Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Bécsben most itt játszik, az ő zsidó akadémiai színházával, a moszkvai Granovski, s körülbelül mindent magával hozott, amit Stanislavskinál, Tairovnál s Meyerholdnál külön láthatni. Ez azonban nem eklekticizmus nála, nem habzsolása s hajszolása mindennek, ami jó és drága, hanem pontosan az, amit minap e helyütt mint a színház stíluskövetelését kifejtettem: hogy a színpad stílusa a darab stílusa szerint alakuljon. Új színjátszó stílus csak annyiban lehetséges, amennyiben vannak új stílusú darabok, - ami persze nem azt jelenti, hogy ma, teszem, a realizmus minden eszközében ugyanaz volna, mint volt, akiktől a színpadi modernség tulajdonképp származik: a nyolcvanas évekbeli meiningeniaknál.
Ide Bécsbe Granovski groteszk álombohózatokkal s lidércnyomásos ördögségekkel jött, tehát olyan darabokkal, melyek egyenest az új, s bakugrásos színpadi előadatás számára íródtak. Ezek előadásánál tehát stílusos ez a stílus, csakúgy, mint ahogy egy siciliai parasztdrámát is jóval élénkebben, taglejtésesebben és betű szerint mozgalmasabban kell adni, mint mondjuk egy norvégot, mivel a siciliai parasztnak szűkszavúsága is bőbeszédűbb, nehézkessége is fürgébb, elharapottsága is terjeszkedőbb, mint a norvég paraszté. Ezért van benne külömbség, ha angolok adják shakespeareien Shakespeare-t, vagy olaszok próbálják shakespeareien adni - az olasz előadás, a legművészibb is, némiképp színfalhasogatóan hat. Nem magában véve, mert olasz drámánál helyénvaló volna, csak éppen Shakespearehez képpest.
Már most: a déli színjátszó módból nem nehéz megszerkeszteni az átmenetet abba a pantomímikus ázsiaiba, ami Oroszországban új színjátszó stílus gyanánt alakult ki. Nemcsak, hogy nem nehéz megszerkeszteni, de meg is van, -