Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)
(REGÉNY)
15.

Köztudomásúvá lett, hogy a hosszú ember nem elvarázsolt királyfi s nem is valami idegen fajta messziről idetévedt ivadéka, hanem csak egy egyszerű komédiás, aki pénzért mutogatja magát a ligetben s ekkor érdeklődés nélkül magára hagyták. Talán már azt sem hitték el neki, hogy valóban olyan hosszú az ő hosszúsága, mint amilyennek ő látszik. Lehet, hogy az egész nem egyéb szemfényvesztő komédiázásnál. A csoda is csak addig ingerli az emberek kíváncsiságát, amig hozzáférhetetlen és megmagyarázhatatlan, de ez az ember itt él közöttük s már inkább csak kinevetni, mint megbámulni érdemes figura. S a nagyorrú öregasszony napról napra újabb híreket vitt szét róla a házban. Éjjel és nappal leselkedett utána, öreg eszébe belerajzolódtak a másik szavai, mozgásai és szokásai s eltorzított alakzatokban hordta szét a szomszéd lakásokba. De ezek a pletykák is csak pillanatokig éltek, megfakultak és elhervadtak a kimondott szavakban, aztán kikerültek az emlékek szemétdombjára.

Nyáron könnyű élete volt a hosszú embernek, kora délutántól késő éjszakáig kint dolgozott a ligetben, aludni járt csak haza s így észre sem vette a körülötte történt változásokat. De jött a tél, a szél lerázta a fák leveleit, a hideg fájdalmasan kicsípte a bámészkodó emberek tagjait s a mutatványosok legalább három hónapra beszögezték a bódék ajtait. Olyan volt ez a vidék, mint egy fölégetett erdő, egy elhagyott csatatér, varjúk károgtak a száraz faágakon s az állatkertből kihallatszott a farkasok és sakálok ordítása. Mit is kereshetett volna az ember most ezen a tájon? Aki összegyüjtött valamit a nyári munkaidőben, az most otthon üldögélt a meleg, elfülledt lakásában, vagy a kocsmákban, filléres italok mellett, együgyű várakozással.

A hosszú embernek nyáron sem volt egyebe a hosszúságánál, a nyitott kis cirkuszban dolgozott, alig keresett valamit s így üres zsebekkel s szinte kétségbeejtő bizonytalansággal ment bele a télbe. Egész nap otthon üldögélt az ágya szélén, órákon át szundikált s fölriadt a zajokra, hogy aztán megint visszacsússzon a szürke unalomba.

- Olyan ez, mint azok a fekete legyek, akik az istállók körül zümmögnek - mondta az öregasszony. - Nyáron csak gyün, megy a csillogó fekete ruhájában, télen pedig fölül az ágyába és hallgat, mint akit a dér megcsípett. Sokszor gondolok rá bizony és legkivált éjszaka, ha nem tudok elaludni, hátha egyszer átváltozik.

De semmi különösebb nem történt. Estefelé fölöltözött az ember, elment s csak éjfél után tért vissza. Ilyenkor meglátogatta a kocsmákat, néhány könnyű trükkel elszórakoztatta az iddogáló embereket s aztán pénzt gyüjtött össze a cilinderébe. Nehéz kereset volt ez, nehezebb a favágóénál, a miniszterekénél és a bábaasszonyokénál. Senki semmi tisztelnivalót nem talált az ő munkájában s aki pénzt adott neki, csak azért adta, mert szebbnek és boldogabbnak érezte magát nálánál. És voltak, aki gúnyolódó nevetéssel megkérdezték tőle, honnak került errefelé s hogy mért nyujtotta ki magát ilyen hosszúra.

