Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (4)
A tíz óra huszonötperces járathoz osztották be. Hegyes, egyenlőtlen írással volt írva a neve a fekete táblára, mellette a mozdony száma és az indulás ideje. Tízen-tizenöten voltak a teremben, viharedzett, nagydarab emberek, akik ide-oda járkáltak, álldogáltak, mások a falak köré épített padokon üldögéltek s valamennyien morgolódva nyugtalankodtak. Voltak, akik most jöttek meg az útról, várakozniok kellett, míg rájuk kerül a sor, hogy jelentést tehessenek, voltak, akik a beosztásukat várták s a főmozdonyvezető csak nem akart közöttük megjelenni. Valamennyien odamentek már a táblához, magukban és hangosan is elolvasták az egyetlen nevet, ami rá volt firkálva. - MITROVÁC JÁNOS - mondták -, te legalább már el vagy intézve.
A kecskeszakállas, kandurbajszú ember kedvetlenül legyintett:
- Megint ezen a tragacson. Az ember elúnja az életét. Azért választottam ezt a mesterséget, mert szeretek futkározni, valami ördög lakik a véremben. Gondoljátok el, micsoda érzés lehet ez befogva lenni ezekben a szállító kocsikban. - A többiek visszabrummogtak valamit, nem hallotta ki a szavak értelmét, de nem is igen érdekelték. Szivarozott, keserű nikotin-íz volt a szájában, a gégéje száraz volt, szeretett volna hosszú, hűsítő kortyokban leinni valami italfélét. Kinyitotta a táskáját, egy üveg feketét vett ki belőle, a bajuszát két oldalt félretolta, a szájába vette az üveg csőrét. Kényszeredetten nagyokat húzott belőle, nem ízlett neki. - Már megint elédesítette - állapította meg gondolatban. - Még ettől is meg akar óvni, micsoda mániák fejlődhetnek ki egy asszonyban. - Nem volt dühös a feleségére, de mégis úgy gondolt rá, mint egy ellenségre, aki ugyan nem tud ártani neki, de mindig rászáll az orrára és kellemetlenkedik, mint valami tolakodó légy. Ő sohsem avatkozik bele a dolgaiba, mért nem hagyja hát az is békén az ő dolgait. Mi lesz akkor, ha majd eljön az idő, hogy nyugdíjba menjen? Most ellenőrízhetetlen a pénz, amit keres és ellenőrízhetetlenek az utai, amelyeken csavarog. - Nehéz az élet. Az ember elindul valamerre s aztán mindig beleakad valamibe, amit csak akkor vesz észre, amikor már kificamította benne a nyakát.
Az irodából kijött a főmozdonyvezető s egy könyvből fölolvasta a beosztottak névsorát. Hajlotthátú, dromedár ember volt, vastag ezüstlánc feküdt az előreeső hasán. Erős hangsúlyozással mondta ki a szavakat, közben balkeze mutatóujjára fölcsavarta az óraláncot, mikor egy-egy névvel végzett, a láncot lerázta az ujjáról s a másik névnél ujra kezdte a játékot. Már évek óta mindenki ismerte ezt a szokását, eleinte nevetve heccelődtek vele, most már csak ide-oda pillantottak az emberek és ideges mérgelődéssel elcsavarták a fejüket. Mechanikus mozdulatokkal játszott s minden névhez hozzámondott valami rosszul sikerült tréfát.
- Ne vicceljen annyit - morgolódtak az emberek, akik most jöttek haza az útról. - Adja ide a könyvet, hogy aláírhassuk, aztán mehessünk aludni. Agyon van hajszolva az ember, mint egy állat.
Mitrovác is ott állt előtte, várta, hogy bejegyezhesse nevét a menetkönyvbe, ő is türelmetlenül kivágyódott már ebből a vaksi dohányfüsttel és izzadságszaggal telített teremből. Ceruza volt a kezében, időnként a szájához emelte és megnyálazta a fekete hegyét.
- Mondom magának, hogy vigyázzon - intette őt a főmozdonyvezető, miközben elétartotta a könyvet, hogy a nevét beírhassa. - Megint valami jelentés fekszik magáról az öreg előtt. Figyelteti s ha rajtakapja, hogy berúg az úton, legalább két hónapra letiltja.
