Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (5)
Károly vesződött és küzködött az élettel, akárha elszögletesedett kerekeken talicskázta volna a napjait. Belefáradt a gyakori semmittevésbe, a nincstelenségbe és reménytelenségbe, úgy érezte, egy pusztábavert karóhoz van lekötözve s akármerre indul el, ugyanoda érkezik vissza. Talált rosszul fizetett, rövid ideig tartó munkákat, ilyenkor majdnem éhen dolgozott, a pénzét összekuporgatta a teljes munkanélküliség idejére, ami mindannyiszor úgy látszott, élete végéig fog tartani. Nyáron még csak kibírható volt ebben a bizonytalanságban, mindig akadt valaki, aki segített rajta, a piacon egész olcsón hozzájutott a megsebzett gyümölcsökhöz s éjszaka kipihenhette magát a csupasz földön, a szabad ég alatt.
De jött a tél, beleharapott a külváros szegény és agyondolgozott embereibe, azok megijedtek, eltakarták a szívüket és becsukták az ajtóikat. Károly hetenkint változtatta a kvártélyát, ahol három-négy napig aludt, ott ugyanannyival adós maradt s a hét végén már nem is ment vissza a szalmazsákjára. Más emberek között, más sarokban kuporgott össze, lelógatta a fejét és hallgatott, alig bírta magát, egészen meggyávult.
Egy este aztán megint leértek hozzá a mentőkötelek s ő kétségbeesetten beléjük kapaszkodott. A kávémérésben ült, tartozott az asszonynak, hogy az napok óta már szóba sem akart állni vele s most mégis leült hozzá és azt mondta:
- Van nekem egy özvegy rokonom, aki fölvenne valakit, hogy segítsen neki ujságot kihordani, de ki akadna itt a sok naplopó között becsületes munkára.
- Én nyomorék vagyok, de azért akármilyen munkát elvállalnék - felelte s meg nem rebbenő, kíváncsi szemekkel nézett az asszonyra. - Az is nagyon fáj nekem, hogy maga egész más embernek lát engem, mint amilyen vagyok...
Az asszony olyan mozdulatot tett, mint akit ezek a lamentálások nem érdekelnek.
- Mondtam, hogy ujságot kellene kihordani. De akkor bizony nem kelhet fel az ember nyolc órakor, mint a nagyságos urak. Aki rendes ember, még el is lakhatna nála.
- Nyolc óra sincs még, talán elmehetnék hozzá?
Az asszony megmagyarázta a rokona címét, bizonyára tetszett neki, hogy a fiatalember ilyen könnyen vállalkozott a munkára, de azért nem lágyult meg a hangja. Nem akarta, hogy az ravaszul kiismerje a természetét. Csak úgy félvállról durmolta:
- Mondja, hogy csak úgy hallotta valakitől a dolgot, de a világért a nevemet se ejtse ki a száján. Senki előtt nem állok én jót az ilyen madarakért.
Károly rohant a megadott címre, hallotta a megriadt szíve dobogását a kabátja alatt, mikor célba ért.
Az öregasszony bizalmatlanul fogadta, nézte, vizsgálgatta a rossz szemével, alig akart szóbaállni vele. Hagyta, hogy a fiatalember beszéljen, aztán ő is megnyugodott kicsit, motyogott a fogatlan szájával s a szemei barátságosan kitisztultak.
- Reggel négykor elindulunk s nyolcra már készen is vagyunk. Kutyának való munka, de a hidegvízre valót mégis csak megkeresi vele az ember.
- Itt maradhatnék-e kvártélyba? - kérdezte Károly s az öregasszony többi feltételei nem is érdekelték. Fontos, hogy a legégetőbb bajain enyhítsen valahogyan. Az öregasszony megkérdezte, hogy nincs-e valami csúnya betegsége, nincsenek-e bogarai, még gondolkodott, haszontalanul még motyogott egy ideig, aztán mégis megvetette az ágyat az idegennek.
- Olyan vagyok, mint az óra, négykor majd kiáltani fogok.
A fiatalember minden föltételbe belenyugodott, már nem is figyelt a fölhangzó szavak értelmére, vetköződött és bebujt az ágyba. Hónapok óta nem feküdt ilyen puha és kényelmes fészekben. Az ágynemű tiszta volt s csak akkor érződött ki belőle a mosószappan megavasodott szaga, ha orra egész közel ért a vánkoshoz. S ettől sem fintorodott el. Úgy volt most ezzel a szaggal, mint iskolásgyerek korában a tömjénillat elkábító nehéz illatával.
Félálomban, fölértett gondolatok nélkül csak a testével emlékezett. A fehér lepedőn, a nagy, vöröskockás dunyha alatt lustán keringett a vére, valahol a távolból egy gép zakatolásának, vagy valami ismeretlen nagy hangszernek a ritmusát hallotta ide. Végtelen hullámzásban ömöltek fel a hangok, megpaskolták s árkokon és bokrokon át, átdajkálták őt a semmibe.
