Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)
(Regény)
9.

KIS POHÁR NAGY POHÁR

6 krajcár 8 krajcár

Károly már órák óta ült egy barátjával a kávémérés kerek asztalkája mellett. Sárgáraázott nikotinos cigarettavég fityegett az alsó ajkára ragasztva s ha kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit, a cigaretta megmaradt a helyén, csak éppen hogy billegett és remegett a levegőben. De csak ritkán szólt valamit, nézelődött, unalommal legeltette szemeit az üzlet ócska berendezésén. Most kérdőleg a másik fiatalemberre tekintett. A helyiség hátsó része felé billentette a fejét s a bal szemöldöke fölhúzódott majdnem a homloka közepéig.

- Elmehetnénk - mondta a másik. - Morogni fog, de azért nem akarhat itt tartani éjszakáig.

Egy festetlen deszkafal állt a háttérben, ami ketté osztotta a helyiséget, a sparherd és a különféle kávéfőző edények voltak a fal mögött. Hallani lehetett, hogy az asszony bent motoszkál a fülkében, sóhajtozik és félhangosan beszél önmagához.

Károly hátranézett, az asszony éppen most jött ki a fülke nyilásából.

- Úgy látom, az lenne már a legjobb, ha az ágyaimat is lehoznám a boltba - mondta s szúrós kis szemeivel kajánul nézett a két fiatalemberre. - Mi hasznom van nekem abból, hogy itt üldögélnek órák hosszat és rontják a levegőt.

- Itt ülünk, mint a pókok és várunk a kövér legyekre - felelte a lesült bőrű, göndörhajú fiatalember. Kockás micisapka volt a fejebúbján s egy fél cigaretta kandikált ki a füle mögül. Elégett végével, mintegy vaksi szemmel előremeredten. - Itt van a móka s a kutya se dugja be az orrát. - Egy pakli piszkos, agyonnyálazott kártyát dobott ki az asztalra és cifrán káromkodott, akárha száraz forgácsot sodort volna ki a szájából.

- Ki találna be ide, ha állandóan csukva vannak az ajtók - szólt közbe Károly is.

Az asszony szélesen letelepedett a másik asztalhoz:

- Mért nem mennek dolgozni, ha így nem boldogulnak. Egyszer úgyis rajtuk üt a rendőrség s én a kisújjamat sem mozdítom meg majd egyikért sem.

- Ne pöröljön, mama, a manuszok most kint vannak a vizen, de majd bejönnek, ha megcsípi őket a dér. Most csak a sörösöknek megy a bolt.

A főtt kávé erős szaga áradt ki a fülkéből s a kifutott lé sistergett és égett a sparherdon. Az asszony, mintha hirtelen ledobta volna magáról a szék, talpra ugrott s kétségbeesetten szaladt vissza a fal mögé.

- Zavaros a víz, - mondta a göndörhajú - gyerünk.

Összekapkodták a kártyákat s alig hallható nesszel kicsúsztak az ajtón.

Vörös- és violaszínben alkonyodott. A liget felé indultak.

- Nem igen birom ezt a semmi életet - mondta Károly fáradt, panaszkodó hangon. - Neked könnyű, te nem tudsz különbséget tenni eközött és a másik között. Te azért élsz így, mert szereted a semmittevést, de én dolgozni szeretnék s így megesz a nyavaja.

- Panaszkodjon az ördög - mondta a másik fiatalember hányavetin s a füle mögül előhúzta a cigarettáját. Egy büdös kénesfejű gyufaszálat villantott föl a nadrágszárán, aztán előrecsücsörített szájjal, gondtalanul eregette ki magából a füstöt. - Beszélni se szeretek az ilyesmiről és azért még soha sem dögöltem meg éhen. Ha az isten gondoskodni tud a madarakról és a virágokról, mért ne gondoskodhatna rólunk is. Csak nem kell olyan pipogyának lenni.

- De mi célja van annak, hogy az egész életét így végignyomorogja az ember?

- Az már igaz, hogy a királyok könnyebben élnek, meg a prímások is. De az én apám csak egy éjjeli őr volt a kőműveseknél és bizonyára ezért nem király, hanem csavargó lett belőlem. De csak nem vagyok bolond, hogy az ellen beszéljek, ami éppen vagyok. - Még egy nagyot, utolsót szippantott a cigarettából, aztán beledobta az elkeseredett szomszédja tenyerébe. - Vigyázz, hogy le ne nyeld az egészet, mert akkor kiégeti a gyomrod és leesik a földre. Gyerekkoromban láttam ilyesmit. A lókovács udvarán egy kacsa bekapott egy vörös vasdarabkát és kiesett a begyén.

