Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 19. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (4)
- Ahol a szerencsétlenség volt, oda a szerencse is bekopogtat - mondta a nagyorrú asszony, aki a folyosó végében lakott és lakása tele van kvártélyosokkal. - De ez az egész csak olyan szokásmondás. Végre is semmi nem történik. Az egyik gyanús alak elviszi a cók-mókját s gyün helyette egy másik s csak akkor szerencse az egész, ha ez nem hoz tetveket is magával.
Sereg asszony állt körülötte, gyerekek is mezítláb, csillogó bőrrel, mint a félvér négerek. Miki is ott állt az anyjával, nyitott könyv volt a kezében. Az anyjának tiszta kötény lógott a nyakában, mint a többiek hallgatta a nagyorrú asszonyt s aztán ő is megszólalt:
- Érzem, hogy engemet elemésztene a nyugtalanság, ha így kellene élnem. Állandóan idegen emberek között, némelyiknek milyen vad a képe. Ki tudja, milyen bűn szennyezte be már a kezeiket. Mostanában gyakran hallhatja az ember, hogy rablókkal meg gyilkosokkal van tele ez a vidék, megtörténhetik, hogy az ember beereszti őket a lakásba s egy forintért végeznek vele.
- Ha így gondolkodnék, bizony legjobb lenne, ha üvegszekrénybe zárnám magam. Hány embert nyomorítottak meg már a gépek a gyárakban, hány embert nyeltek el már a nagy vizek s mégis mindenki örül, ha befogadják valahova s a hajósok sem hagyják el a hajóikat.
- Mit csinálna akkor, ha, ne adj isten, valami történne az urával? - kérdezte egy másik asszony s gúnyosan és fölényesen körülnézett. - Az öreg néninek itt sem ura, sem rokonai nincsenek, hogyan élne meg máskép, ha nem a kvártélyosokból.
- Mindnyájan ki vagyunk téve a szerencsétlenségnek, - vette át a szót megint egy másik asszony - de a válogatós természetéből még senki sem tudott megélni ezen a földön.
Miki ott állt közöttük, figyelte a vitatkozókat s várta, hogy az anyja mit fog felelni az asszonyoknak, De az hagyta, hogy mindenki elmondja a magáét s aztán is csak kényszerűségből felelt:
- Nehéz az élet, de azért szó nélkül nem nyelheti le az ember a gondolatait. Bennem sok félelem van s már kislány koromban is írtóztam az idegenektől, de azért azt elhiszem, hogy nem olyan rosszak az emberek, mint amilyeneknek én képzelem.
- Rosszak, rosszak, de azért nem kell, hogy az ember megijedjen tőlük - mondta a nagyorrú asszony. - Sohasem mutatok én meg ezeknek egy krajcárt sem, mért gondolnám hát, hogy egyszer megölnek. Ha engem megölnek, őket úgyis kidobják a lakásból. Nem vagyok én már szűzlány. Hallom, hogy ilyeneket is megöltek már errefelé néhányat.
Az asszonyok hangosan, jókedvűen nevetgéltek.
- Erre az új csodabogárra azért kíváncsiak vagyunk - mondták. - Hogyan nőhet meg ilyen hosszúra egy ember?
- Lehet, hogy nem is ember volt az apja szegénynek.
- Vakuljak meg, ha nem mondok igazat, hosszabb az ennél az ajtónyílásnál is. Hallottam, hogy milyen figura s elsőbb, hogy fölfogadtam, személyesen elmentem megnézni. Köcsögkalapot hord és külön ágya van neki, hogy elférjen benne.
Most már csak a beérkezendő új kvártélyosról beszéltek. Tréfálkozón primitív-groteszk fantáziával s a mondataik tele voltak mindenféle kétértelmű célzásokkal. A gyerekek is a hosszú emberről fantáziáltak, türelmetlenül topogtak a folyosón, néha előre hajoltak, hogy majdnem átbuktak a rácson, kíváncsian leszaladgáltak az emeletről, hamis híreket kiabáltak fel a várakozóknak, de az idegen még sokáig nem akart megjelenni.