- A vidékről jöttem, ahol mind rendes és egyforma növésü emberek élnek - felelte puhán és alig hullámzó tempóban. Halálosan bántották az otromba gonoszkodó kérdések, de ő tudta, hogy kint üvöltenek a szelek, a fagy megrepegeti a földet, vagy kövér, nagy pelyhekben hull a hó s aki embernek most kint kell csavarognia az indigószínű éjszakában, azt megveszi az isten hidege. Szűkölőn lenyelte azt, amit szíve szerint ki akart mondani s csak olyasmikről beszélt, amivel belekotorhatott a hallgatói zsebeibe. Fakók és elnyomorodottak voltak a szavai, mint valami teherhordó állatok, türelmesen kiengedte őket a torkán és kormányozta őket, akárha istrángot tartana valamennyin. - Tízéves koromig én is olyan voltam, mint a többi gyerek a vidékünkön s az egyik reggel nagyon fáradtan keltem ki az ágyból, mintha minden csontomat összetörték volna ezen az éjszakán.

- Beteg vagyok - mondtam az anyámnak, valami nagyon furcsa dolog történhetett velem az éjszaka. Nyár volt akkor s az anyám éppen egy teli kötény gyümölccsel jött be a kertből s nevetve csak azt mondta:

- Úgy látszik, valami boszorkány mángolhatott meg az éjszaka, mintha egy arasznyival megnőttél volna este óta.

A kocsmázó emberek röhögve félbeszakították:

- Alighanem boszorkányokkal cimborált az úr!

- Haggyátok csak, hadd mondja el úgy, ahogyan emlékszik rá - mondták mások, akik összecsuklott gerinccel, vagy tenyerükbe fektetett állal bámultak rá a kíváncsi szemeikkel. - És csakugan arasznyival nőtt egyetlen éjszaka?

- Haragudtam az anyámra, hogy így gúnyolodik velem, de mikor föl akartam húzni a cipőimet, akkor láttam, hogy nem férnek bele a lábaim s a nadrágomból, ami eddig térden alul ért, most kilátszottak a térdeim. Az anyám már nem nevetett, jajgató kétségbeeséssel szaladgált körülöttem, megtapogatta minden tagomat, talán abban is kételkedett, hogy én vagyok az, aki tegnap este lefeküdtem. Sírt és nem tudott betelni a bámulásommal. Én is sírtam, mert nagyon fájtak a tagjaim s úgy éreztem, mintha még most is nyujtogatnának valami láthatatlan szellemek.

- Érdekes, érdekes - mondta az egyik ember. - De ki tudja azt, igazat mond-e most az úr, vagy hazudik?

A kocsmáros ott állt az asztal előtt és ő is közbeokoskodott:

- Valahogyan csak meg kellett nőnie, ha egyszer ilyen hosszú.

Az ember, anélkül, hogy hallgatott volna a többiekre, tovább mondta a meséjét:

- Elmentünk az orvoshoz, az megállapította, hogy valami betegségbe estem és ezen nem is lehet segíteni. Később címfestőinas lettem, aztán megismerkedtem egy gyorsfutóval, aki a piactéren produkálta magát, elcsalt magával s azután kettesben dolgoztunk, mindenféle városokban és országokban. Ő körbefutott a piactereken, én rövidnadrágban, félcipőben és cilinderrel a fejemen, hogy így még hosszabbnak látsszam, a pénzt gyüjtöttem össze a bámészkodó emberek között. Később a társam meghalt, azóta egyedül élek, jártam vándorkomédiásokkal, voltam szinlapkihordó, két hónapig madárijesztő egy úriasszony kertjében s nyári időben most itt dolgozom a cirkuszban.

Nehezen jöttek össze a pénzek a cilinderébe, de azért valahogyan csak összejöttek. S mindig akadtak olyanok is, akik itallal kínálták meg. Nem szerette az alkoholt, de nem védekezhetett az ajándékok ellen. Mire az utolsó kocsmából is kijött, szédült a feje, kihúzta magát, hogy egyenesen járjon s a szél ide-oda ingatta, mint valami gyönge nádszálat.

Óvatosan osont be a lakásba, az öregasszony a konyhában aludt, vigyázott, hogy föl ne ébressze, de mindannyiszor észrevette, hogy az fönt van, vizslálkodik a sötétben.