Károly a fél tenyeréből a nyelve hegyével emelte szájába a cigarettát, már az első szippantásnál égette az ajkait, de néhányszor azért még mellre szívta a füstöt, aztán kiköpte a csutakot.

- Én már kisgyerekkorom óta dolgoztam s mindig megkerestem azt, amire éppen szükségem volt. Bizony isten már betörőnek is elmennék, csak egy jó társ akadna.

- Ez nehéz mesterség, ha zárat tör föl az ember, azért évekig is elülhet a hűvösön. A gigerlik zsebébe én is benyúlnék szívesen, de erre még nem jók az újjaim. Nézd csak, olyanok, mint a virstlik, az isten verje meg őket.

Előre nyujtotta a két kezét, megmutatta az újjait s csakugyan úgy mozgatta őket, mint tíz egyforma vastagságu virstlit.

Károly megnézte őket és kicsit megborzongott a látásuktól. Sohasem is érezte valami nagyon közel magához ezt a fiatalembert s most még messzebbre tolták el tőle az ő titokzatos érzései. Elhúzódott tőle és most már a beszédhez sem volt kedve. Lomposan, elnyujtott lépésekkel ballagtak. A szerszámok kopácsolása s a gyárkémények üvöltözése már elhallgatott s így a csöndben még sötétebb, még komorabb volt ez a vidék. Az egész nap fölkevert por és füst, mint valami massza ereszkedett le a föld felé.

Kiértek a köröndre, autók száguldoztak el előttük és gumikerekű fiakerek nyargalásztak ki a hűs ligeti utakra. A bronz szoboróriások ragyogtak az ég színeiben s mögöttük zöld reflekszekben világított a tó. A híd korlátjának dülten megálltak kicsit, csónakok úsztak a vízen, amiket fehér- és vöröstrikós fiatalemberek vezettek s a padkákon könnyűruhás nők ültek selyem- és csipke napernyők alatt. A hídról egy öregember kenyérmorzsát dobált be a vízbe s a híd lábánál jólöltözött polgárgyerekek botokkal hajkurázták a morzsák után kapkodó halakat.

Károly mindent látott, mindent megfigyelt s a szemein át minden megérintette az ő felizgatott gondolatait és érzéseit. Úgy látta, hogy minden elérhetetlen távolságban van tőle s mégis úgy érezte, hogy minden ezen a világon: az emberek, a fák, a felhők mögül kikancsintó ég, a víz alatt játszó halak, a kenyérmorzsák, amik a hídról lehullanak, mindezek az ő személyes ellenségei.

- Ne hunyorogj olyan szomorúan, mintha búcsúzkodnál a világtól - mondta mellette a göndörhajú. - Hét óra lehet, még foghatunk máma valakit.

A bokrok között kimentek az egyik mellékútra, aztán leültek a fűbe, elővették a kártyákat és játszani kezdtek. Lármáztak egymással, hogy valahogyan odacsalogassanak néhányat a sétálók közül. És jöttek az emberek, mint a legyek a mézre. Ők betanult rend szerint játszottak. Ügyesen és sikeresen, akárcsak a jó színészek. Mikor már elegen álltak körülöttük, a göndörhajú panaszosan jajgatni kezdett, szidta a másikat, hogy hamisan játszik, sértődötten abbahagyta a játékot, fölkelt s néhány méternyire továbbment a csoporttól. Most onnan kiabált vissza a csalónak és siránkozva beszélt a kiváncsian köréje gyülekező embereknek.

- A kártya az én egyetlen szenvedélyem, de azért kifosztani nem engedem magam.

- Miért nem ütötte le a csibészt? - mondták egyszerre többen is - a zsaru ilyenkor elbujik fagylatot enni.

- Még van két koronám, ha akar valaki játszani az urak közül - ajánlkozott a göndörhajú s a kövér ujjai között megkeverte a kártyát, hogy csakúgy csattogtak az elmocskosodott lapok. Hármasban leereszkedtek a fűbe.

- Széjjelebb uraim, széjjelebb uraim, hogy lássuk egymást, mára éppen elég volt nekem. Két korona a bank. Huszonegyet és a két disznót bemondani.