Miki szétvetett lábakkal állt a folyosón s félhangosan mormolt a földrajzból, amit a kezében tartott. A lecke értelme nehezen ragadt meg a fejében, megkötözhetetlenül az ő gondolatai is a hosszú ember elé vándoroltak s csak a kötelességtudat tartatta vele nyitva a könyvet. Látta, hogy időnként rá-rápillant az anyja s derűs az arca s a szemeiből nem kiabál ki a megszokott állandó ijedelem. Kihúzta magát, úgy akarta, hogy maradék nélkül tessen az anyjának, aki szerette, ha nem áll puposan és nem lógatja le a fejét az unalomtól. De azért már jó lenne, ha jönne az új lakó, olyan nehéz és türelmet emésztő így állni a fürkésző tekintetek alatt.
S a gyerekek most becsődültek a kapu alól, hajrázó üvöltéssel rohantak fel az emeletre.
- Itt van a csodagém!
- Akkora, mint ez az emelet!
- Lehet, hogy fából van, mert olyan egyenesen gyün, mint egy zászlórúd!
Az asszonyok szétrebbentek, mindenki már a lakása ajtajában állt, csípőre tett, vagy a kötényük alá dugott kezekkel.
Csontnyelű sétapálcával és köcsögkalappal a fején beérkezett az idegen. Fekete ruha volt rajta, karcsú, térdig érő kabáttal s csakugyan úgy lépegetett, mintha fából lenne kifaragva. Sem erre, sem arra nem tekintett, egyenesen nekiment a lépcsőnek, föl az emeletre s mint egy szörnyű árnyék vonult el az ajtók előtt. Két napszámos ember egy hosszú, keskeny ágyat vitt utána, mint valami fehérre és kékre festett vályút.
- Jó napot, asszonyom, megérkeztem - mondta a nagyorrú asszonynak s elegánsan megemelte a kalapját s olyan magasan, hogy majdnem beleütődött a második emelet folyosójának az aljába. - Szabadna elfoglalnom a helyet?
Az asszony megilletődve tipegett körülötte.
- Hogyne, hogyne, - mondta - már mindent eltakarítottam az útból.
Az ember bement a lakásba, már kívül leemelte a cilinderét, de még így is meg kellett hajolnia, hogy bele ne ütközzön a fölső ajtórámába.
Mindenki el volt képedve az udvarban. Mindenki tudta már, hogy csoda hosszú ember lesz az új lakó, de hogy ekkora legyen, arra senki sem számított. Az asszonyok intettek egymásnak és szörnyülködőn összeütötték a tenyereiket. A gyerekek mint az indiánok üvöltöttek örümükben. Mintha felfordult volna a ház.
A félszemű házmester kijött az udvar közepére és rázta a nagy csengőt, amivel a lakók figyelmét szokta fölhívni különösebb esetek alkalmával.
- Maradjatok csöndben, elátkozott fattyak - ordított a gyerekek felé. - Becsületemre mondom, rendőrt hozok rátok és összefogdostatom valamennyiteket.
Az asszonyok odamentek a sarokba és szétkergették a lármázó gyerekeket. De most ők maradtak ott a helyükben, álmélkodtak és sugdolóztak, mint az összeesküvők. Hangosan nevetgéltek a két napszámos fölött, akik nem tudtak bejutni az ággyal a lakásba.
- Mért nem szedik szét azt a koporsót?
- Nem lehet.
- A nyavaja tudja, hogy mért van ez összeszegelve, de egészen össze van szegelve!
Végre is úgy jutottak be, hogy egyik felét átemelték a rácson, az asszonyok benéztek az ablakon, látták, ahogyan az ágyat a fal hosszában elhelyezik. Az új lakó rátette a cilinderét, levetette a kabátját, azt is rátette, leült a szélére s egy nagy zsebkendővel törülgette és legyezgette a megizzadt arcát.
