Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ · / · DANTON HALÁLA
Ez a darab már jóeleve úgy volt beharangozva, hogy a szerzője mellékes maradt és a darab csak úgy szerepelt, mint amely egy nagyszerű rendezőnek nyújt alkalmat brillirozásra.
Hát azt hiszem, a dolog tényleg így áll. És, jegyezzem meg róla mindjárt, ugyanaz a németes alaposság, ami a darabot a tudákosság felé kergeti és agyonszavaltatja, a rendezésnél tényleg szívdobogtató és lélekzetállító hatásokat produkál ebből az agyondramatizált anyagból.
Első darab ez előttem, amelynek láttán egészen szétszóródott bennem az a hiszem, hogy színdarab, bizonyos módozatokban, nem veheti fel a versenyt s meg sem közelítheti azt a teljes illuziót, amit mozidarab kelt ilyennemű történések ábrázolatában. Ez a darab, úgy éreztem, mintha egy nagy területet visszahódított volna a mozitól a színháznak. Nemcsak a forgószínpaddal megoldott tovagördülő képekben, úgyszólván a zökkenéstelen elbeszélő elem megoldásában, de abban, hogy a dekoratív és jelképes ábrázolás, a közvetlen emberi mozdulatok és hang alátámasztásával intenzívebbé teszi az illuziót a vászonénál.
Ezt pedig tényleg a rendezés viszi véghez sikerrel itten és ez, a hatás közvetlenségét tekintve, ugyancsak nem jelentéktelen a művészi kifejezési lehetőség szempontjából nézve a dolgot.
A föltétlen elismerés mellett azonban kénytelen vagyok mégis Karlheinz Martin világhírűnek és páratlannak hirdetett rendezői munkáját nehány szerény kifogással kísérni. Teszem pedig ezt egészen egy átlagos színházjáró ember merszébe és szemszögébe helyezkedve.
A darab, így, ahogy én láttam, egyszerűen képtelen próbára tesz vasidegeket is. Olyan tenorban indul, ami enyhülettelen fokozatok, modulációk mellőzésével robog-robog, kavarog, idegeket szaggat, ugy, hogy ez aztán az igazán megrázó és megrendítő legszebb csúcsok rovására megy. Valósággal a hangban és színben való állandó tobzódással okoz egyhangúságot.
Én nem azt gondolom, hogy idilleket is akarok látni a forradalomban, bár ez sem volna oktalan kívánság. De arról van szó, hogy a tompítottabb hangú jelenetek is okvetlen átkavarodnak a darab tenorjába és jelentéktelenségek is annyira mindig túl vannak játszva, hogy már nem készülhet a nézők idege némi átmenetekben azokra a mozzanatokra, ahol a dolgok tényleg csodálatos paroxizmusban s az emberi őrjöngés ezer tökéletesen megérzékeltetett vátlozatával csapnak magasba.
Hát hogy ez a szöveg hibája elsősorban, az biztos. Dehát épp az a rendező szerepe, hogy itt találjon kiutakra.
Ez az ökonomiátlanság legjobban magának a főalaknak játékán követhető.
Szolgáltassak igazságot a Kiss Ferenc Dantonjának ebben a vonatkozásban. Amit ez a színész művel ebben a szerepben, hát arra csakugyan azt mondhatnám, hogy kész csoda, hogy ezt az állandó szuperlatívuszt csaknem megbírja, úgy, hogy mindig hat mégis.
Hogy őszinte legyek, én Kiss Ferencet abban a három-négy szerepben, amiben láttam eddig őt, még csak jó közepesnek sem tarthattam. Úgy látszik, ez a szerep az, ami, mint mondják, maradéktalan fekszik neki.
Megtalálja teljes illuzióra a pózos lázas, patétikus, érzékiség és heroizmus hullámtorlataiban hánykódó forradalmi hős hangját és tényleg úgy van, hogy ami fogyatékossága lesz ebben az istentelen, folyvást végsőkig feszülő munkában, az a darab fogyatékossága. Valósággal több volna nála is kevesebb ebből a színtékozlásból.
Hogy a többi kiemelkedő forradalmi hős jelleme födi-e tényleg így, mint a Dantoné, a történelmi patronját, ez, nem hiszem hogy túl fontos tényező volna egy drámában. Az biztos, hogy például a Hegedüs Gyula itteni szöveg szerinti Robespierrejéből többet kihozni nem lehetett. És azt hiszem, ez a darab többi szereplőjére is áll, úgy a jelentősekre, mint az utolsó statisztára. A színészeken egyáltalán semmi sem múlik itten. S ha még megjegyzem, hogy a legfelötlőbben hálátlanok és lehetetlenek a női szerepek, kivéve az egy-két szavas népségből való szerepeket, ezzel a dologgal nem is kivánok most foglalkozni.