- Üssön meg benneteket a ménykő, - gondolta magában Mitrovác s örült, hogy kint van már a teremből, hosszú lépésekkel sietett át a pályatesten. Az elfeküdt sinek mint valami ezüst háló ragyogtak az éjszakában. Vörös és zöld lámpák égtek a váltóállítókon. A fűtőházból kihallatszott a befűtött mozdonyok dohogása, az őrház előtt egy harangocska szólt kitartó egyhangúsággal. A perron alatt egy személyvonat vesztegelt, kivilágított ablakai mint óriási gyöngysor csillogtak és remegtek elő a sötétből. Vizsgáló lakatosok bujkáltak a kerekek között, hosszúnyelű kalapácsaikkal megkongatták a meleg acéltalpakat. Mitrovác beért a perron alá, nagy kalapmegemeléssel köszöngetett a vonat előtt sétáló aranyrozettás állomástiszteknek. Azok visszaszalutáltak s azután megint a vonat ablakai felé fordultak, mintha keresnének valakit. Nők és férfiak fejei meredtek előre a leeresztett ablakokból, az egyik ablak alatt, ahol csak két fiatal nő nézett ki, az állomástisztek lassan csomóba verődtek és beszédet kezdtek a kíváncsiskodó nőkkel. Az irodákban zörögtek a távíró- és telefoncsöngők. A várótermek ajtóin még mindig szivárogtak kifelé a különféle csomagokkal megrakodott utasok. Kilenc óra volt, már úgy sem lett volna semmi komolyabb dologra való ideje Mitrovácnak, bekanyarodott a söntésbe. Az asztalok körül ismerősei ültek, lármás jókedvvel fogadták.
- Pincér - kiáltotta. - Krigli sötétet!
Egy lógós bajszú, feketeképű ember beszélt az asztalnál.
- Gondoljátok meg, egy hajszálon mulott, hogy ott nem hagytam a fogaimat. Úgy bujt ki a hegy mögül, mint valami sárkány és éppen csak hogy le nem ütött bennünket a farkával.
- Úgy van, - szólt közbe valaki. - Az ember állandóan az életével játszik.
- Akkor hát igyunk egyet - mondta Mitrovác s a pincértől átvette a poharat. Ráfújt a barna habra, az kiloccsant a padlóra. Aztán balkeze fejével kétfelé törülte a bajuszát s egy slukkra magába öntötte a hideg sört. A pincér, mint aki ismeri az emberek szokásait, még ott állt előtte és várt a dolgok folytatására.
- Még egyet - mondta az ember -, de ne ilyen hitványat hozzon. Ez úgy átszalad rajtam, mint a higany.
Az a jó, hogy mindent megszokik az ember és kutyába se veszi a bajokat. Szeretnék egyszer a helyemen látni valakit azok közül a nagyfejűek közül. Szónokolni a kötelességről, az más. Legyetek szorgalmasak és becsületesek, mert ti a köz emberei vagytok, nyafogják állandóan. Legyünk kezes bárányok, hogy még az ő álmaikat se zavarjuk meg, akik a farkasok ezen a földön.
- Hány korsó veszett el benned máma? - kérdezte Mitrovác már a harmadik teli korsóval a kezében. - Te is éppen elég jól tudsz szónokolni. Gyerekkoromban nem szerettem a jó ugrókat, most sem szeretem a távbeszélőket. Ha az ember nincs megelégedve a dolgokkal, tegyen róla és kész. De minek ez a sok beszéd?
- Tunya barmok vagytok valamennyien - felelte a másik. - Egyik oldalunkat lefagyasztjuk, a másikat meg sütögetjük éveken át, aztán miért. Ha megvénül az ember, kidobják, mint az elhasznált kócot.
A többiek gondtalanul nevetgéltek.
- Úgy beszél ez, mint valami szocialista - mondták közben többen is egyszerre. - Úgy látszik, hogy megvettek téged azok a vörösök és most már az ő malmukra hajtod a vizet.
- Nem igaz, hogy én szocialista vagyok - védekezett az ember. - Nem vagyok én semmi, én csak egy egyszerű ember vagyok, de még nem ittam el az eszemet, nyitva vannak a szemeim és meglátom azt az igazságtalanságot, ami velünk történik. Én hiszem, hogy eljön még az az idő, mikor ti is egész másként fogtok majd beszélni. - Körülnézett s most látta, hogy az asztalnál álldogáló pincér figyeli őt és biccent a fejével, mint aki helyesli az ő szavait. Jól esett neki a másik megértő rokonszenve, még jobban belegabalyodott a szónoklásba.
A többiek azonban egyre kevésbé figyeltek rá, valaki kártyát kért a pincértől és játszani kezdtek. A szomszédasztaloknál a legközelebbi vonatra váró utasok üldögéltek, zsíros papirosból húst és kalácsot falatoztak és söröztek. Az egyik asztalnál marhahajcsárok ültek, sörtéses kalapban, ingujjban s az ölükbe fektetett nagy, kajmós botokkal. Ezek szilvapálinkát ittak, lármáztak, nagy tenyereikkel csapkodták az asztalt, később összebékültek s nyers, paraszti nótákat kezdtek énekelni. Mitrovác nyelvébe is belekapaszkodtak ezek a nóták, odaállt az idegenek asztalához s kezében a magasra tartott korsóval már ő is énekelt.
