Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám
Mussolini nemrég újra kijelentette, egy kicsit Marinetti nyomán, hogy az olasz városok nem maradhatnak régi építőszekrények, - élniök kell s tovább kell épülniök. Aki mondjuk Bécsből megy le teszem Florencba: lehetetlen, hogy még az építészetet nézve is igazat ne adjon neki. Florencban össze lehetne egy fél óra alatt fotografálni, a legtökéletesebb példákon és egy átmenet vagy változat is alig maradván ki, nyolc vagy tíz századnak építészeti történetkönyvét, a legkorábbi romántól a rococóig, s valamennyire a Louis XVI-ig s az empire-ig. De itt vajjon miért áll meg, holott ez a tündéri város él ma is, legalább is annyira, mint élt a XVIII-ik s a XIX-ik században? Bécset bizonyára nem lehet valamely olasz város mellé tenni, bár építészetében féligmeddig az, mint majdnem egész Austria. Rettentő barbárságok is történtek, városépítés dolgában, Béccsel, - főképp, hogy várbelvárosának falait lerontották s a széles gát- és mezőövet, a
Viszont hogy itt Bécsben kellett hogy elkövetkezzék a palotastílus és a dekoráló építészet ellen való lázadás, annak is megtalálni magyarázatát, igazán lépten-nyomon. Mert mik voltak: akár az első Leopold s a hatodik Károly császárok ideinek testes, de formátlan házai, akár a biedermeier-idők szerény ízléssel eltünő házacskái a palotákhoz képpest, mikkel olasz és náluk tanult német mesterek VI. Károlytól I. Ferencig teleépítették Bécset? A bécsi barokk a templomokkal egyaránt a palotákban fejlődött, sőt ahogy teszem a Liechtenstein-múzeum s a Nationalbibliothek, ugyanúgy, mint a Karlskirche s a Peterskirche, kívül és belül a kiemelkedő kupolaterem körül van tagolva, az mutatja a belső atyafiságot e templomok és paloták között. Aztán következtek a rengeteg empire-paloták, az alserstrassei Landesgericht komor várszerűségéig, a herrengassebeli Landhaus és Nationalbank méltóságos klasszicizmusáig, melyekhez bájt csak a wallnerstrassei Pálffy-palota tud vegyíteni. (A külvárosi empire-házacskák most száz éve ennek hatása alatt épülhettek.) Ahol már most, mikor az empirenak divatja mult, újat próbáltak, például a neo-román és romantikus kísérletezéssel: azok is nagy objektumok, középületek, templomok, pályaudvar voltak. Mikor ezek után a bécsi építészetre ajándék és teher gyanánt rászakadt a Ring építésének soha nem volt alkalma: az építészeknek még minden ujjukban benne volt a palota, s erről annál kevésbbé kellett letenniök, mert a Ring bérházai is roppantaknak épültek, - mindjárt a mintájok, a szép Heinrichshof, kaszárnyai terjedelemben. Ez a Heinrichschof, mondom, szép ház s bizonyára van egypár szép ház és palota a Ringen, a Schwarzenbergplatzon és környékén ebből az átmeneti időből is, mikor a román stílus után a renaissanceot akarták föleleveníteni, néhol meg, kivált a mellékutcákban s a külvárosokban, a barokkot. Egészben véve azonban vigasztalan és lesujtó ez az építészet, - mentül nagyzolóbb, követelőbb és pompázatosabb, annál inkább. Nem csoda, hogy, most lesz egy emberöltője: akiben, a Ring-nemzedék után felcseperedett újban valami művészi érzék még élt, nemcsak építészetben, de festőben, sőt íróban és kritikusban is, mint Hermann Bahrban és Hevesi Lajosban: mindben felhorkant a lázadás, hogy: nem, így nem mehet, nem lehet tovább, az új időnek meg kell teremteni a maga új stílusát!