- Óh, istenem, hogy milyen melege lehet egy ilyen hosszú figurának - sóhajtott föl az egyik asszony. - Milyen érzése lehet annak az anyának, aki ilyent hoz a világra.
- Büntetés ez. Ilyent már az isten is csak büntetésből teremt.
Miki is ott bámészkodott az ablak előtt, látott mindent, ő sem tudta megérteni, hogy hogyan és miért születik egy ilyen ember, hogy hogyan is tud ez megélni a világban.
- Mit gondol, mama, ennek az embernek is lesznek egyszer gyerekei? - kérdezte az anyjától már bent a lakásban.
Az anya nem tudott mit felelni, megvonta a vállait és mosolyogva nézett a fiára.
- De hát hol talál ez egy ilyen hosszú asszonyt is? - kérdezősködött a gyerek tovább. - Maga szeretne ilyen hosszú lenni, mama? Én inkább minden nap leharapnék kicsit a lábaimból, hogy rövidebb legyek.
- Ne csacsiskodj, gyerek, nem jó az ilyen gondolatokkal foglalkozni. S ő talán nem is tudja szegény, hogy milyen hosszú. Az ember olyan keveset tud magáról.
A fiú még szeretett volna megmaradni a téma mellett, de látta, hogy az anyja semmi érdemeset nem tud, vagy nem akar neki mondani, dülöngélt még kicsit ide-oda a szobában, aztán ügyesen kiosont az ajtón.
Az utcán is csoportokban álldogáltak az asszonyok és a gyerekek s ők is mind a furcsa idegenről beszéltek. De tőlük sem tudott meg Miki semmi olyasmit, ami őt érdekelte. S észrevette, hogy a gyerekek még jobban kíváncsiak erre a figurára, mint a fölnőttek.
- Látjátok-e, hogy gyufaszálak vannak begyugdosva a szempillái helyett? - kérdezte egy gyerek fuldokló nevetéssel. - Úristen, micsoda tyúkszemei lehetnek ennek!
- De mit ehetik?
- Nem jó volna, ha ez tanító lenne, mert ha akarná, olyan hosszúra kidughatná a nyakát, hogy egész idáig elláthatna a szemeivel.
Sokáig ilyen oktalanságokat fecsegtek össze-vissza, aztán elsavanyodott jókedvvel szétszéledtek. Miki két leánykával és egy fiúval játszani ment le a folyómenti gödrökhöz. A rakodóparttól nem messze hancúroztak a homokban s nagyokat kiabáltak, hogy a szavaik, mint a zászlók lobogtak a folyó fölött. Oldalra tőlük dolgozott az elevátor, nedves homokot kanalazott ki egy uszályhajó gyomrából, állandó sustorgó zajjal öntötte ki a partra. Egy hajadonfőtt, ingújjas ember állt a hajó orránál, vörös jelző zászló volt a kezében s valami szerelmes nótát énekelt torkaszadtából. A zászlót néha magasra emelte, integetett vele a parton dolgozó embereknek. Fehér halászmadarak röpködtek közel a hajóhoz, víjjogtak, néha ráhasaltak a kék víztükörre s egy ficánkoló halacskával emelkedtek vissza a magasba. A levegő tiszta volt s a szél játszott a hangokkal s a mozgó dolgok formáival.
A gyerekek a homokban ültek, az egyik fiú cigarettázott, a lányok marok számra fölemelték a homokot, újjaik között visszaszitálták a földre, aztán oktalan szorgalommal, megint előről kezdték az oktalan játékot s közben oktalan, érdektelen dolgokról beszélgettek. Miki alig vette észre, hogy mi történik körülötte, egy ideig nézte a dolgozó elevátort, a bukdácsoló madarakat, aztán magábamerülten feje a föld felé hajolt s egy száraz faággal értelmetlen ábrákat karcolt bele a homokba. Semmit nem akartak ábrázolni ezek a karcolások s néha hegyekhez, állatokhoz és virágokhoz hasonlítottak s néha emberekhez s a gyerek észrevette, hogy az egyik egészen olyan formájú, mint amilyenre más gyerekek a szívet szokták fölrajzolni a palánkokra. Föllesett az egyik lánykára, látja-e az, hogy ő miket rajzol, de hogy az egészen beleveszetten szitálta a buta homokot, kinyújtott lábával eltörülte a rajzokat. Újakat kezdett, figyelte a lánykát és most annak az alakját próbálgatta belekarcolni a homokba. Tojásalakú fejet kanyarított, egy függőleges és egy vízszintes vonalat húzott bele olyan arányokban, ahogyan a lányka orrát és száját látta a fején, két ponttal a szemeit is megrajzolta, aztán csak egy fület csinált neki, de az nagy volt, olyan nagy, hogy túlnőtt a fej vonalain.
