Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Szász Zoltán: MAGYAR NÉPHIT ÉS NÉPSZOKÁSOK
Dr. Róheim Géza könyve - Athenaeum

Révai, a magyar nyelvtudomány megalapítója egy előadása kezdetén így aposztrofálta tanítványait: «Uraim, nem tudunk magyarul». Török Aurél pedig, aki az antropológia első tanára volt a budapesti egyetemen, e mondást variálva így nyitotta meg egyik embertani kurzusát: «Uraim, nem ismerjük a magyart». A nemismerésnek ezt a bevallását mint egy tenniszlabdát dobálhatnák évtizedről évtizedre és ismeretszakról-ismeretszakra a különböző tudósok és írók; mert valóban kevés dologról van nekünk magyaroknak olyan zavaros fogalmunk és hiányos ismeretünk, mint éppen nemzeti vagy népi mivoltunk igazi természetéről. Hogy történetírók, nyelvészek, publicisták és költők e szempontból mit műveltek, arra szinte fáj gondolni. A nemzeti hiúság, a hatalmasoknak vagy a népnek szóló hízelkedés, az «extra Hungariam non est vita»-szellemű gondolkodás e szempontból a legképtelenebb tobzódásokra vezetett. Az ilyen természetű régebbi, nagyobbára már szellemi avarként rothadó badarságokhoz viszonyítva is különös abszurdumokat termel azonban a legutóbbi évek fajhűhója, mely elárasztotta a politikai életet, az úgynevezett tudományos irodalom egy részét és természetesen a sajtót is. S a zürzavar és ámítás már magánál a magyarság, illetve a magyar nemzet fogalmánál kezdődik. Emlékezzünk a háboru-előtti hivatalos magyar álláspontra, mely szerint a politikai magyar nemzethez tartoztak a Magyarországon lakó szlovákok, románok és németek is és nézzük viszont azt a szánalmas, tudatosan össze-vissza csonkított képét a magyarságnak, melyet a «faji» alapon álló magyar-magyarok tábora elénk rajzol: az állítólag zsidó, germán vagy szláv eredetű magyaroktól mentesített magyarság koncepcióját. Főleg manapság, amikor a trianoni csonkítás úgyis különösen érzékennyé, de egyben haszonlesően kiaknázhatóvá is tette a nemzeti érzést, nyüzsögnek az olyan össze-vissza beszélők, akik teljesen önkényesen állapítják meg, hogy ki a magyar s mi a magyarság s mindennek tetejébe saját becses énjüket mint a magyar fajiság reprezentánsát, vagy mint a magyar nép lelke legmélyén szunnyadó tudattalan vágyak felszínre hozóját ünneplik.

Különösen ilyen körülmények között nagy becse van egy különben mindenféle más viszonyok közt is nagyra értékelendő olyan természetű munkának, mely leszállva a magyar népi élet mélységeibe, le az alsó társadalmi rétegek ősi vagy legalább is évszázados képzeletvilágába és hagyománytárába, az itt jelentkező néprajzi és néplélektani öszefüggéseket kutatja. Dr. Róheim Géza «Magyar néphit és népszokások» című könyve ezt teszi. Minden hangzatosságot és nagyképűséget kerülő könyv ez, de rendkívül érdekes és tömörségében is sokatmondó, úgy hogy az embernek csodálkoznia kellene, hogy nem keltett a szakkörök érdeklődésén túllépő nagyobb feltűnést, ha manapság egyáltalában bármin is csodálkozni szabadna.

Sem hajlamom, sem képességem nincs ahhoz, hogy egy tudományos szakmunkáról részletekbe menő bírálatot írjak. Csak jelzem, hogy Róheim a néphit és népszokás adatait nem tisztán művelődés-történeti összefüggéseikben tárgyalja, hanem igyekszik ezeket visszavezetni oly általános és azt lehet mondani örök emberi lélektani tünetekre, melyeknek létét és jelentőségét a Freud-féle pszichoanalízis tárta fel. A freudizmus e kiterjesztését a néprajz és a folklore világába finom elmeéllel és kellő óvatossággal valósítja meg. Fejtegetései nyomán feldereng előttünk temérdek összefüggés, mely a táltos alakját, a szerelmi varázslatokat, az animizmus jelenségeit, a tündéreket, a törpéket, a Napra és a Holdra vonatkozó néphiedelmeket, a halotti szertartásokat, a torokat, a farsangi, húsvéti és karácsonyi népszokásokat, az évszakok változásaihoz fűződő hagyományokat hozzákapcsolja a nemi élet, a gyermeki erotika és a szerelmi tárgyválasztás legmélyebb lelki gyökereihez. Mélyen le az emberi lélekbe, sőt az emberalatti lelkiéletbe, itt-ott a szerves élet legkezdeteibe nyúló szálak tárulnak fel így. Persze Róheim nem állapít meg itt szoros és hiánytalan oksági kapcsolatokat, inkább csak jelez és megmagyaráz valószínű összefüggéseket. De még így is nagyon sokat mond, egészen új világításban mutat s a megértéshez közelebb hoz abszurdumoknak vagy tiszta esetlegességeknek tűnő népszokásokat.

