyan tiszta és nyugodt, mintha az ő szemében gyűlt volna össze a meggyalázott szombat minden nyugalma.

Annak ellenére, amit az árva szüleiről s az elmúlt eseményekről hallottak, mégis magukhoz vették a gyermeket s vele együtt távoztak a sivatag felé.

A szörnyű temetkezés után Shéba lakói még hét napig ültek hamuban, gyászban a pusztán meredő templomfalak közt. Bűnbocsánatért imádkoztak és bőjtöltek, habár nem ösmerték magukban a bűnt, amit elkövettek volna. De hiszen semmi sem nehezebb, mint megkeresni a bűnt, mikor Adonáj titokzatossága nemcsak a ma, de a tegnap és holnap bűneit is egyformán torolja meg, válogatás nélkül az elődökben csakúgy, mint az utódokban.

A hétnapi bűnbánó szertartás után Shéba lakói felkerekedtek s minden holmijukkal együtt örökre elhagyták otthonuk földjét, mert, mint mondották, ember ne lakjon olyan helyen, ahol Adonáj akarata ily titokzatosan és borzalmasan jelentkezett.