Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: AZ ÉGŐ SZOKNYA
Egyed Zoltán színdarabja a Magyar Szinházban

Bum-bum, piff-paff, megindul a színmű, a comtesse éppen flirtöt kezdett a komornyikkal, a pókokkal, a ménekkel, egy öreg cigányasszonnyal és egy rozmaringszagú erdésszel, az első két kategóriával szadisztikusat, az utóbbi hárommal bukolikusat - bizony, bizony, sóhajtja a nemes gróf, ez a mi komisz fekete vérünk, magam is ilyesfajta ember vagyok, egyszer kénytelen voltam agyonlőni egy bocskoros oláht, máskor egy bárót, ki a feleségével rajtakapott... - ó kérem, kérem, nem tesz semmit, legyint vérfagyasztó nyugalommal az életbölcs, dereshajú pszichiáter - parancsol whiskyt, professzor úr? vagy szivart? - köszönöm, égek - a comtesse, bum-bum, revolvert ragad a professzorra, - a professzor, piff-paff, felpofozza a comtesset - gyűlöllek, imádlak - szöktetés vihar- és puskadörgés kíséretében - guruló színpad, párizsi Claridge, bécsi Sacher, Bobette-bar, Szajna-part, orosz nagykövetség, rendőri razzia, charleston, jazz, grófi sírva-vigadás havasi furulyaszóval, pompás főúri diner ájulással, öléssel és ölelkezéssel, esett nő bánata sörrel és szendviccsel - gurul a színpad, gurul az élet, gurul Viktoria comtesse - gurul a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg - szíven találja a pszichiátert, ki nyiltszínen vinnyog és szétfolyik érte - szíven a fregatthadnagyot, kit nyiltszínen megkancsukáznak érte - szíven a lakájnak öltözött katonai kémet, kit nyilszinen agyonlőnek érte - szíven az orosz nagykövetet, ki nyiltszínen aléltra issza magát érte - szíven az osztrák főherceget, a finomkezű dragonyostisztet s még egy sereg notabilitást, kik csak a felvonásközökben őrjöngenek érte - szíven a spanyol dont és szeladont, ki megkínozza, az öngyilkosság szélére juttatja és kirúgja, mint egy kutyát, egy kutyát! őt! Viktória comtesset! - végül szíventalálja a rozmaringszagú jámborságot, - az apa-gróf megindultan könnyezik - házasság.

- Te boldog isten, hát mi ez?

- Ez színház, te megátalkodott irodalmi smokk. Színház, játék, izgalom, cselekmény, bonyodalom, mozi, revue vagy amit akarsz. A fő, hogy érdekes legyen. Ne kívánd minden szindarabtól, hogy tanítson.

- Én egyetlen egytől sem kívánom. Nekem minden színház, az Aischylosétól az Ibsenéig s azóta is a mai avant-gardeistákéig: komédia. Sőt, tömegkomédia, népünnepély «mozi, revue vagy amit akarsz» s mindenek fölött és nélkülözhetetlenül: izgalom. S ez az éppen, amit az Égő szoknyá-ban a legfájdalmasabban nélkülözök. Hogy embert ölnek benne? Engem csak annak az életnek a kioltása izgat, amelyről elhiszem, hogy van. És hogyan hitetik el, hogy van? Azokkal a szórakoztató komédiákkal, melyeket az imént, meggondolatlanul, tanulságosaknak gyaláztál. Például pszichológiával. Például társadalmi rajzzal. Például olyan elmélkedő dialógokkal és, ha kell, monológokkal - hiszen Shakespeare is értett valamit a szinjátszáshoz, sőt a ripacssághoz is - amelyek költői, igenis költői, és intellektuális, igenis intellektuális szépségükkel szuggerálják belém, hogy az elmondóikat komolyan vegyem, tehát elhigyjem. Ha csak egy ilyen «elhitt» ember is meghal a színpadon, az izgalmas. Sőt az is, ha a színfalak mögött hal meg. Sőt az is, ha megbetegszik. Sőt az is, ha nem történik vele semmi, csak létezik. De hogy sorra tünedeznek el a színpadról, monotonul ismétlődő durrogások közepette, olyan figurák, akik akár sohase lettek volna ott - hogy fájdalmasakat nyög egy apa-gróf, akit csak saját öldökléses önjellemzéséből ismerek - hogy elolvad egy pszichiáter, akinek pszichiátervoltáról csak a fölényes rábólintásokból értesülhettem - hogy összeroppan egy félelmetes, nagy stílusú kokott, aki csak azért félelmetes, mert a normálisnál nagyobb adagolásban fedezhetők fel benne a nemi élet rendes rendellenességei, s csak azért nagystílusú, mert sorra gabalyodnak belé olyan férfiak, akiket, mint említettem, nem hiszek el - szóval, hogy itt egymás hegyén-hátán kancsukázzák és eszik és pácolják és csókolják egymást kárhozatba egy szembeötlően imaginárius világ lényei: ettől egyetlen csepp vérem sem kering sebesebben, egyetlen idegszálam sem rezzen meg.

