Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Fenyő László: FODOR JÓZSEF VERSEI
Lihegő erdők - Athenaeum kiadása

Tíz évvel ezelőtt, lírával kapcsolatosan, szóbanforoghatott egy epigon-nemzedék lehetősége. Ma azonban, amikor különfelé szétszórt fiatal lírikusaink külön-külön munkássága valóban kezd nemzedék-jellegűvé kibontakozni, (a már igazán esedékes lírai antológia hivatott, hogy erről döntő érvényű áttekintést nyújtson) nem túlzó önérzetesség annak a leszögezése, hogy mai fiataljaink legjobbjai csakúgy nem tekinthetők utánzóknak, akár az előttünk-járt forradalmár-nemzedék vezető-költői.

A különbség lényege abban áll, hogy míg Ady, Babits, Gellért és a többiek csakugyan epigonok örökébe léptek és távolibb ősökhöz s önmaguk legbensőbb önmaguk kiaknázatlan mélyére kellett nyúlniok, hogy új mondanivalóik számára méltóan új formanyelvet teremtsenek: a háború utáni fiatalság alig nyitotta ki lírikus-szemeit, a gazdag elődök nyelvörökségének kellős közepén találta magát s akarva nem akarva, merítenie kellett belőle. De nem csak merített, adott is hozzá.

Nem állítom, hogy ennek a nemzedéknek eddigi munkaeredménye az előttünkjárt nemzedék termésével vetekedhetnék, de ha meggondoljuk, mily szorongató, mostoha időkben nőtt fel ez a fiatalság, mily szűk láthatár, szűk lehetőségek között, megmérgezett levegőben, amelynek fojtóburkait egyenként kellett lefejteni, hogy pillanatnyilag felszabadult lélegzet a közönyösség, cinizmus újabb gáztámadásaiba ütközzék: értékelnünk kell a puszta tényt is, hogy egyáltalában akadtak dalolók, akik a döntögető kenyértelenségen s más külső kényszereken átmentették «törékeny szívverésüket ezen az embernek ellenséges földgolyón».

Fodor József ennek a kevesebb kenyerű, próbásabb szenvedésű fiatalságnak a költője és sorukban a számos ígéret közül a kevés beteljesülések egyike. Kötete, a Lihegő erdők első-verseskönyv, de pályazáró mű is lehetne.

Hiányzik ebből a kötetből minden, ami tipikusan fiatalos, «fiatalos» alatt jelen esetben főkép fogyatékosságokat értve, mint aminők első-verseskönyvekben a kifejezés bizonytalansága, a formakeresés, képzavar s az a bizonyos lázas dadogás, mely a fiatal torokból énekszó helyett csak dallamfoszlányokat buktat elő. Fodor formailag érett költő, de ez az érettsége korántsem a született verselő könnyű készsége... küzdelmesen vájta ki a maga medrét, amelyben megcsillapodhat nyelvének zuhogása.

Ez a nyelv élő bizonysága annak, hogy a nyelv nem anyaga a versnek, hanem maga a vers. Fodornál mindenesetre. Ez a legtöbbször forrásig hevített költői patakzás sistereg és párázik, mint a parázsra öntött víz s nem egyszer őrjöngő feszültsége szinte a szétrobbanásig befűti egy-egy strófáját. Nyers erőteljességek s odalehelt finomságok egyként megélednek ebben a nyelvben.

S egyetlen képzavar sincs e tízíves bemutatkozóban, ami, Fodorról lévén szó, csaknem természetes is, mert képzelete mindig tövestől tépi ki a képet. Bizonytalanság, szétfolyó nincs a képeiben; plasztikusságra törekszik és nem egyszer sikerül is valódi plaszticitást elérnie. Képei sokszor viziósak, de sohasem azért, mintha a valóság elől menekülne, amellyel megbirkózni nem tud: kevés magyar versben van olyan szaga októberi tájnak, mint Fodor Kék katángjában - hogy csak egy példát említsek. Képei szervesen nőttek a képlátó központi-élményből és sugaraikat minden irányban egy-intenzítással szórják szerte.