Arra ébredt, hogy az öregasszony rázza a vállát, ott áll előtte és pörlekedik vele. Meglepetten nyitotta ki a szemeit és az első pillanatokban arra sem emlékezett, hogyan került ide s hogy hol is van tulajdonképen.
- Tudtam én, hogy így lesz. Tudtam én azt előre - mondta az asszony s a szavai úgy hangzottak föl a csöndben és félhomályban, mint a varjúkárogás. - Jót aludni a tiszta meleg ágyban, azt szereti valamennyi, de kimenni hajnalban az ujsággal, az csak hadd maradjon a bolond, vén asszonyra.
Károly brummogott valamit, aztán fölült az ágyban, fáradt nyujtózással lelépett a padlóra és öltözködni kezdett.
Az öregasszony bepakkolta magát szürke nagykendőjébe, már nem volt türelme hozzá, hogy leüljön, ide-oda topogva várakozott rá.
A fiatalember öltözködött s érezte, hogy a percek ugy vágtatnak el fölötte, mintha valami forgószél hajtaná őket. Háttal volt az asszonynak, nem is mert rátekinteni. Ha az utóbbi időben nem gyávult volna meg annyira, ha az akaratos kemény életnek csak egy szikrája lobogna benne, most biztosan föllázadna, elvakult dühhel nekirontana ennek a hajcsárkodó vénasszonynak. De ő érzi, hogy a torkába nem jön föl a hang s a tagjait lefogva tartják valami láthatatlan pántok. Eltévedten él az időben és térben. Rajta már mindenki kitöltheti a játékos kedvét és mindenki ráütheti a saját bélyegét, ha éppen az ilyen játékhoz lenne kedve.
- Meg is vagyok már - mondta végül. - Nem irtózom én sem a hidegtől, sem a munkától.
Az utca még aludt, az ég olyan volt, mintha szürke papendeklivel lett volna betakarva s nagy hópelyhek szállingóztak a levegőben. Véres, kialvó szemekkel pislogtak az utcasarki lámpák, időnként fölhorkant valami vad, ismeretlen hang és kétszer-háromszor is visszahangzott a csöndben.
Az óra egyet ütött a toronyban.
- Negyed öt - sóhajtott föl az öregasszony. Egész testével még jobban beledűlt a homályba s mint valami nagy, szürke komondor loholt a fiatalember előtt.
Túl a körúton egy nagy ház kapujában állapodtak meg. Ez a nyomda, mindjárt kiadják belőle az ujságokat, hogy az összecsődült emberek szétszaladjanak vele a város minden részébe. Száz, vagy talán kétszáz bebugyolált, didergő és topogó ember volt itt együtt, meghajlott hátú öregek, fiatal lányok hajadonfőtt s nyafka, álmosszemű gyerekek, akikre még az iskolák ezerszer elátkozott padjai is vártak ezen a napon. Tele volt velük az udvar, a kapualja és a kapu előtt az utca, komolyak voltak, mint a halálraítéltek és alig is szóltak egymáshoz.
Károly szemeiből már kivándoroltak az álmok, unalmasan szemlélődött s most észrevette, hogy egy fiatal lány áll mellette, szalmaszínű hajjal s a vastag kabátján át is látni lehet az erősen földomborodó melleit.
- Nem fázik, Aranka? - kérdezte, s mosolygós ábrázattal erősen a lányra nézett.
- Nem fázom és nem is vagyok Aranka - felelte a lány, de szintén mosolyogva és nem látszott meg rajta, hogy haragudna a fiatalemberre, aki tolakodón megszólította. Bizonyára csak kicsinyes ravaszkodásból félrenézett s odakiáltott egy mankón támaszkodó idősebb férfinak:
- Megyünk már, megyünk! Mindjárt kiadják, aztán usgye, bele a világba.
Az öregasszony is ott állt Károly mellett, sunyin figyelte, hogy az hogyan ismerkedik a lánnyal s most meglátta, hogy egészen jóképű fiatalember az ő segítője. Örül neki és annak is örült volna, hogyha a lány megbarátkozna vele. Egész jó pár lenne belőlük, gondolta még abban a pillanatban. - Mit is lődörög egy ilyen nyomorék egyedül a világban? - Ha nem tartana attól, hogy a kölyök elkapatja magát, szólna is neki, üsse csak a vasat, mert éppen neki való lenne ez a szép lányka.
A nyomdában még dolgoztak a gépek, zökkentek, csattogtak és zakatoltak, a lárma átszűrődött a falakon és ablakokon s az unatkozó emberek úgy érezték, valami óriási méhkasba vannak bezárva, mérges darazsak zümmögnek körülöttük. Megavasodott olajszag terjengett a levegőben, krákogtak és köhögtek a rossz tüdejű emberek. S aztán egyszerre, mintha az árvíz fenyegette volna meg őket, meglódultak, szinte egymás hegyén-hátán tolakodtak előre egy megvilágosodott ajtó felé. Készen volt az ujság, mindenki hóna alá kapta az ő kötegét, aztán hegyes könyökeikkel és rugdalózó lábaikkal átverekedték magukat az előre tolakodókon s mint valami megkergetett bűnösök rohantak bele az ébredező utcába.