- Egyben tagadhatatlanul igazad van: ez a darab határozottan szertelen. Sok a szadizmusból és egyéb perverzitásból, ami felvonul benne: fájdalmas a romlottság, ami kiopálzik belőle; nem szimpatikus a kegyetlenség, a frivolitás, mellyel a szerző a grófleányt annyi borzalmon, annyi gonoszságon, annyi fájdalmon hurcolja végig. De ne felejtsd el, ezt a darabot egy olyan zsurnaliszta írta, aki alaposan kiismerhette a tündöklő életek alján megbúvó förtelmeket, aki már hozzájuk edződött, akinek mindez nem annyira fantasztikus, mint például, ha nem haragszol, neked. És végül, ne felejtsd el, az utolsó képekben a szerzőben is megszólal a tisztaszívű poéta, amidőn gyengéd kézzel kiemeli hősnőjét a luxuriózus és élvhajszoló élet talmi csillogású mocsarából és...

- Ne haragudj, hogy közbevágok, de itt a szerző pártját kell fognom veled szemben. Ezt a tisztaszívű poétát én az első jelenettől az utolsóig szakadatlanul és idegremenően éreztem. Akit viszont, fájdalmamra, nem éreztem, az a jólértesült és jólértesültségében szükségszerűen frivol zsurnalista. Sajnálom, hogy olyasmiben adtál igazat nekem, amit nem állítottam, nem állíthattam; de én az Égő szoknya levegőjét nemcsak romlottnak nem érzem, hanem érettnek sem. Szűziesnek érzem, egészen a legüdébb fiatalosságig. Hogy a szerző kegyetlen? A közönséggel szemben, igen. De a hősnőjével szemben nem. Vagy kegyetlenség-e az, ha egy jóravaló és elég egészséges ötödista, szabályszerű ütőér- és arcbőr-pattanásos fejfájásainak közepette, lila-rózsaszínű álmokba menekül a latinóra fekete-szürke realitásaiból? Kegyetlenség-e tőle rapszódikusan gomolygatni a nőről, a Nőről, a NŐről, aki ilyen lehet, mint ez az égő szoknyájú világcsudája, ilyen démonian vérhabzsoló, ilyen pokolian szeszélyes, ilyen gyűlöllek-imádlak, ilyen angyal? Hol van itt a nő kegyetlen megalázása, melyet felpanaszolsz? Hiszen ez valóságos óda a Nőhöz, lelkes és rajongó-óda. Ne nevess. Próbálj ellenzőt tenni lelki szemedre, próbáld elfelejteni, hogy szinházi ember vagy s hogy ismered a szerzőt, ki hétfőnként olyan szakavatott fölénnyel, ostorpattogtató és mondain terminusokat ropogtató huszárossággal szokta kioktatni Bendegúz ecsénket a nagy-, a fél- és a szinészvilág intimitásairól. Ne gondolj egyébre, csak a darabra, s próbáld kizárólag ebből rekonstruálni a szerző lelkiségét és világlátását. Én megpróbáltam. S elsősorban azon ütődtem meg, hogy milyen keveset tud ez a szerző a nagy-, a fél- és a szinészvilág intimitásairól. Mennyire nem látja, nem is igyekszik látni, hogy mi lehet a titka az égő szoknyájú világcsuda boszorkányos sikereinek; mennyire hiányzik belőle a bluz alá és vesébe és toilette-asztalba szemtelenkedő frivolság, mennyire hiányzik belőle a zsurnalista. Hogy a legkirívóbb példát említsem: itt van ez a spanyol selyemdalia, ki olyan pathetikus naivitással udvarol, olyan tenyeres-talpas dandységgel, ahogy nemcsak az előkelő szekszuál-szerencselovagi pályán, de még mint belvárosi kereskedősegéd vagy mint miniszteri fogalmazó sem boldogulhatna. Gondold el, hogy ama másik, ama hetirovatvezető Egyed Zoltán milyen fölényesen tárgyalná le azt a gentlemant, ki ilyen 1840-esen fellengős-kackiás modorban próbálna egy «nagy nő»-höz közeledni. Különös, ugy-e, de így van. Az Égő szoknyá-ból nem társasági és szerelmi viharedzettség sugárzik ki, hanem rügyfakadás, hódító primavera...