Ez elméletnek igaz, célnak dicső volt, - ám gyakorlatában, melyet egy szóval secessiónak neveztek, csak mint iparművészet ért el maradandó hatást. A festészetben a legnagyobb secessiós, Gustav Klimt, vesztére épp akkor fedezte fel a festészet számára azt, amitől megszabadulni nem tudván, a secessiós építészet sem tudott a sok zöld ág miatt, amivel házait teleragasztotta, zöld ágra vergődni: a dekorációt s az ornamentikát. Részegen vetette magát Klimt képeiben a díszítésre, azonban, alapjában realista rajzoló és festő lévén: például portraitin nem tudta az arcokat s a figurákat a díszítő hullámvonalakkal vagy pöttyökkel s foltokkal összeolvasztani. Úgy hogy, mint egyszer már megírtam, képei úgy hatnak, mint ha egy kitünő és szolid rajztanár és akadémiai arcképfestő, hirtelen megbolondulván, az ő jóravaló és élethű portraitit utólag telefestette volna mindenféle farsangi cafranggal, amik alól a reális arcok ijedten kandikálnak ki, mintha rájuk esett volna a ruhafogas. (Évekkel később Egon Schiele és Oskar Kokoschka tudta, mert merte azt, amit Klimtnek kellett volna: hogy az emberi test vonalait és felületeit is hozzárebbentse, hozzáoldja, ha úgy tetszik, hozzátorzítsa az egész képnek vonal- vagy foltrendszeréhez.) S valami olyas baja volt, mint a Klimt festészetének, a secessiós építészetnek is. A legnagyobb secessiós: Otto Wagner ugyan, a genie helyes érzékével , húzódozott a fölösleges ornamenstől s dekorációtól, viszont az ő házai alapjában nem úgymondott újak, alapjában geniálisan egyszerűsített és célszerűsitett renaissance, s ami újat, secessiósat, e fejedelmien megkonstruált vázakhoz hozzátesz, az többnyire mégis csak dekoráció és ornamentika, - valamivel más, mint a renaissanceé, vannak benne ó-krétai szobor-, bécsi gotikás növény- és csalitmotivumok - de egészben véve szintén nem nő ki szervesen a házból, elmaradhatna róla s idegenen ragad rajta. Az Olbrick secessió-háza, melyen már megérzik, hogy mestere érezte, miről van szó: arról, hogy jó volna megszabadulni az ornamens és a dekoráció nyűgétől, mindazonáltal nem az, ami lenni szeretett volna, - nem megelevenedett gondolat, hanem megmerevedett ötlet: egy asszír földvár, melynek tetejéből aranylevelű fa nő ki, jelezvén, nyilván, az új művészet ver sacrumát, de maga még a tavaszt nem hozván meg. A tavaszt meghozta az a legújabb építészet, melyet, hogy egy érzékletes szóval jelezzem, hajóépítészetnek neveznék, mert házai a föltételekből s a célból nőttek ki és formálódtak, szakasztott ahogy a hajó, tapogatódzó kezdetekből s ezer próbálkozás rendjén végre rokonná formálódott a hallal, mert rokon föltételek és rokoncélok szorították e fejlődést. Tegnap a hajó mutatta meg, ma a léghajó s a repülőgép mutatja, hogy a természet, mikor szükség és kényszerűség formájában dolgozik az ember eszén és kezén át, az ember keze alatt is éppúgy megtermi a formát és ezzel a stílust, mint ahogy megteremtette a hegyekben, a vizekben, az állatok s a növények s a kristályok formájában, a magunk emberi teste formájában is - csak nem vettük észre. Megint csak egy bécsi genie, a minap sokat emlegetett s ma is még hatvanon innen lévő Adolf Loos volt az, ki 1912-ben, az akkor oly nagy lármát felvert Loos-házzal megépítette az első ilyen házat, melyen kívül is meglátszik, hogy belül nem való egyébre, mint hogy lakjanak és elhelyezkedjenek benne s a levegő belejusson s a nap belesüssön. Ma, mondom, egész Bécs, Holland, jórészt Németország, de, Le Corbusier révén, Svájc és Franciaország is kezd tele lenni ilyen házakkal, s leletüket kezdi átvenni a nagy építészetű Amerika is. A secessiónak nem sikerült volt, - hirdette ugyan, igazsággal, hogy az új időnek új művészet kell, de nem tudta megmondani, hogy ez az "idő“ micsoda. Az Idő meghozta ennek az "idő“-nek is a tartalmát, - a ház nem arra való, hogy ékesség legyen, hanem arra, hogy minél alkalmasabban lakjanak benne. Mentül alkalmasabb erre, annál szebb s annál becsesebb ékesség, mely éppen ezért, nem szorul rá, hogy külön ékességeket aggassanak vagy ragasszanak rá.
