Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · KUNCZ ALADÁR: AZ ERDÉLYI GONDOLAT ERDÉLY MAGYAR IRODALMÁBAN
Földrajzi lénye a természeti erők vad lobogásainak megfagyott plasztikája. Keleti és déli határain felette a Kárpátok eurázsiai alakulatai állnak őrt. Végtelen és kifürkészhetetlen messzeségből áttekintő szemek; az európai és ázsiai történetelőtti ősváltozásoknak szimbólikus óriásai, amelyek örökké zöld fenyőkoronáikkal és örökké havas csúcsaikkal az eurázsiai egyetemesség védő jelenlétét jelképezik ama különlegesen erdélyi természeti és emberi színjáték fölött, amely zordon gyűrűzetükön belül lefolyt.
Erről a páratlanul érdekes természeti és emberi színjátékról megigéző erővel beszél Erdélyben minden: hegyalakulatok, szikláknak meglepő változatosságú építményei, a nemes ércekkel telített erek, a csodálatos természeti környezetbe rejtett tavak, nagy só- és mészkőhegyek, áldott hatású ásványvizek, petróleum- és földgázforrások, barlangokban és kőzetekben tömegesen található állatmaradványok, az ásatásoknál kivételes épségben és nagy számban felbukkanó ősemberműveltségi relikviák.
Erdély természeti csodavilága egyben élő iskoláskönyve a föld ősfejlődésének is. Földjének gazdagságai közvetlenül kapcsolnak vissza olyan időkbe, amikor ez a talaj vulkánikus vonaglásoknak színhelye volt, vagy amikor az egész erdélyi medence felett óriási beltenger hullámai csapkodtak. A hegyláncok terraszai ma is nyilván mutatják, hogy a megnyílt Vaskapun át lassanként miként csapolódott le ez a hatalmas tenger s a nagy apálynak nyomaiba botol a gyermek, aki a hegyekbe kirándul, a tudós, aki vizsgálódva keresi a geológiai korszakok fenmaradt képleteit, s a mérnök, aki e föld ki nem fogyó kincsei után kutat.
Gyönyörűség s egyben tanulság itt minden, amivel a természet e vidéket díszítette s ugyanilyen szédítő távlatokra nyílik a szem, ha e vadregényes ország emberi műveltségei után kutat. Az agatirzek óta, akikről Herodotos a Krisztus előtti negyedik században tett említést, végigvonul e földön úgyszólván valamennyi ázsiai nép, amely a Földközi-tenger környékén keresett elhelyezkedést. Hosszabb-rövidebb ideig hazát találtak itt a dákok, rómaiak, gótok, alánok, húnok, gepidák, avarok, longobárdok, délszlávok, amíg végre a magyarok egy ezeréves műveltségnek és hősi történetnek ma már megingatott alapjait tették le. És a történet előtti és történeti emberi őskultúrák nyomai épen olyan beszédes teljességben maradtak fenn, mint a geológiai változások emlékei.
Nem jöhetett e földre nép, amelyet az ősi mult meg ne igézett volna és nem folyhatott itt le élet, amelyet váratlan események és fordulatok éppen olyan változatossá ne tettek volna, mint amilyen az a természeti dekoráció, amely körülvette őket. De hogy Erdély természeti képe minden különfélesége és szeszélyes alakulatai mellett is meg tudta őrizni a maga elbűvölő és különleges összhangját, úgy azoknak a népeknek is, amelyek itt valamelyes hatalmat megszilárdítani, valamely műveltséget felépíteni akartak, hivatásuk szerint mindig keresniök kellett az ellentétek felett egy összefogó, egységesítő eszmét, - különben könyörtelenül elvesztek.
Erdély nemcsak a természetnek, hanem a népek történetének is változatos panorámája. Történelmi rendeltetése szerint a kapunak kellett lennie, amelyen át minden barbár nép felvonult nyugat aranyborjainak megszerzésére. Ez természetszerűleg örökös hullámzást idézett elő népi összetételében, mintha csak a tenger, amely bércei felől elvonult, mozgását örökbe hagyta volna az itt letelepedő, vagy átvonuló népeknek.
