Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (4)
A házmester egy feketekaftános és nagy, feketeszakállú házalóval összeverekedett az udvar közepén. Öregedő ember volt mind a kettő s olyan ügyetlenül ugráltak egymásnak, mint ahogyan azt a nagyszájú, gyáva gyerekek szokták csinálni az utcákon.
- Ne gyere közelebb, mert leütlek! - kiabálta a házaló, a hangja rikácsolt és tele volt ijedelemmel.
- Te akarsz leütni engem, te útonálló?! - ordította vissza a házmester s kicsit előreugrott, de azért kellő távolságban maradt az ellenfelétől és csak két száraz öklét rázta a levegőben.
- Az én pénzemen akarsz te uraskodni? Inkább kitaposom a beleidet!
A házmester nem bírt magával, egészen hozzáugrott és felécsapott az öklével.
A házaló leguggolt az ütés előtt, a másik ember majd keresztülbukott rajta. A következő pillanatban megint szétszaladtak s megint vadul kiabáltak egymásra.
A lakók kint voltak a folyosókon s boldogan élvezték a két bolond ember színjátszását. A gyerekek biztatón és gúnyolódón kiabáltak a verekedők felé. De azok nem vesztették el egészen az eszüket, sértetlenül hagyták abba a marakodást.
- Disznóság - mondta a házmester a ház lakói felé, mintegy önmagát igazolva. - Abból akarnak megélni ezek a hazátlan kutyák, hogy kifosztják az embertársaikat.
Az asszonyok helyeslően bólogattak és visszakiabáltak a folyosókról, bárha valamennyien tudták, hogy az embernek nincsen igaza. Ő talán még szemtelenebb pióca, mint a házaló. Összekunyorálja és összeerőszakoskodja a lakók elhasznált ruháit, edényeit és más öreg holmijait, időnként aztán kiárusítást rendez ezekből az ócskaságokból s valóságos vagyont akar összegyüjteni belőlük. A házaló keveset ígért neki az ajtó elé rakott szemétdombért s ő eszeveszetten nekitámadt a kaftános embernek.
- Ki látott már ilyesmit? - kérdezte sértődést tettetve. - Kiírom a kapura, hogy ide többet egynek sem szabad betennie a lábát.
A gyerekek már leszivárogtak az udvarra, ott tekerőztek a halombadobált rongyok körül, egyet-egyet kikaptak közülük a lábukkal s diadalmasan elrohantak a kettéhasadt szoknyákkal s a blúzok tarka roncsaival. A házmester tehetetlen volt velük szemben, félt, hogy az egész ház hangulata ellene fordul, nem merte utánavetni magát a gyerekeknek.
- Gyáva gazember ez - mondták egymás között az asszonyok s az első emeleten lévők összecsődültek a sarokba, ahol a hosszú ember állt az ajtóban. Őt is kicsalta a veszekedett lárma, mellényzsebeibe akasztott kezekkel állt valósággal megmerevedetten. A fejét sem köllött előredugnia, kényelmesen lelátott a verekedőkre. Már ő is egy volt a ház lakói közül, már senkit sem izgatott a hosszú figurája, a gyerekek nevetve köszöntek neki s a pletykálni szerető asszonyok szívesen összebarátkoztak vele.
A hosszú ember nagyon barátságosan felelgetett:
- Nagyon helyesen tetszettek mondani. Én már jártam külföldön s mondhatom, sehol sem találkoztam ilyen állapotokkal. Többek közt voltam a nagy német birodalomban, Franciaország fővárosában, több ízben a tenger környékén és mindenütt sokkal jobban megférnek egymással az emberek, mint ezen a vidéken. Talán az éghajlat teszi ezt, de én erre nem tudok pontosan válaszolni, nem igen van hozzá időm, hogy az elvont tudományokkal foglalkozzam.
- No igen, - mondták az asszonyok értelmetlenül. - Ez egészen más vidék, mint az a másik.
- De azt az úr is beláthatja, hogy nem illő dolog ilyen lármát csapni éppen annak az embernek, akire a ház őrzése van bízva?
A hosszú ember összedörzsölgette a roppant sovány tenyereit s majd elolvadt az előzékenységtől.
- Én teljesen az önök pártján vagyok. Ha rendes lakásom volna a házban, bizonyára föl is szólalnék az ilyen incidensek ellen. De így, sajnos, csak helyeselhetem az önök szavait s magam csöndes szemlélője maradok a dolgoknak.
Az asszonyok megértően bólogattak s voltak közöttük, akik őszintén sajnálták, hogy ennek az embernek nincsen itten rendes lakása, bizonyosan nagyszerű rendet teremtene a házban.
- Jól járt vele az öregasszony, olyan ez, mint egy falat kenyér - mondták utána, mikor mint egy fekete árnyék ellépkedett a csoportjukból. Most az öregasszony is előkerült s ő nem volt egészen egy nézeten a többiekkel.
- Haggyák csak - mondta lehalkított szavakkal -, ez sincs egészen aranyból. Ott mutogatja magát pénzért a ligetben, itt meg adja a bankot. Egész éjszaka úgy forgolódik abban a keskeny ágyában, mint valami koporsóban. S valahányszor megfordul, úgy fölharsog az orrával, vagy a gégéjével, vagy mi a fenéjével, mint a trombita.