Itt ime megint közbebukkan az ornamens és a dekoráció - vajjon miért találkozni vele minduntalan? Világos: azért, mert valójában szintén természet míve, - a természetben is van ornamens, minden virág, minden zebra, minden szemhatár, amit hegy szeg be, minden talpalat, ahová napfolt esik árnyékba, csupa ornamens vagy dekoráció. Csakhogy: a természetben az ornamens célért, a dekoráció következményeképp lett. S voltaképp így lett, amíg az ember kezével a természet dolgozott, az ember keze alatt is. Úgy vélem, hogy az ember keze alatt alakult ornamens származásra kétféle van: egyfelől az egyenesen díszítő származású, másfelől a konstrukciós adalékokból ornamenssé csökevényesedett. Az első csoport kezdetei a vadak késnyeleinek ékítései, a köntösök kivarrásai s e kezdetekből végtelen sorban fel a fali festményekig és szőnyegekig. De még itt is sok nyom mutatja, hogy ez a fajta, ez az ékességes díszítés is eredendően nem díszítő szándékú, hanem szükségből és célból származik: az első késnyelek vagy íjak vagy nyilak első díszítései állat- vagy növényképek voltak, tehát totemek vagy igéző jelek, amikkel a tulajdonos mintegy ráírta nevét szerszámjára vagy távol akarta zavarni tőle a tolvaj szellemeket, - s ezek a jelek és képek gondolattalanodtak s fejlődtek el idők során díszítésekké. A második csoport ornamens az, amely, mondom, épületi szerkezeteknek részleteiből csökevényedett, idő forgása és építőanyag változása rendjén, merő dísszé. Jól látni ezt teszem a dór templomnál, hol például a triglyphek fölött és alatt a fedőlemezeknek s a talplapoknak (reguláknak) cseppjei, guttulái, ez az öt-öt kocka visszavezet olyan időkbe, mikor a dór templom s általában a ház még fából épült s a triglyph valójában három álló gerenda lehetett, mely a tetőgerendázatot alátámasztotta s e guttulák vagy kockák e gerendáknak lefűrészelt felső és alsó végei. Így alakulhatott a görög templom ormának háromszöge is az eredendő fatető gerendázatából, - megvan a mai magyar parasztházon is, csak nem homlokzatán, hanem a keskeny oldalán s csak a két felső befogója van meg, a harmadik, az átfogó, nem kell, tehát nincs meg. S az egész görög templomon megérzik, amily gyönyörűvé, tökéletessé és márványossá fejlődött, hogy eredete szikla- vagy agyagbarlangokba visz vissza, hol a régi emberek lakhattak s amiknek bejáratát tartó és támogató cölöpökkel felpolcolták, hogy be ne szakadjon. Az első fakalyiba az odú mintájára épült, az első agyag-, majd téglaházak a fakalyiba formáját és szerkezetét folytatták, s így lett sok minden ami a fánál vagy agyagnál még szükség volt, a márványtemplomoknál, a márvány által feleslegessé válván, puszta díszítéssé. Látni ezt külömben az északibb román stílusnál is, hol a kőkapuk díszítő részletei még jól mutatják a hajdani fakapuk csapjait és csapágyait. S mintahogy a görög templomon megérzik, hogy olyan népek szükségein s lehetőségein át alakult ki, kik agyagos pusztákon vagy sziklás hegyekben laktak, így érzik meg a gotikán, hogy a germánok erdei nép voltak. A gót templom hajója fasor, melynek sudarai menyezetbe és tetőbe fonódnak. (Ezt igen szépen látni éppen a bécsi Szent István-templomban, hol ezzel a szemmel nézve tanulságos a gotikus szószék talpának, az orgonatalpnak s az András-oltár baldachinjának szinte ágakból, lombokból s felfutókból való összefonottsága - ez az, amit aztán a secessió át próbált venni. Ám itten ez konstrukció, mert a talp s a menyezet ezekből az ágakból van megépítve, - a secessió ágai és bogai azonban csak rá voltak ragasztva, idegenül, a falakra.) Mellesleg: érdekes volna utánajárni, hogy az oszlopfej miért és mint fejlődött az északi román építészetben és gotikában másképp, mint az egyptomiból származott görög-római? Nyilván, mert az egyptomi és a görög oszlopnak ősei vagy mintái a pusztai vagy sziklavidéki magános fák, amiknek van koronája, van lombozata, de lakossága nem igen van. A germán oszlopnak mintája az erdei fa, melynek lombozatából madarak és mókusok kandikálnak ki, - innen talán a román és a gót oszlopfej gyakori állatmotivumai... Mindez csak annyit mondjon, hogy a dekoráció s az ornamens együtt fejlődött az építészettel, hozzáalakult stílusának változásaihoz, és, származásában hozzátartozván szerkezetéhez: e szerkezettel együtt, abból kinőve s ahhoz hozzánőtten tette ki a háznak és stílusnak szépségét. Ez egészséges dolog volt, bajt csak akkor szerzett, mikor a gondolattalanság mindjobban odafajult, hogy a díszítésben keresse, a díszítéssel akarja elérni a szépséget.