A magyarok voltak azok, akik Erdély káotikus állapotából lassanként a nyugateurópai kultúra védőbástyáját s egyszersmind ennek a műveltségnek utolsó őrállomását kristályosították ki. Erdély változatos népi összetételét természetesen ők sem szüntették meg, de nem is akarták. Csak azok ellen a támadások ellen léptek fel, amelyek műveltségüket, vallásukat, vagy kialakult államhatalmi szervezetüket veszélyeztették, de egyébként, amint a szászok és a románok nagymérvű betelepítéseivel meg is mutatták, Erdélynek történeti sorstól rendelt sokféle népiségét mindig megőrizték és tiszteletben tartották.
Erdélyben még a magyar királyság legönkényesebb korszakaiban is olyan ősi előjogok, mint a székelyek törzs-rendszere, vagy a szászok kiváltságai, teljes bántatlanságban érvényesülhettek s később, a tizenhatodik századtól kezdve, amikor Magyarországra az egynyelvű, egyvallású és központosító osztrák imperializmus feküdt rá, Erdély a magyar királyság eszméinek menedéke, a nemzetiségek jogainak és a vallások szabadságának védelmezője lett. Aranykorát akkor élte, amikor a különböző faji és vallási aspirációknak nem vágta el az útját s a megpróbáltatások felhői akkor borultak rá, amikor idegen hatalmak, vagy a belső egyensúlyozatlanság önkormányzatára és szellemi élete szabad jogaira tört.
Műveltségének fejlődésében Erdély hasonlóan változatos képet mutat. Nem volt nyugateurópai szellemi vagy művészi áramlat, amely ide át ne hullámzott volna, s mintegy a határt lezáró Kárpátoknál végső gyűrűt ne vetett volna fel. A román, gót, reneszánsz és barokk-stíl; a vallási megújhodásoknak, a felvilágosodásnak és a demokratikus forradalmaknak eszméi mind megvalósításokat, hívőket és mártirokat találtak nemzetiség-különbség nélkül nyugat műveltségével s e műveltségnek itteni prófétái a politikai és gazdasági viszonyok szerint vagy alkotásaikkal, vagy megtört szárnyaik vércseppjeivel jelezték nagy, humánus álmaiknak útjait.
Az Erdély fejlődésének alapját képező sokféleségi és változatossági törvényben az 1848-ban kimondott s az 1867-ben megvalósított Unió mélyreható változásokat idézett elő. Az Uniótól a világháborúig lefolyt közel ötven esztendő nem elég nagy időszak ahhoz, hogy e korszak hibáit és előnyeit végső kiteljesülésükben láthassuk. Minden átmeneti állapotban volt még, amikor a világháború kitört, úgyhogy lényegében inkább csak célzatokról, mint kialakult eredményekről beszélhetünk. Tény az, hogy a magyarországi nemzet-állami eszme és centralizmus Erdélynek sok ősi sajátságát és különösen sok magyar kulturális erejét szívta föl magába. Legyengült a magyarság, viszont kultúrában és nemzeti öntudatban szerfelett megerősödtek a románok és a szászok. A magyar nemzeti összpontosítás sem erejében, sem a szükséges nemzetiségi egyensúlyt kereső békepolitikájában eléggé nem érvényesülhetett, mert egyikben gátolta az osztrák politika, a másikban a szomszédos nemzet-államoknak területi aspirációi. Az egész félszázados korszak tétova, felszínes politikájából hiányzott az erdélyi sugallat. Az osztrák-magyar dualizmus hívei a nagyhatalmi ábrándokért háttérbe szorították a tisztán magyar szempontokat és a háború előrevetődő rémlátomásai olyan lázzal oltották be őket, amely ellen orvosságot csak a mindenható német-szövetségben láttak. Magyarországon titkos harcok folytak már a háború előtt is. Ezt itt Erdélyben tudták, de kint, az anyaországban nem értek rá vele törődni. Mindent egy kártyára tettek fel, amely nem is az ő kezükben, hanem a német imperializmuséban volt.
És ez a kártya elveszett.