Fodor verseit sokan elválaszthatatlannak tartják Ady költészetétől, amiben annyi igazság kétségtelenül van, hogy Fodor verseinek egy-részét - számban és értékben elenyészően kisebbik részét - csakugyan nehéz elképzelni Ady nélkül. De ezen a könnyen ellenőrizhető külső összefüggésen kívül, Fodornak mélyebb vonatkozása is van Adyval: költői magatartásának Adyval való rokonsága.

Fodornak is a vers a tengelye, benne is mélyen ültetett hite él költői elhívatottságának; vállalja az ostorozást és a prófétaságot, ha kell, aszkézis árán is: nem kell neki e földön egyéb, csak Isten sugalmának «hű vagy gyarló ajka lenni».

Ez a költő csak «titkos zúgú, meghitt magában» érzi jól magát, gyűlölője a szépnek, mert a szép «ellensége a mélynek» és versei talán azért vannak túlfűtve érzéki lángolású képekkel: nyárral, bőséggel, gyümölccsel, aratással, hogy e földszagú valóságokkal töltse meg lelkét, amelyet már megérintett «a világmély léghuzata, a rettentő nagy Üresség».

És ezért isteníti az erőt, a nomád ősök korlátlan ösztön-életét, ezért sírja vissza Ázsiát és vonul pusztába «izzó farkasok és rőt homok honába», «mint a kemény próféták», háborgásokkal a lelkében - mindenütt legbensőbb önmagát keresve, akire rábízták «az Isten titkát».

Ez költészetünk uralkodó élménye és száz alakban vonul végig könyvén. Az elhívatottság élménye. A vers maga, a költészet mint élmény. Mintha a világ dolgai csak arra születtek volna, hogy költészetté szublimálódjanak benne. A Kiáltó akar lenni, a nagy dalok költője: «sziszegő testetek ezerkezű őrült szorításába fojtsatok» invokálja a Mágus fülledt pompájú, lendületes strófáiban. És küldetésének teljes vértezetében oly gazdagnak érzi magát, «mint őszi gyümölccsel a fák». De nem sokáig élvezheti termésének nyugodt bőségét, mert néki is, mint Adynak, üzennie kell «a fagyos, szikár papoknak, kiknek szám és vonal a csodák lombozása, Isten ezer szökellő igézete». És amikor szülőfalujára emlékezik, szíve újra hivatásától lesz édes. Még egyszer elfogja az önnönerejébe mámorosodott fiatalság, a «versek szédülete» és vége van a gyümölcsleves nyárnak, a magabízás túltelt énekeinek. Új alak lép fel a színen, csöndesszavú vádló:

Szomorú az, hogy te úgy hallgatsz
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Óh lelkem, lelkem, mit rádbíztak:
Hová tetted az Isten titkát?

Mintha az «örvényes, termelő nyárból» hirtelen olyan őszbe léptünk volna, mely feloldódni nem tudó örökös felhőkkel nyomasztja nappalunk és éjszakánkat. Távol már a nagy dalok «őrült szorításától» - «hüvelyező, okos ujjra» van szükség és a költő a nagy Magtisztítóhoz, a kegyetlen önszeretethez fohászkodik:

Válogass ki engem magamból

És a lelkében őrzött teremtő-ideál egyre több áldozatot követel, egyre magasabb igényeket támaszt:

Mert nem énekek már magukban
A szív belső hangjai,
Mik kiömölnek, mint a korsóból
Az áldozati tűzbe ontott bor.
- - - - - - - - - - - - - -
Úgy hajolok bele a tűzbe
És a szememet kiégeti
Saját lelkemnek áhítata, -
Úgy búvok magamba, kiszívni
Ereim legrejtettebb tüzét,
S a szívem alján
Lágyan ide-oda hajló
Varázskörös indulatokat
Mik úgy dagasztanak-

Még egyszer üzen gyűlölőinek, de már nem Adys gesztussal, hanem Szent Ferenc szelíd szavával és könyvének befejező-soraiban így búcsúzik:

Mint a tiszta, olthatatlan folyású
Kútból a szeretett víz,
Úgy ömlik belőlem a
Helyesség, jóság óhaja.
Add, hogy ne áruljalak el soha.
Add, hogy ne tévelyedjek el soha.