- No és ha így van? Hát van-e szebb, mint az ifjúság?

- Van. Schopenhauer elég jól megmagyarázta, hogy van. De ez, elismerem, nem tartozik ide. Eszem ágában sincs letagadni, hogy a pubertásnak van költészete, gyönyörű és megrázó költészete. Ez a költészet, mint minden igazi költészet, kegyetlen és jóságos; kegyetlen az indulatok feltépésében és leleplezésében, jóságos a szeretni, megérteni és megbocsátani tudásban. Így volt kegyetlen és jóságos költője a kamaszszerelemnek Wedekind. Így voltak mások is, lirikusok, elbeszélők és szindarabírók egyaránt. Akik a kamasz-éberálom fluoreszkáló giccsét azzal tették költőivé, hogy nem dőltek be neki; azzal, hogy feltárták vagy legalább is megsejttették mögötte az epedő gyámoltalanságot, a sajgó esetlenséget, az embert. A kamaszt, a minden felnőttnél emberebb embert, a felcsigázott, vajúdó, vergődő embert; azt az embert, ki szeretne ugyan, forrón szeretne szeretni, de aki erre a célra még önmagán kívül nem talált partnert. Az Égő szoknya azonban nem feltárása, nem lehántása, nem világgá-éneklése és nem rehabilitálása a kamasz-látomásnak, hanem, ellenkezőleg, közvetlen formába-öntése, elfogadása és egyúttal elleplezése; nem exhibició, hanem kínosan hetyke önáltatás. Nyers lekottázása a zabolátlan révedezéseknek, melyek közben egy nem éppen beteg, de vérszegény gimnazista, visszavonulván ama legmeghittebb, élettani magánosságba, melyet a képzelet szabad csapongtatására már Rousseau is és Szomory is és Kassák is különösen alkalmasnak vélelmezett, ziháló, feszülő mellel elrebegi magában, hogy: istenem, de jó lesz felnőttnek lenni! de jó lesz párbajozni, cigarettázni, a Magyar-uccába járni és a latin tanárt felpofozni! ó női keblek és pezsgős-vacsorák, ó Chypre de Coty, ó Nizza, ó Tarján, ó Monte-Carlo! felnőttnek lenni! férfinak lenni! Valentinonak lenni, Napoleonnak lenni, Egyed Zoltánnak lenni!