Károly a szőke lánnyal együtt jutott előre, segített neki átvenni a csomagját, közben megint hízelkedőn ránevetett s fagyoskodó kezével megszorította annak a keztyűs jobbkezét. A lány most sem tiltakozott, csak tettetett közömbösséggel megfordult előtte és mint a többiek, ő is nekiiramodott az ujságcsomóval. Az öregasszony kiadta a parancsot, hogy melyik utcákban és hogyan kell leadni a lapokat s útra bocsátotta a fiatalembert.
Már kilenc óra is elmúlt, mire Károly hazaért. Az öregasszony ott ült a sparherd előtt, nagy bögréből, mint valami barna szivacsokat kanalazta be a kávéval teleszívódott kenyérdarabokat. Jóleső meleg volt a konyhában, a kávé erős szaga a fiatalember gyomrát is fölingerelte, szinte kedve lett volna rátámadni az asszonyra s kezei közül kikaparni a meleg eledelt. De nem került rá a sor ezekre a bűnbeveszejtő támadásokra. Az öregasszony egy másik teli bögrét vett ki a sütőből, odatette a legény elé.
- Igyon egy kis jó forró kávécskát, az árát úgyis leszámítjuk majd a pénzéből.
- Jól van, így minden nagyon jól van - gondolta a fiatalember. - Vannak ugyan emberek, akiket nagytőgyű, száz tarka tehénnel ajándékozott meg az isten, de nekem ez az öregasszony is épen jókor jött. Itt ülök a meleg konyhában s lehet, hogy nemsokára valami arkangyal ereszkedik le a plafonról és megfordítja alattam a világ kerekét.
- Szép kis lányka volt az a szőke - szólalt meg egyszerre az öregasszony. - Gondoltam is rá, szép az, ha a fiatalok megtalálják egymást, Ha az egyik kicsit sánta, a másik kicsit vak, észre sem veszik azt egymáson. Így rendelte ezt már az isten.
Károly hunyorított a szemével s őszintén örült neki, hogy a másik előhozta a lánnyal való esetét.
- Ott van minden reggel?
- Ott - felelte az öregasszony. - Ott van az az elsők között s olyan, mint a szent, nem legyeskedik akörül senki.
Még sokáig a szőke lány körül csobogott a beszélgetésük s a fiatalember emlékezetébe egészen beleitatódott az alakja. Napközben is még sokszor az eszébe jutott.
Másnap hajnalban megint összetalálkozott a lánnyal s már úgy beszélgettek egymással, mint régi ismerősök. Károly észrevette, hogy lopva rá-ránéz az a béna karjára, szőke fejében járnak a gondolatok, találgatja a titkot, ami a lógós kabátujj mögött rejtőzködik. Kényelmetlenül érezte magát a leselkedő pillantások alatt s nem mert belekezdeni a régi történet elmesélésébe. Még nem eléggé ismerte a lány természetetét, félt, hogy elriasztja magától, könnyű, nevettető dolgokról beszélt neki s úgy bánt vele, mint valami törékeny, túlérzékeny holmival. A lányt azonban annyira gyötörte a kíváncsiság, hogy akaratlanul is rátévedt a nyelve és megkérdezte:
- Mi történt a karjával? Nézem, nézem és sohasem látom, hogy mozgatná.
A legényt fejbeütötték a szavak, hogy egészen belepirult, de most már nem visszakozott, szinte hencegőn mondta:
- Le akartak szúrni, de csak az egyik karomat nyomorították meg.
- Meg is halhatott volna, mi? - kérdezte a lány szörnyülködve.
A legény komolyan bólintott:
- Azt akarták, de megmaradtam. Mért is ne maradtam volna meg, hogyan beszélgetnék akkor most magával.
- No ne mondja - felelte a lány s a szavai mint valami kékvörös lángocskák lobogtak ki a nevetéséből.
Jöttek a festékszagú, egymásracsomózott újságok és megint szétkergették őket. Mindketten más és más irányba loholtak az utcákon, a szél fújta és az eső verte őket, a lábaik ügyetlenül botlogtak, a szemeik égtek, mint a lázbetegeké s a gondolataik összefogódzkodtak a távolságokon át.
S minden reggel újból egymás mellé kerültek és mindig közelebb és bizalmasabban. S aztán egyszer este is összetalálkoztak, hideg volt s hogy meg ne fázzanak, egész egymáshoz símultak s hogy ne unatkozzanak, beszéltek egymáshoz s anélkül, hogy észrevették volna, tüzek lobogtak föl a nyelvükről, tavaszi rétek virágoztak ezekben a tüzekben, madarak énekeltek a virágok szirmai között, a hajnal lakott ezekben az énekekben és beszórta őket fénnyel és harmattal.