Egy ember jött be most az ivóba olajosan és feketén, mint maga az ördög s odasúgta Mitrovácnak: Készen vagyunk az indulásra. Mitrovác úgy tett, mintha észre sem venné a másikat, de hogy az megint sugdolózni kezdett, leeresztette a poharát s visszament az asztalához:
- Mégis csak igazad volt neked az előbb - mondta a szónokló kollégája felé. - Mikor éppen a legjobban benne van, akkor vágják el az ember kedvét.
- Ha te adsz nekem igazat, akkor sírni szeretnék - felelte vissza a másik. - Akkor beszélj majd, ha egyszer véletlenül józan leszel.
- Az az ember, aki megveti az italt, az az istent se tisztelheti igazán, az ilyen pedig szocialista... Kérjen egy liter vöröset az útra - mondta a fűtőjének, aztán kezet fogott a többiekkel és mentek át a pályán, a készenlétben álló mozdonyhoz.
A hosszú kocsisor mint valami óriási lánc csörrent meg az indulásnál. A mozdony, akár valami roppant állat, nekifeszült a teherrel, kétoldalt ijesztően fujta ki magából az elfáradt gőzöket. Kerekei megcsúsztak a síneken, aztán egyszerre megkapaszkodtak s a sötét kígyó belecsavarodott az ismeretlen éjszakába.
Acélszürkén terült fölöttük az ég és sűrű csillagokkal volt kiverve. De ő hiába nézett szét, semmit sem láthatott a panorámából, kormos, nehéz füstöt eregetett ki magából a megindult mozdony, s mint egy gyászos takaró lobogott fölöttük a füst. Az oldalfalnak dűlten bámészkodott, nem tudta volna megmondani, hogy mit érez és mire gondol most, a töltés alatt feketén terültek el a végtelen földek, a sínek mentén remegő lámpások és kilendült karú szemafórok kancsalítottak, a kis őrházak előtt kint állt egy ember vagy asszony lámpával és kis vörös zászlócskával üdvözölte őket.
A fűtő szakadatlanul dolgozott mellette, kinyitogatta a kazán ajtaját és nehéz, teli lapátokkal etette a gyehennát. A kilobogó tűz megvilágította a hajlongó ember alakját, arca verítéke ezüstösen ragyogott a fényben.
- Húzzon egyet - mondta Mitrovác és átnyujtotta neki a szájáról levett üveget.
A fűtő hálásan megköszönte az ajándékot, szinte végtelennek tűnő kitartással ivott az üvegből. Kieresztett ingealjával letörülte a verítékét.
- Ó micsoda munka ez, hogy verje meg az isten még a föltalálóját is.
Mitrovác felelni akart, de hirtelen elakadt a hangja. Mintha valami kis lángocska föllobbanását látta volna a szerkocsi végében. - Kigyulladtunk, a szakramentumát! - Előkapta a slágot s nyitott csappal ráfröcskendezett a szénhalomra. Egészen izgatott lett, de most, hogy a fűtőre pillantott, látta, az kedélyesen visszavigyorog rá. Nem értette a helyzetet.
- Kimegyünk, ne öntözzön, kimegyünk - hallotta a siránkozó kiáltást a szén tetejéről.
- Két kundé van ott - mondta a fűtő, - azt hittem, elvihetjük őket egy darabig.
Mitrovác nem hagyta abba a locsolást, röhögve pörlekedett az előremozgó két alakkal. Azok csuromviz1esen bemásztak a mozdony perronjára.
- Hogy kerültetek ide, ti gazemberek? - ordítozott velük Mitrovác s fölemelte az ökleit, hogy mindjárt holtra veri őket. - Le veletek, le, le!
A fiatalemberek ijedten pillogtak erre-arra, aztán az egyik, akinek göndör fekete haja volt, mint a szerecseneknek, azt mondta:
- Egy koronát adtunk neki fejenként, miért akar hát lekergetni bennünket az úr?
- Adtatok nekem a nyavaját, hogy vigyen el benneteket az ördög! - ordítozott velük a fűtő is. - A színeteket se láttam soha ebben az életben, nem még a pénzeteket. - Felemelte a szeneslapátját, mintha rá akarna támadni a megriadt emberekre.
- Én nyomorék vagyok, - mondta könyörögve a másik fiatalember. - Nem bírom a karomat. Ide akarunk csak lemenni a vidékre s már úgyis egy-egy koronánkba van ez az utazás.