Ez az elhívatottság-élmény érzelmi és gondolati gerince Fodor költészetének - emellett más erek s rétegződések is vannak könyvében.

Legismeretesebb Fodor «Nyár-orchestere». A salaktól-tisztuló forrongás, a nyelvi vérmesség korszaka. Ezek a versek teleszítták magukat izzó jelzőkkel, képekkel s a versírás egyéb, elsősorban nyelvben-gyökerező szépségeivel; egy programmosan «őserejű» költőt mutatnak be, aki kissé melldöngető gesztussal vallja magát a föld fiának s akit szemlátomást is alig érdekel egyéb, mint hogy ennek a földnek (mely sohasem őszi tarló, hanem mindég nyári nedvektől duzzadó gyümölcsös, vagy aratásra érett búzaföld) termését azon nyersen és lángolón optimista énekekbe gyűjtse. Ezekben a versekben valósággal tombol a nyelvierő, a formákba belefojtott s azokból minduntalan ki-kilázadó fékevesztett lendület, a kétségektől nem nyűgözött korlátlan fantázia. Egy hiányzik belőlük, későbbi verseinek legfőbb erénye: a bensőségesség, mely lelket lehel.

Sokan bölcselkedő költeményei alapján becsülik nagyra Fodort. Más a véleményem. A Vajda János emlékének ajánlott «Álom az uccán» tudatosan leszürkített nyelvében is hangsúlyozni látszik, hogy e versben a gondolati a lényeges - sívár, unalmas filozoféma. A «Nagy madarak» pedig két szép befejező-strófája ellenére elsősorban komponálni-tudását, amellett legfeljebb Schopenhauer-ismeretét bizonyítja.

Legszélesebb a dikció, legtávlatosabb a mondanivaló s leghatalmasabban szertelen a víziós-fantázia u. n. kozmikus, prófétikus költeményeiben, amelyeknek dagályos sodrában egymás hegyén-hátán darabos prózaiságok és velejéig felforrt, remek víziós-képek hánytorognak:

Az űrnek katlanába belefúvok
Mint egy tálba s a felindult lég
Habként loccsantja ki
Pályájából, hogy megzavartan
Összefolyik tele a nyárral.

látja «Ézsajás próféta utolsó látomásában» mint maga Ézsajás vagy az öregedő Vörösmarty, aki a megőszült Földet látta.

És a szenvedélyes kozmikus-háborgások költője idillekbe felejtkezik, «csengetyűs idillekbe»: Szelídlábú napjaim, Délelőtti dal, Lelkem napos ormain, Vágy a tisztaságra, Emlékezés szülőfalumra, Szelíd dalom tülkei búgnak, stb. - mintha valami képzeletbeli Wagner-operában a szaggató förgeteg után beállott napsütésben megszólalna a pásztorfiú éneke. Mennydörgés és emberi énekhang! - fülbeötlő különbség. És ezt a költőt némely kritikus egyhangúnak, sőt «mindég egyformán hangos»-nak titulálta!

Ezek az idillek a lihegő erdők legszebb, legérettebb versei. A nyelv görcsös feszültsége dallammá oldódott fel bennük - s a költő, aki állandó felgerjedettségében csillapíthatatlan tűzhányó, ezekben az idillekben «az álmodó álmot» őrzi és megtalálja az elmúló ifjúságon való bánkódásnak, az emlékezésnek és a «Vágy a tisztaságra» elégikus hangjait. És az a hang bensőbb sajátja, mint akár népekhez szóló próféta-kürtjének hangjai. -

Fodor költészete férfias költészet: szenvedély, gyűlölet, harag, hit, áhítat, keserűség töltik be érzésvilágát, amelyből tökéletesen hiányoznak a neuraszténiás érzéselemek, mint pl. a lemondás, beletörődés, reménytelenség, halálfélelem stb.

A Lihegő erdők gazdag könyv, - költőjének nyelvi és képlátó-ereje páratlanul áll a fiatalok között. És más tulajdonsága is: tőrülmetszett őszintesége. Fodor könyvéből ember bontakozik elő, valló, szenvedő, indulatos ember - s ez nem kicsínység manapság, amikor sok verseskönyv mögött csak egy tetszetős esztétikai formula vagy egy eszme-marionett húzódik meg.