- Bizonyára a tüdejével van baja szegénynek. Nem tudhatja az a kis dolog jól táplálni azt a hosszú testet.
A többiek nem vették komolyan az öreg leszólásait. Tudták róla, ha maga a szent Péter hurcolkodna be a szalmazsákjaira, ő azzal sem lenne megelégedve. De nem álltak oda kötekedni vele. Öreg volt, s az ilyennek már minden megbocsájtható. Sem a futást, sem a nevetést, sem az éneklést nem bírja már, hadd csípjen hát egyet a másikon, komolyabban ez sem árthat meg senkinek. Lassan szétszéledtek s meglátták, hogy időközben komoran elszürkült az ég a háztető fölött, erősen meghűvösödött a levegő, mintha esőre lenne várandós az idő.
Miklós és az anyja bent ültek a szobában az ablak előtt. A gyerek a földrajzból olvasott föl hangosan, ez volt az ő legkedvesebb könyve, egész közelről megismerkedett belőle a roppant hegyekkel, a szörnyű vizekkel, a földek tarka, kacskaringós ábráival. Amíg olvasott, valósággal élte, látta és érezte a szavak jelentését és megérezte, hogy az anyja is szívesen hallgatja ezeket a gyönyörű leírásokat. Olyanok voltak ők így együtt, a falak között, mint egy óriás cserépbe ültetett két szerény, egyszerű virágszál.
Az anya a mellén összefont karokkal hallgatott, nézte a fia szép, tiszta arcát, magas homloka fölött a sűrű, erősszálú haját, az ajkai mozgását, a fogait, amint kilátszottak a piros vánkosok közül. Gyönyörűséggel élvezte a melegen kiáradó hangját. Néha fölnézett a plafonra, ami fehér volt, mint az elefántcsont s a síma lapon ide-oda röpködtek a szemei, mint a lepkék. Egyszerre elnehezedett körülötte a levegő, kitekintett az ablakon, látta, hogy elborult az ég s látta, hogy a többi lakók csukogatják az ablakaikat és ajtóikat.
- Alighanem esni fog - mondta. - Nemsokára megint itt lesz az ősz, bizony, már arra is gondoltam, hogy nem jobb lett volna-e, ha azokon a melegebb vidékeken születtünk volna, amikről te szoktál fölolvasni a könyvből. Hiszen a nyár is, a tél is mindig csak újabb meg újabb gondokat hoz az embernek.
A gyerek abbahagyta az olvasást, fölállt, odament az ablakhoz és most ő is kinézett.
- Úgy néz ki, mintha esni akarna... Nézze csak, valaki jön a házmesterrel. Lehet, hogy hozzánk jönnek.
- Kinek mi keresnivalója volna nálunk? - felelte az anya. - Évekig se dugja ide az orrát senki.
A két ember elvonult az ablak előtt s kopogtattak az ajtón.
- No látja, hogy megéreztem - mondta a gyerek s ment, hogy a látogatók előtt kinyissa az ajtót.
A házmester maga előtt engedte be az idegen embert. Valami hivatalnokféle lehetett az, tiszta ruhában, fehér magas gallérral a nyakán s egy papírcsomót tartott a kezében.
Az asszony annyira meglepődött a látogatóktól, hogy elfelejtett fölkelni a helyéről, az arca elsápadt s mozdulatlanul néztek a szemei.
- Bocsánatot kérek - kezdte az idegen férfi. - Mitrovácné asszonyhoz van szerencsém?
Az asszony még mindig nem tudott szóhoz jutni, a gyerek felelt helyette.
A házmester gondosan betette maga mögött a konyhaajtót, aztán a fején hagyott sapkával megállt a szoba küszöbén. Látszott rajta, hogy ő is nagyon izgatott s nem meri fölemelni a fejét.
- Bocsánatot kérek, nem jó hírrel jöttem, de sajnos, nekem teljesíteni kell a kötelességemet.
- Jézusom! - sikoltott föl az asszony minden átmenet nélkül, mintha megsebezték volna. - Mi történt vele?
Az ember elővette az írásokat, belemeresztette a szemeit és úgy beszélt:
- A kedves férjeuráról van szó, asszonyom. Szerencsétlenség történt vele, aminek különben valamennyien ki vagyunk téve.
Az asszony fölállt és egész testében remegett. A gyerek még nem értette egészen a helyzetet, ösztönösen odasímult az anyja mellé.
- Meghalt! - sikoltotta újból az asszony s már inkább megállapítás volt a hangjában, mint kérdés.
- Az isten rendelése ez, asszonyom, és ezen mi nem változtathatunk.
Az asszony rácsuklott a megrémült gyerekre, s aztán egész testével leesett a földre.
Az idegen ember, mint aki elvégezte a dolgát, lábhegyen és szó nélkül kiment a lakásból.
A házmester leakasztotta a törülközőt a konyha faláról, vízbe mártotta s a földreterült asszony homlokára tette.
