Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · ILLYÉS GYULA: BUCSUZTATÓ

ILLYÉS GYULA: BUCSUZTATÓ
I.

Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba -
s én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék, - hasztalan,
süketen mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe meghalt, ó megölték,
szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, jaj, porbabukott szívének hangtalan átka,

vér az én véremből! vér mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén, -
mintha az én szívemből folyna nehéz csobogással, - sajogva hanyatlik,
csüggedten hajlik szívem a föld felé, testvér, mely ma honod lett s szorongva hallgat, hallgat az éjben,
első éjjel ez ott! hova vittek tőlünk, bátyám mit míveltek véled az éji hatalmak!

Földreborult testedből merre futott jajjongva az ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el?
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánnad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!
Ó, bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is ez éjjeli órán a karodba, mint amikor még
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva. -

Mint akkor, midőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem most is fagyos ajkad,
remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva:
melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból!
Néma maradtál, jaj álmodban egyre mélyebbre zuhantál, - betemettek.

Magát siratta mindenki miattad, drága halott bátyám, mialatt a
nyári meleg föld rettenetes hála gyanánt fel-felcsapva porát dörögve reád hullt,
csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve
én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre

s néztem már mint emléket a tájat, nagy távolban az égre villódzó Balatont,
lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,
ó, én éreztem, testvér, hogy mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy torzul el arcod örökre
s hogy hallgathattad kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.