Számomra azonban nem ez a könyvnek legérdekesebb szempontja, nem innen ömlenek belőle a legbecsesebb tanulságok. Nem a mélységekbe vezető kapcsolatokról, hanem a szélességbe terjedő összefüggésekről szólva ragad meg engem elsősorban ez a könyv. Ime, egyik alapmegállapítása: «Aki esetleg az összehasonlító nyelvészet teréről jön át a szomszédba, a folkloreba, hajlandó lesz feltételezni, hogy az emberi ösztönök ilyen egyszerű, elementáris megnyilvánulása bizonyára a magyarság őskorából maradt fenn. Mert hiszen a legegyszerűbb életmegnyilvánulásokra vonatkozó szavaink ugor rokonságra vallanak, a kissé haladottabbak török hatást tüntetnek fel és ezután következnek a szláv, germán stb. rétegek. Így kellene lenni ennek a folkloreban is, de ki fog derülni először, hogy ez a feltevés téves, mert az indogermán hatás a folkloreban sokkal mélyebbre ér, mint a nyelvet illetőleg, másodszor, hogyha a tudattalan tényezőket is figyelembe vesszük, az ilyen egyszerű cselekvés se olyan nagyon egyszerű.» Ezután pedig feltárja a magyar folklore, illetve a néphit és népszokás etnológiai struktúráját s világosan kimutatja a különböző eredetek és hatások mértékét és rétegeződését.

Ennek összefoglalása nagyjában a következő. Az ősmagyar, vagy helyesebben ugor korszak nyomait a legnehezebb felfedezni. Csupán egyetlen szokásnál, egy halotti tánc esetében, lehet ennek az őskornak fennmaradását valószínűsíteni. Szélesebb és tisztábban kivehető a török kultúr-hatás. A honfoglaláskori magyarság társadalmi és vallási típusa nyilatkozik meg ezeken keresztül. A turul-monda, a táltos, a lovas temetés ilyen törökös elem. Mindez azonban tulajdonképen ma már nem is eleven néphit és népszokás, hanem csak történelmi emlék. A mai néphitet figyelembevéve az a helyzet, hogy a finn-ugor elem egyáltalában hiányzik, a török-tatár pedig csak egész halványan, egyes csökevényekben mutatható ki. A mai magyar néphit és népszokás igazi tömege, túlnyomó nagy része általános európai is. Ebben a keretben pedig elsősorban a szláv hatás tűnik szembe. Általános szláv, vagy, így is lehet mondani, keleteurópai hatásra vallanak a sírbatett étel, a tavaszi évkezdés körüli szokások, a délibábra és a tündérekre vonatkozó hitek, továbbá néhány a Holdra vonatkozó hiedelem. Az általános szláv hatás keretén belül megállapítható egy horvát-szerb, azaz délszláv és egy cseh-tót vagy nyugati-szláv hatás. A délszláv néphittel való összefüggés érezhető már a táltosnál s a garabonciás diák alakján, melyet sokan a táltos egy válfajának tartanak. Ezt a horvátoktól, illetve ezeken keresztül az olaszoktól vettük át. A garabonciás szó a horvát grabancia szóból származik, amely az olasz gramanziára vezethető vissza, ami viszont a nigro-mantia (fekete varázslás) eltorzítása. A magyar néphit sárkányán is kimutatható a horvát hatás és tündéreink kétségtelenül a délszláv villá-k rokonai. A húsvéti komállás, s egy csomó karácsonyi, pünkösdi s főleg Szent Iván-napi szokás szerb eredetű. A cseh-tót hatás részben eredeti, nyugati-szláv, részben olyan szokások átvételében nyilatkozik meg, melyeket ezek a népek viszont a németektől vettek át. Ilyen a farsang, a virágvasárnap ünneplésével együttjáró szokások, a húsvéti öntözés s egyes nyári ünnepek. Továbbá a házi kígyó, a lidérc, a halottnak adott pénz s a víziemberek és leányok jórésze. Jóval kisebb jelentőségü a közvetlen német hatás. Ez leginkább a karácsony, az újév s a farsangi népszokásokban mutatkozik. Valószínűleg német eredetűek a törpékre, a holdbéli favágóra s esetleg a havazásra vonatkozó hiedelmek. Legcsekélyebb s inkább csak Erdélyre vonatkozik a román befolyás.