Hangosan elnevette magát.
- Akarod látni a fényképedet? - kérdezte a lánykától s ráhajolt a rajzra, hogy eltakarja és ezzel is kíváncsibbá tegye a másikat. - Ha akarod, megmutatom. Olyan szép vagy, mintha tükörben látnád magad.
A lányka megnézte a rajzot, lekicsinylő grimaszt csinált és duzzogva elfordította a fejét.
- Nem szép tőled, hogy nagy fiú létedre ilyen butaságokban töröd a fejed. Igazán már okosabb is lehetnél.
A fiú nem sértődött meg, fölugrott ültéből, odaszaladt a lánykához, csiklandozni kezdte, mint valami eleven kölyökkutya incselkedett vele.
A lányka sem hagyta magát, ő is fölugrott, összekapaszkodtak, csapkodták egymást, végül a fiú futni kezdett s a másik kiabálva szaladt utána. Körbeszaladtak a térségen, fekete port vertek föl maguk körül, aztán megálltak kicsit, hogy kifujják magukat és megint továbbrohanjanak. Nemsokára az elevátor homokbuckái mögé kerültek, a fiú itt lassította a futást, a másik utólérte, megint összekapaszkodtak és ütötték egymást.
Az emberek már abbahagyták a munkát, az elevátor láncai megereszkedetten döglődtek a magasban, az éneklő ember elnémultan egy hálórúdon gugolt a hajó szélén.
A lányka kimerülten nekidűlt az egyik buckának.
- Ne üss, én már nem birom - mondta. - Te fiú vagy, neked kell engedni - lihegett, hogy alig tudta kimondani a szavakat, a vékony ruhácska remegett a mellén, az arca piros volt, mintha festékkel kenték volna be. A fiú két vállánál fogva tartotta még a lányt, ő még nem akarta abbahagyni a játékot, szorította a másik vállait, a szemeibe nézett, hogy szenved-e az a kezei között. S látta, hogy a jajgató lánykának nevetnek a szemei s olyan mélyek, hogy szinte fáj beléjük nézni. A szorításában érezte, hogy a másik már nem is védekezik, csak egyre apróbbakat lélegzik, egyre jobban áttüzesedik az arca, a két vimedli a halántéka körül már majd kicsattan.
A fiú anélkül, hogy készült volna rá, anélkül, hogy tudná mit tesz, átfogta a lányka nyakát és hosszan, valami elveszejtő szomjúsággal megcsókolta az arcát. S érezte, hogy a másik is belekapaszkodott már az ő nyakába. A szájuk összetalálkozott és úgy csókolództak. A fiú megrészegült a föláradó vágyaitól, egészen ránehezedett a lánykára, de az most hirtelen, mintha álomból ébredt volna föl, elfojtott sikolytással makacsul védekezett. Lecsúsztak a buckáról, már majdnem egymáson hemperegtek a földön, mikor a lánykának sikerült fölugrania, hangos, kihívó kacagással futott a másik két gyerek felé. A fiú nem futott utána.
Lement a folyóhoz, egészen a part szélére ült s a lábait térdig belelógatta a hűvös vízbe.
Szürke, otromba csónakok uszkáltak a vízben, halászok gubbasztottak bennük, fejük körül fehér kígyókban tekerődzött a pipafüst.
Nyolc órát harangoztak.