Nem kell azt hinni, hogy e gondolattalanság szükségképp alacsonyrendű lett. Nagy, sőt legnagyobb géniuszok is lehetnek valamely ponttól fogva gondolattalanok, s nincs az a forradalmár, kit lázadásában meg ne állítanának ugyanazon időknek megszokásai, amely idők ellen, úgy hiszi, fellázadt. A forradalmár és az újító is korának gyermeke - Luther eladdig hallatlan leki függetlenséggel és elfogulatlansággal, a legvégsőbbet levonó következetességgel vetette el a dogmát, de a Szentírást mereven szentírásnak vette. Mi, a mai építészetnél, szeretünk hivatkozni példa, tanulság és mintaképpen a gépekre, hogy ime, mennyire megtalálták rendeltetésük rendjén formájukat s ezzel szépségüket. Valóban, megtalálták - de nem egyhamar. Csak el kell nézni a technikai múzeumokba, hogy az első messzelátóknak, az első nyomtatógépeknek, az első tudós szerszámoknak milyenek voltak a formáik, mint kínlódtak szerkesztőik mindenfajta sárkányos és virágos díszítésekkel, hogy megadják a módját, mily nehezen hámozódott ki az idegen ragasztékokból a belülről kivetődő forma, e kendőzetes szépségből a szükségtől megszabott szépség. A vasúti kocsi két emberöltő alatt alig tudta levetkezni a hintó formáit, - s nem ugyanez a gondolattalanság folytatódott-é, de éppen ezért nem úgyanígy érthető s nem ugyanily bocsánanadó-é, mikor az első pályaudvarokat és múzeumokat, amik addig nem voltak, a régi templomok és paloták formáiban építették. S hogy nehezen szoktak le róla, hogy vasból és üvegből ugyanolyan formákban építsenek, mint fából, téglából és kőből - holott a vas és az üveg más szerkezeteket s ezeknek megfelelően más formákat is megbír és kíván meg? Itt volt a tragédiája a secessiónak: birkózott az ornamenssel, ahelyett, hogy elvetette volna, - az új szerkezethez, melyre csak vágyott, de melyet megcsinálni nem tudott, újfajta diszítést keresett, ahelyett, hogy megvárta volna, amíg az új szerkezet eszébe jut s az új szerkezetből magától nő ki a hozzávaló, jobban mondva benne lappangó új diszítés. A secessió olyan volt, mint ha a hatéves gyereknek, mikor "tejfoga“ kihullik, hamis fogat tennének helyébe, nem tudván, hogy azért hullott ki, mert kitolta a helyébe növő "vasfog“. Mialatt a secessió Bécsben, egy Brüsszelben és Párisban is egy helyben topogva kereste az új építő stílust, az azalatt már meg is volt és állandóan fejlődött az új vashidaknak, az új pályaudvarboltozatoknak, az új gépeknek, a gabonaraktáraknak, a gáztartályoknak, a petróleumtankeknek, a hangároknak formáiban. A hídnál teszem az acélteherbírásának s áthidaló rendeltetésének erőparallélogramjait, fizikai vonaljátékait csak le kellett képezni acélrudakban, hogy meglegyen egyfelől maga a híd, másfelől a hídnak formája, stílusa és szépsége. Ugyanígy a tartályoknál s a hangároknál csak köréje kellett szerkeszteni az acélt s önteni a betont a
Pikáns kísérlet aztán, hogy, miután a lakóház-építés szerencsésen megszabadult a templomstílus nyomásától, most viszont az új lakóház stílusát próbálják átvinni a templomra, mintegy lakógépet építvén az Úristennek is. Berlinben így épült most egy katholikus Szent-Antal-templom, - nem láttam, nem tudom milyen, nem tudom elgondolni, hogy sikerült-é. Könyvtárakat s múzeumokat ma másképp építenek, mint száz vagy ötven év előtt, - de főképp azért, mert e régibb épületek, még ha könyvtárnak vagy múzeumnak épültek volt is, nem voltak igazán azok, hanem paloták vagy templomok voltak, amiket megraktak nem belevaló dolgokkal. A régi templomok azonban jó és megfelelő templomok voltak, s ha az Úristen s az isteni tisztelet nem változott meg, nem tudom, meg kell-é vagy lehet-é változniok. Hacsak nem azért, mert ma szintén üvegből, acélból s betonból épülhetnek. Látni kéne, - látatlanban nem lehet hozzászólni.