A gyerek ott térdelt az anyja előtt és hangosan sírt tehetetlenségében.
A házmester ügyetlen szorgalommal ébresztgette az asszonyt s az magához tért és olyan idegenül nézett körül, mintha egy egész más világból érkezett volna meg.
- Meghalt az apád - nyöszörögte, fáradtan fölült és hangosan zokogott.
- Összeütközött, szegény - dadogta a házmester, - s azt mondják, hogy a hullaházba már ki is van terítve, szegény. Sokan megsebesültek, de ő és a fütője meghaltak, szegények.
Az ökrök és bivalyok elhullanak a mészárosok taglói alatt s az ember rendületlenül viszi tovább a sorsát égi és földi háborúkban, elvetemedett gyilkosok és csábító szerelmesek között, át a véletlenek örvényein és megszokja a vereségeket, mint ahogyan a győzelmeket is csak megszokja. Elcsodálkozik egy madáron, akinek egyetlen szóra fölhasad a nyelve és letiporja a barátait, a testvéreit és a szüleit, akik a világra hozták és langyos tejjel táplálták akkor, mikor még fogai sem voltak. Nem ismeri a hála érzetét és kívánja a veszedelmeket, amikben úgy érzi, hogy elveszíti magát s így érzéketlenül és felelőtlenül a nagyok között is a legnagyobb lehet. Hullámok keringenek valamennyiünk körül és néha fölkapnak bennünket és elvisznek bennünket az idegen tájakra, ránkvetődik a halál árnyéka és megérezzük az elpusztulás szeleit s aztán fölszakad belőlünk az első sóhaj, szemeinkből kihullik a tehetetlenség rémülete, fölülünk, mint a lábadozó és fölállunk s a két gyönge lábunkon megint elindulunk arrafelé, amerre a tekintetünket sem akartuk elküldeni soha.
Az asszony odabotorkált az asztalhoz, egy írás feküdt rajta, elolvasta a rövid néhány mondatot. Megfogta a gyerek kezét, kimentek a lakásból, végig a folyosón, le a lépcsőkön, ki az utcára, mint a holdkórosok.
Az égen sötét felhők úsztak, mint valami egymást előzgető, teherrel megrakott tutajok, a füst elkeserítette a levegőt s a földből zúgó portölcséreket csavart föl a szél.
Anya és fia vak sietséggel haladtak az emberek között. Egy elátkozott erdő ösvényein botorkáltak, megátkozottan és fájdalommal terhesen. Lassan szemezni kezdett az eső, ferde ezüsthúrok csüngtek le az égből, egész a földig. Hideg volt a víz, ami rájuk csöpögött, de ők nem érezték a változásokat, ami a világban történik körülöttük.
Villamosra szálltak, nem beszéltek egymáshoz s ott sem láttak meg senkit a megzsúfolt emberek közül. És nem is gondoltak semmire. Szemben ültek egymással a padokon, a gyerek az egyik kabátgombjából kiálló cérnaszálat morzsolgatta az ujjai között, az anya maga elé bámult s úgy érezte, egy levegőtlen sötét alagútban vándorol, mechanikus léptekkel és reménytelenül.
A temető őre elvezette őket a halotthoz, aki egyszerű fakoporsóban feküdt egy fekete emelvényen s két gyertya égett a fejénél.
Az anya fogta a fia kezét s ott álltak a ravatal előtt. A halottnak csak az alsó arca látszott, a szeme fölött fekete kendővel volt leborítva s az egész teste fekete lepel alatt feküdt.
Az asszony nézte a halott urát és nem zokogott föl belőle a sírás. Az ember máskor vérmesen piros arca most viaszszínű volt s két hosszú, vad karmolás látszott keresztben a bal arcán. Az asszony sejtette, hogy szörnyű sebek rejtőzködhetnek a takarók alatt s talán csak az maradt meg fölismerhetően az ő emberéből, ami most a szemei előtt sárgállik.
Mi történik most az ő régi örömeivel és boldogtalan emlékeivel?
A gyerek csak egyszer pillantott rá a halottra, meggyávultan lecsúsztak róla a szemei s halkan, sós, meleg vizek könnyeztek végig az arcán.
Valami feneketlen sötétség elnyelte bennük a hangokat, úgy álltak ott egymás mellett, mint a némák, várván valami isteni kinyilatkoztatásra.
Az őr nyugtalanul mozgott ide-oda, megigazgatta a halott fejénél lobogó gyertyákat és végre is azt mondta:
- Késő van már, de holnap reggel megint eljöhetnek. Kettőkor lesz a temetés.
A két elveszett ember már megint kint volt az utcán s rábízták magukat a lábaikra, hogy vigyék őket arra, amerre az út hazafelé vezet. Nehéz ólomcsöppekben szitálták a vizet a magasból. Fakó és leázott volt minden. A kocsisok szürke vászontakarók alatt ültek a bakon, a füst leverődött a kéményekből s a villamosok, mint a hazafelé rohanó állatok, csörömpöltek a víz alá merült síneken.
A gyerek belekarolt az anyjába, könnyű ruháit már eláztatta az eső, kívül és belül egyszerre fázni kezdett.
(Folyt. köv.)