Tompítás és kevesebb pátosz, kevesebb megjátszás és akkor ebből a drámából ki van szippantva minden kiszippantható érték, ez, amit mondanék róla, hogy úgymondjam belsőleg.
Valósággal remek, ahogy a színpad bekeretezett terén a tömeg tömegnek hat. Ez pedig úgy van, hogy induláskor szinte féltettem tőle a darabot, hogy az az obligát nyüzsgés lesz itt is a forradalmi tömegből, aminél az ember kénytelen egy kis jóindulattal, egy kis képzeleterőltetéssel a nemhatároltba tolni szerte magának ezt a jelképezett tömeget. De valóban erre nem volt szükség. És ezt csodálatosan egy kezdő jelenetében oldotta meg a darab, nyilván úgy, hogy az író nem tudatosan csinálta, csak ráhibázott.
Egy arisztokrata jelent meg a csőcselék előtt véletlen útján. Erre a tömeg, nagyszerű rendezési trükkel, a tömeg, csahosa szavainak és mozdulatainak ütemes, groteszk, együttes utánzásával adott kifejezést vérszomjának, gyűlöletének.
Abban a pillanatban mintha egyszerre eltünt volna a színpad kerete a teljes illuzió rózsaködében. Ez iránt csak bámulatom lehet.
Nos, ez az illuzió aztán mindvégig megmaradt volna, még a legrosszabb szavaló, érzelmes jelenetek sem zökkentettek volna ki belőle. Ami mégis kizökkentett, az volt, hogy a színpad nem sötétedett el egészen a különben kifogástalan gördülő változásoknál és látszott, amint a díszlet a félhományban föl és alá ereszkedik.
*
Ez utóirat a Danton Halálához. Tudniillik közben betiltották és aztán húzásokkal bocsátották újra nyilvánosságra.
Hát, hogy némi húzás, sőt változtatás is üdvös volna ezen a darabon, azt magam is vallom. De ilyen természetű és ilyen szempontú, mint amilyenről a darab megcenzurázásával van tudomásom, őszintén szólva elképpeszt és megnevettet.
Mit mondjak általában a darab forradalmi tendenciájáról, aminek hatásaitól fél a cenzurázó hatóság? Hát tényleg ennyire félre lehet érteni egy irodalmi drámát?
Hiszen ez nem forradalmi, hanem a világ legdühösebb és legügyesebb ellenforradalmi drámája.
Elvégre a csőcselék és demagógjainak hatalma megrendít és megrettent itten, a csőcselék és vezetőinek nagyszerű jellemzésével, sőt megengedem, még a rombolás és vérszomj vadállatait is fölkelti a néző lelke mélyén. Dehát ez csak a rendnek jobb. Hiszen egyúttal a legnagyszerűbb módon utálatunk és megdöbbenésünk felhorgadó érzéseire is vezet ez a darab, a csőcselék, a demagógia, a forradalom ellen. Megmutatja, mennyire az elemi erők undok vakságával azonos a tömegé és új zsarnokaié.
Dehát hogyan az Istenért, hogyan keltse föl a rend iránt való jobb érzést a nézőben az író, ha nem jellemezi előbb kellőleg a fölfordulás undokságát? Hát hogyan utáltasson úgy meg az író a rossz felől, ha nem adja előbb kellőleg a képét, hogy mit kell megutálnunk?
Rémes! Csak ez a szó jut eszembe.
Annak az arisztokrata-akasztásnak a kihúzásán hülök el legjobban. Hiszen ez a darabnak első valószerűsítő mozzanata, ami nélkül lapos, értelmetlen ordibálás a semmi ellen. Az az arisztokrata-akasztás az arisztokráciának valóságos tömjéne. Elvégre még csak a francia arisztokráciának minden iskoláskönyvben agyontárgyalt bűneiről sem esik egy szó sem a darabban, hogy némi igazságosságnak, megtorlásnak látszatát érezhessük a csőcselék dühén. Hát mi ez?
Itt csak azt látjuk, hogy egy esetleg ártatlan és csak osztálya bűneiért mártiromságra jutó embert koncol föl a csőcselék.
Hát inkább azt lássuk csak, hogy éhező, rongyos embertömeg úgyszólván az inség jogával és a kétségbeesés dühével handabandázik a rend ellen és pont azt ne lássuk, hogyan ragadtatja így magát könyörtelenségekre és igazságtalanságokra? Hisz ezzel csak a fellázadó, szánandó nyomorúság lehet rokonszenvessé előttünk.
Távol legyen tőlem a vicc. De így ez a darab valóban inkább billent ilyennemű kihúzásokkal és tompításokkal a forradalom dicsérete felé.