Mitrovác lelassította a vonatot s a lépcső felé tuszkolta a fiatalembereket. - Vigyázzatok, hogy ki ne törjétek a nyakatokat. - A két legény könyörgött még, de mindez hiábavaló fecsegés maradt. Le kellett ereszkedniök a lépcsőkön, óvatosan kirepültek a döcögő vonatról. A mozdony abban a pillanatban újra nekirugaszkodott, de ugyanakkor a göndörhajú már ismét fönn volt a vonaton. Megkapaszkodott az egyik fékezőház korlátjában, mint a macska fömászott és elfeküdt a vagón tetején.
Mitrovác nevetett, hogy az egész teste rángatózott bele. Kidűlt a mozdony perronjáról s most csak az egyik fiatalembert látta a töltésen álldogálni. Pillanatra megszeppent.
- Verje meg az isten, az egyik alighanem kitörte a nyakát.
- Az baj lesz nekünk - mondta a fűtő s piszkos körmeivel beleturkált a bajuszába. - Én azért nem dobtam volna le őket.
A másik elővette az üveget, lekortyogtatott a borból s csak azután felelt:
- Viccből csináltam. Fene tudta, hogy ezek ilyen gyámoltalanok.
- Mindnyájan gyámoltalanok vagyunk. Legjobb lenne bizony, ha vigyáznánk egymásra, mint a testvérek.
Mitrovác odanyujtotta neki az üveget.
- Igyon - mondta, érzések és gondolatok dolgoztak benne s valami fátyolos szomorúság ereszkedett a szemeire. - Hányszor gondoltam már rá, legjobb lenne, ha megdöglene az ember.
- Huszonöt kilométerrel kellene mennünk s most talán negyvennel is futunk - mondta a fűtő s lapátja nyelére támaszkodva kinézett az éjszakába.
Mitrovác talán nem is hallotta, hogy a másik mit beszél. Kilépett a helyéről s fáradtan leült a szerszámládára.
A vonat egyöntetű ritmusban zakatolt.
Tak ta-ta tak ta-ta tak ta-ta tak.
- Sokszor gondoltam már arra, hogy legjobb lenne, ha meghalna az ember - kezdte újból s megint ivott s az üveget megint átnyujtotta a fűtőnek. - Igyon.
A másik is mellé ereszkedett a ládára és úgy szopogatott az üvegből. - Nekem öt gyerekem van és én nem is szeretek ilyen halálos dolgokra gondolni. Azt hiszem, nekem már csak miattuk is élni muszáj. Van közöttük kettő szőke, három meg fekete. Ha a lányokat férjhez adom, akkor beáll a nyugalom. Vénségünkre talán el is éldegélhetünk náluk. Egyiknél én, a másiknál az asszony.
- Nekem is van egy fiam, de az mégcsak a negyedikbe jár. Későn jött, négyen már voltak előtte, de azok meghaltak. Még egész kicsinyek voltak, mikor meghaltak. De nem fájt értük a szívem, mindig is féltem a gyerekektől.
A fűtő leejtett fejjel húzogatta az acéllapátot, a mozdony szenes padlóján ropogtak és csikorogtak a hangok.
- Mi lenne a magamfajta ember boldogsága, ha még gyerekei sem lennének.
- Más embernél ez máskép lehet... Fattyúgyerek voltam s néha még ma is elgondolkodom rajta, ki is lehetett az én apám és ki is vagyok én tulajdonképen? Mintha követ nyeltem volna le valamikor, mindig nyomja a begyemet ez a dolog, ha rágondolok. S hiába mondja a feleségem, ha iszom, akkor elmegy az eszem. Hát nem látom én most is tisztán, hogy milyen az én életem?
Tak ta-ta tak tak ta-ta tak tak ta-ta ta-ta-ta-ta-ta.
- Mi történhetett azzal a másik csavargóval?
A fűtő hallgatott, mintha elszundított volna s ő is elunta már a lamentálást. Veszett forróság áradt ki a kazánból s a gyors, egyhangú zakatolás akárha bölcsőben ringatta volna az embereket. Mitrovác megrázta az üveget, még volt benne egy kicsi, leöntötte a torkán s az egész teste megrázkódott a savanykás italtól.
Ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta.
Mitrovác időnkint fölállt a lábára, odament a szelepekhez, belekémlelt az éjszakába, de akárha megvakult volna, nem látta a pályát, sem a szemafórokat, sem az őrházakat, ahol lámpással és vörös, kis zászlóval álldogál egy-egy ember.
Lehet, hogy elaludtak, talán az egész világ elaludt, - gondolta Mitrovác és belenyugodott mindenbe, mint változhatatlanba. - Lehet, hogy van fölöttünk egy csillag, aki vigyáz ránk és kivezet bennünket a pusztából...