A két diák zsákján most egy nyavalyatörős, munkanélküli pincér lakott, mindig ébren találta s az, mint valami szajkó, minden alkalommal megkérdezte tőle:

- Maga az, hosszú úr?

- Igen.

- Széna vagy szalma.

Ez minden este így játszódott le, szinte mechanikus pontossággal s a hosszú ember erre az utóbbi kérdésre már sohsem felelt. Csöndben vetköződni kezdett, nadrágját vasalás szerint összehajtotta, ráfektette a székre, föléje a kifordított kabátját, cilinderét a törött váza mellé, a szekrény tetejére tette, megivott egy egész pohár vizet, aztán lefeküdt.

Az éjszaka csöndes és sötét s az ember szereti hinni, hogy ebben a csöndben és sötétségben megállnak az órák kerekei, ő elfeledkezik arról, ami volt és nem gondol arra, ami lesz s a dolgok meghalnak körülötte bezárt formáikban. Az elfáradás lemondása ez, vagy új utakra készülődés erőgyüjtése? Aki elfáradt, az nem töpreng s aki munkában van, az nem kételkedik, a világnak törvényei vannak, amiket be kell teljesítenie s amíg az árnyékban alszanak, addig a fényben kipattannak a csirák, szárnyra kelnek a hernyók bábui, összetalálkoznak a szerelmesek, a szél játszik a porral, az elefánt kiválik a csordából és elmegy a kicsinyével, hogy megitassa a forrásból. A csillagok elbújnak s a nap ragyog, mint a szakácsnő kezén a vörösréz tálca, amin pirított kenyér és fölhasadt gyümölcsök szagosodnak.

A bokrok kirázzák magukból az éneklő madarakat, a házak falai között anyák feküsznek lázvörös orcákkal, sikoltanak a fájdalomtól és repesnek az örömtől, hogy egy ember indul el tőlük ezen az órán, egy egész kicsi ember, vakon és süketen s lehet, hogy egyszer ő lesz a süketek és vakok meggyógyítója, vagy talán gyujtogató lesz belőle, vagy éppen kertész, aki a virágok megnemesítésével fog foglalkozni.

Ki tudja, merre felé kellene fordulnunk, hogy háttal legyünk a rossznak s úgy merítsük be tenyereinket a forrásba, hogy halat emeljünk ki belőle, ha éhesek vagyunk s tiszta legyen a víz, ha inni akarunk belőle.

A hosszú ember már alszik s ő most azt érzi, minden jól van úgy, ahogyan történik körülötte, a másik szobában félig lecsavart lámpa előtt virraszt egy asszony s azt hiszi, minden hiábavalóság ezen a földön s azt sem tudja megérteni, miért vándorol ő napokon és esztendőkön át elbírhatatlan terhekkel a hátán s miért is ül most itt a lámpa előtt, gondolatokkal terhesen és a gondolatok megoldatlanságával. Tudja, hogy egy nagy kajmos szöget tartogat az egyik fiókban, emlékszik egy kalapácsra, ami a láda alatt van s bizonyára kötél is van valahol s most csak föl kellene kelnie, a szöget csak be kellene verni a falba, a kötélre csak egyszerűen föl kellene akasztania magát s holnap jönnének az emberek s eltennék őt a föld alá, ahol örökké aludni lehet.

Minden gondolatunkat csak meg kellene cselekednünk, mindez ezen múlik s milyen messze maradnak a cselekedeteink a gondolatainktól.

Az asszony a halálra gondolt és a gyereke ruháival babrált, aki reggel kikel az ágyból, egy darab kenyeret dug be a zsebébe és elindul a fekete utcákon, a fekete gyárak felé. S reggel az asszony úgy tesz majd a fia előtt, mint akinek szép és nyugodalmas volt az éjszakája, mosolyogni fog a szája és örülni fog, hogy az ő házából megy ki ez a fiatal ember, rugalmas izmokkal, kisarjadt vágyakkal és telhetetlen követelésekkel a szemeiben.