S itt jut eszembe: nem mechanikus asszociációval, hanem nagyon is idetartozóan, a mi drága Lechnerünk s az ő kőbányai temploma, - a harminc év előtti stíluskeresésnek egyik fölötte érdekes, nem is egészen sikerületlen emléke. Nyilvánvaló, hogy a Lechner igyekvése úgy itt, mint egyéb "magyar stílusú“ épületeinél min szegett meg. Ő a magyar építő stílust akarta újraálmodni, rekonstruálni, - azt, amely nyilván sohasem volt meg, mert az ősmagyar nem lakott házban, s mire házba került, azt már itt Európában formái iránt készen találta. Lechner számára nem igen maradt egyéb adalék a rekonstrukcióhoz, mint a magyar díszítő motivumok, a magyar ornamentika. Ez is megjárta volna, ha ez az ornamens az ornamenseknek abból a fentebb említett második csoportjából való volna, melyek, mint a görög templomok oromékítményei, voltaképp hajdani szerkezeteknek csökevényei. A csökevényből fel lehetne éleszteni a szerkezetet, mint ahogy Cuvier egy zápfogból vagy egy bordából felélesztette a mastodont, - de nem hiszem, hogy Cuvier is egy tenyérnyi zebrabőrből fel tudta volna éleszteni a zebrát - holott ami Lechner számára magyar ornamens megvolt, az alig volt egyéb efféle felszíndíszítésnél. A banyakemence vagy a székely kapu sem az a bordacsont, amiből a mastodont rekonstruálni lehetne, mert sem a kemence, sem a kerítés kapuja nem szervezetes része a háznak. E miatt nem tudott sem a Geológiai, sem az Iparművészeti Múzeum, sem a Postatakarék igazán ház és igazán magyar lenni, bármily tehetség volt is építőjük, ki ott élte és fejezte ki magát legszerencsésebben, ahol, mint az Államvasutaknak az Operával szemben álló bérházában, a francia kastélystílust úgy tudta modernizálni, egyénesíteni és célszerűsíteni, akár csak nagyban a bécsi Rathaus Schmidtje a gotikát.
Az új építés és vele az új építő stílus megvan, de nyilvánvalóan csak kezdeteiben van meg. Vonalai és formái nyilván átvetődnek majd Amerikába, hogy az ott külön fejlődött toronyházépítésbe vegyülve valami olyan újjá szökkenjenek és terebélyesedjenek, amit most még elgondolni sem lehet. Ma olvasok Sullivan W. Jones newyorki állami építészről, ki azon van, hogy a lakótornyokból végképp kihagyja az ablakokat, amik negyvenemeletes házaknál, legalább is a lakó számára, feleslegesek, mert mesterséges világítás és nap helyében ultraviolett mindazt, amit ablak newyorki utcában s huszadik-harmincadik emeleten adhat, sokkal inkább megteszi. Ez ma nevetség, - de ugyanígy nevetségek voltak az egyptomi kripták, a babyloni várak s a görög templomok, amiknek szintén nem voltak ablakaik, - nincsenek, ma sem, a színházaknak, a hangversenytermeknek, a moziknak s a silosoknak. Ime megint új lehetőségek új rendeltetések körül, - s lehet, hogy e vakházaknak szerkezetükből kiütköző felületén az ablakhelyek majd úgy csökevényednek ornamenssé, mint a dór templomokon a triglyphcölöpök végei guttulákká. Az új építés kétszeresen diadal. Azzal, hogy van és megvan. És azzal, hogy nem, mint eddig mindig, öntudatlan lett meg, hanem, inkább, tudva és szándékkal tűzték célnak és addig keresték, míg rátaláltak.