Temérdek adattal, egy több mint húsz íves könyv majdnem egész terjedelmét lefoglaló területen igazolja mindezt Róheim. Aki végigolvassa ezt a szigorú, pontos szakszerűséggel eléje táruló adattömeget, azt aztán nem is lepi meg a következő végkövetkeztetés: «egyáltalában nem túlzás, ha röviden azt mondjuk, hogy a magyar néphit szláv néphit». S az se, hogy még rövidebben ezt is lehet mondan: «a magyar néphit és népszokás túlnyomó nagy részét egy szóval illethetjük: európai.» Egy olyan területről tehát, melyről azt hiszi a laikus köztudat, hogy valami különösen hiteles és zárt magyarságnak a telepágya, kiderül, hogy egész Európára boruló hit- és szokás-hálózat egy részlete csupán. Róheim nem vonja le eredményeinek szociális vagy pláne politikai következtetéseit. Ő mint tudós egyszerűen csak tényeket közöl s bizonyos, szakmája határán túl nem menő általánosabb megállapításokat tesz. Azok azonban, akik a magyarság problémájával a legmagasabb szempontból szemlélődve s egy legszélesebb szintézisre törekvően foglalkoznak, levonhatják az eredményből azt a következtetést, hogy a magyarság, a magyar nemzet vagy nép emberállományának lelki világa a magas-kultúrától aránylag alig érintett részeiben se egy elzárt, mintegy lelki ősnemzés útján született világ, hanem a környező, sőt távoli népek hatásai nyomán keletkezett nemzetközi kollektív termék. Ime, így bomlik a magyarságot valami vegytani elem vagy legalább is álattani faj zártságához és állhatatosságához hasonlóvá tevő reakciós nacionalizmus a tudományos kutatás világánál korlátolt babonává. A rassz-elmélet, a politikamentes, a komoly kimutatta, hogy a magyarság, és pedig már az ősi bevándorláskori is a legkülönbözőbb rasszok keveréke volt; és pedig oly fokú és bonyolultságú keveréke, hogy ma minden faluban együtt van egy egész halmaza a legkülönbözőbb embertani típusoknak. Ha pedig vérről, agysejtekről ideg és húsba szövődött fajiságról beszélünk, akkor igazán nem tekinthetünk el ettől a ténytől. A nyelvészektől tudjuk, hogy a magyar nyelv csak alapszerkezetében és szókincsének egy bizonyos részében finnugor és hogy ezekre az elemekre temérdek török, szláv és germán forma és szó rakódott le. A Bartók-Kodály-féle népdalgyűjtemény is nagymértékben összeszövődöttnek és egymásra-hatónak mutatja a magyar s az egykori Magyarország területén lakott többi nemzetek népi zenekincsét. Most pedig Róheim kimutatja, hogy népünknek az iskolás betűkultura alatti és előtti hit- és szokásvilága jórészt szintén feloldható a környezeti hatások és más nemzetektől történt átvételek alkatelemeire. Ahány szempontból nézzük tehát a magyarságot, annyifelől látjuk, hogy egy vegyülék-termék, hogy nem a zártság, az egyneműség, az évezredek óta egy forrásból fakadtság, hanem a nyiltság, a hatások és beolvadások iránti hajlamosság jellemzi. Ez persze egyáltalában nem jelenti azt, hogy nincs magyarság, hogy Magyarországon semmi sem magyar, hanem csupán ennek a fogalomnak, illetve az általa jelzett valóságnak tágkeblű, nyiltszemű, elfogulatlan koncepciójára int. Olyasvalamire tehát, amit persze az eltökélt korlátoltságtól és tudatos ámítástól nehéz megkövetelni.