- Isten áldja meg, - mondja majd a fiú mégegyszer az ajtóból. - Talán már nincs is olyan hideg, mint tegnap volt. - És a fiatal ember megy tovább azzal a tudattal, hogy egyre könnyebbé és boldogítóbbá alakul körülötte az élet. Ismeri az embereket, akik elmennek mellette, megérti a fák rendeltetését s a kövek súlyát, amik elrendezetlenül ott hevernek előtte a porban, érzi, ami kívüle van, most az is benne van, nem tudná szavakba tördelni az életet, de érzi, hogy töretlen és kimerítetlen még körülötte az élet.

- Aludj csak - gondolta az anya -, aludni jó...

Így múltak el fölötte az órák, valami elátkozott keresztúton vesztegelt, sem egészen fölébredni, sem egészen elaludni nem tudott. Lassan kihül a szoba, de nem volt ereje, hogy fölkeljen és szenet tegyen a kályhára. Kezeit a köténye alá dugta és várta, hogy elmenjen fölötte az idő. Olyan volt, mintha hosszú utazás előtt a váróteremben ülne, nem tudja, mikor indul a vonata, nem meri percekre sem lehunyni a szemét. Pedig fölébredne, pontosan fölébredne. Hosszú esztendőkig ő volt az ura ébresztője is. Panaszolta a megátalkodott szokásait és őrködött fölötte, mint egy angyal. Ó, de az az ember csak ment, egyre lejjebb került a lejtőn s egyszer csak anélkül, hogy búcsút mondott volna neki, eltünt az éjszakában. Szerette-e valaha is úgy, hogy ő azt igazán átérezhette volna? Emlékezett az első találkozásukra és a halott viaszszínű arcára, mennyi minden kallódott el a két stáció között s ők ketten is egészen elkallódtak egymás részére. Csak a megszokás tartotta őket együtt s most mégis a másik nyüglődése nélkül még nyűgösebb az élete. Az emlékezés lefaragja a dolgok bántó szögleteit, az eltávozott emberek arca megszépül és megenyhül a ködökben és minden úgy szól az elhagyotthoz, mint az árva testvérhez, szelíden és megvesztegető ígéretekkel.

Arccal az ablak felé gubbaszkodott s most átborzongott rajta a hirtelen támadt ijedelem. Az ablak lefüggönyözött alsó része fölött egy bolygó kis lángot vett észre, a szíve riadtan földobogott, egész testében remegett, közel volt megint az ájuláshoz, aztán megértette, hogy a lángocska a szomszéd lakásban vándorol ide-oda, ott, ahol a hosszú ember lakik, s a furcsa ember mintha létrán lépkedne, jár ide-oda a szobában s a lobogó gyufaszálakkal keresgél valamit a falakon.

- A bogarak bántják szegényt - gondolta az asszony s érezte a kínokat, amit az a másik elhagyatott ember érezhet ezekben a percekben. S most, mintha teljesen megfeledkezett volna önmagáról, mintha fullasztó kábulatokból ébredt volna föl, elmozdult az asztaltól, a takaró fölé ledült a gyerek mellé az ágyba. Óvatosan mozgott s az alvó mégis megérezte a közelségét, oldalra fordult s pihenő, nehéz karját ráemelte az anyja derekára. Az asszony nem mozdult, nyakában érezte a gyerek meleg szuszogását s ez most jól esett neki, alig tudta nyitva tartani a szemeit. Megerőltetett figyelemmel hol a lámpa világosságába bámult, hol a tik-takoló órát nézte, az ablakkal szemben lévő falon. Nehezen múlt az idő, akárha ragasztó sárban jártak volna az óra mutatói.

Tik-tak, tik-tak...

Ez az a nap, mikor a gyerek először lép ki majd nélküle az életbe, elindul az úton, amin az apja és nagyapja baktatott egy életen át s amely a munka és emlékezés cserepeivel van kirakva.

Másfél óra még az ébresztésig.