Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Van Kelecsényi Gabriella versei között négy-öt, melyek egy már eltünt asszonytipust hoznak vissza: a passzív, a szemérmes elégiájával csak önmagának daloló asszonyt. Úgy vagyunk velük, mint a régi, szép nótákkal: felolvasztanak bennünk valamit; megízleljük ősanyánktól visszamaradt hangulatait, érzékenységeit, azt a nagy lelkendezést, mellyel kiássa magából a mult csendben rezignált szépségét. Sokszor lobogó örvendezéssel tör ki belőle, ilyenkor könnyen talál formát, érezni lehet, ő maga is felgyönyörködik, mialatt egy-egy megtalált szóval, játékkal zenévé édesíti hangulatait. Spontán érzések, sokszor nyersen őszinték, mint egy arcon legördült könnycsepp. De érezni, hogy, amint elmondja, amint kisírja, meg is semmisíti: átadta teljesen, amije volt; nincs egyetlen verse, amely után tovább éreznénk a tettkészség lázát. Passzív, önmagához menekült asszony szomorkodó búgása. Kissé biedermeieros, minden erejét magához gyüjti a lemondás, hogy ezzel odaláncolja egyetlen tényhez, az általa is megvetett, de dédelgetett megalkuváshoz. Legbensőbb lírája a multbatekintés, ez a visszafelé néző életítélet: a csigasors legasszonyibb szívfájdulása. Erőt nem éreztet, gyengéd gyengeségével ivódik emlékezetünkbe, mint az illat testtelen nyugtalansága.
Vannak okoskodó, messze eltöprengő versei. Bölcselkedik, az életet töviről-hegyire keresi, tudatoskodva figyeli az új napok nagytempós lépéseit; hangja zilálttá válik, mintha így akarná követni a köréje kuszálódott rengeteget. Talán igaza van; de a költő elsiklik a beomlott hangok között, mintha nem rekedt volna benne vérig az élmény; szavai nehézkesek és a zenei hatás csak eredetieskedésnek látszik. Pedig erősen kifejező szavai vannak; szimbolumaiból egész kis meséket épít, sokszínű, finom piktúra tarkállik a sorok között, csak éppen a saját, meleg szenzibilitása hiányzik, mintha irodalmi meghatódással akarná pótolni.
Kelecsényi Gabriella az őszi örvendezés költője: bágyadt virágokat gyüjt csokorba; nem találunk lázító színt, mintha szelíd, megbocsátó mosolygással várnák virágai a lehullást. Magának és tényeinek nem rajzol erős kontúrt, de asszonyi szeméremmel elhullatott színfoltjain érezni, hogy a kívüleső dolgok csak annyiban érdeklik, amennyiben megtalálja rajtuk valami módon saját reflekszét; ezért néz vissza a multba, ezért kapaszkodik a jelenbe; ezért beszél a kisfiához, hogy felmelegedve, hangulatait a szavak bőven bugyogó édes aszújává érlelje.
Legteljesebb verse s talán egyik legszebb asszonyvers az «Őszi hozsanna». Mert van-e őszintébben asszonyibb, mint könnyek között örvendezni az álmokra épült sors gyümölcstelen szüretjén?