A két játékos tíz-tíz fillért dobott a sapkába.

- Nagyon rendben van, uraim, kezdődhetik a zsírozás! - újjai között hátukkal fölfelé tartotta a kártyákat s nagyon lassú tempóban, úgy hogy senki előtt se legyen gyanús a játéka, kiosztotta a lapokat.

- Tovább - mondta a másik kettő.

A göndörhajú leadta a másik három lapot s mialatt amazok gusztálták a kártyáikat, ő már tudta is, hogy mennyiük van.

A húsz fillér bennemaradt a sapkában, mégegyszer osztott, véletlenül megint nyert s most már föladta a bankot. Érezte, hogy a körülállók erősen figyelnek, okosan és mértékkel játszott. Hagyta, hogy egyszer amazok is nyerjenek és ilyenkor mindig bemondta:

- Ja, uraim, a szerencse kiszámíthatatlan! Mint láthatják önök, engem nem igen kedvel a szerencse, de annál hűebbnek tudnak maradni hozzám a lányok.

Károly pár lépésnyira a csoporttól egy fának dűlten várakozott. Nem volt kíváncsi a másik ügyeskedő játékára, valami tompa, kimondhatatlan útálatot érzett önmaga iránt. A pénzből, amit a másik most összeharácsol, neki is kijut majd a vacsorája, de megint valahol a puszta földön kell áthevernie az éjszakát. Reggelre fáj majd a gerince és a nyaka s köhögni fog megint, mert a gőzölgő föld meghűti a tüdejét. Meddig fog ez még tartani s vajjon mikor húzzák föl előtte a sorompókat, hogy ismét átléphessen a túlsó partra, ahonnan egy hajnalon minden ok nélkül kiűzték őtet, mint ahogyan tüzes karddal az első emberpárt kiűzték a paradicsomból. Hiába történtek előtte nyersen és mezitelenül a dolgok, nem tudott beleedződni ebbe a sorsba. Néha egész gyerekesen ellágyult, ha lett volna valaki, aki meghallgassa, sírni és panaszkodni tudott volna egész idegen emberek előtt is. És vágyakozott vissza a gyalúpadhoz, orrában még benne volt a frissan gyalult fa nyers és átható szaga. Kevesen értették volna meg most a szavait, mert ő most úgy tudna beszélni a holt deszkákról és az éles, agyonhasznált szerszámokról, mint az élő eleven lényekről, akik megnyilatkoznak a jó munkás előtt, hálásan simulnak a kezeihez és ellentállás nélkül alkalmazkodnak az akaratához. A börtönbe csukott részeges kívánkozhat úgy a pálinka után s az özvegyen maradt szerelmes vágyakozhatik úgy a szerelmese után, mint ahogyan ő vágyakozott a munka és a rendesebb élet lehetőségei után.

Oda-odanézett a kártyázó csoport felé s azok vaksin s elfojtott csöndben még mindig játszottak. A fák fölött kékesszürke volt az ég, a mutatványos bódék felől ide visongtak a megnyomorgatott hangszerek, s valahol egy vadgalamb búgott a fák koronáiban. A tekintete most összetalálkozott a göndörhajú villogó szemeivel, hirtelen magáraeszmélt.

- Gyün a zsaru - kiáltotta el magát. - Gyerünk! Gyerünk! - s már ő is futásnk eredt a bódék irányába.

A játszó csoport, mintha közéjük lőttek volna, fejetlenül szétrebbent. A göndörhajú, hóna alatt az összegyürt sapkával, vidám ugrásokkal futott a társa után.

A barlangvasút előtt, nagy lámpa alatt álltak. A göndörhajú hangosan számolta a filléreket:

- Majdnem két korona - mondta. - De már több is volt, te muja. Ha jeleztél volna akkor, mikor először intettem, akkor most sokkal több lenne. Már reggel megéreztem, hogy máma úgy fogok vacsorázni, mint a királyok.

- Adjál valami pénzt, a felit majd elteszem magamnak reggelre.

A másik vigyorogva mondta:

- A természetem ellen van, hogy pénzt adjak valakinek, odaadom az ingemet is, ha fázol, testvér, de pénzt azt nem adok. Elhatároztam, hogy most beülünk a sárkányba, körülutazunk kicsit a barlangban, aztán elmegyünk vacsorázni.

- Lehet, lehet, uraim és hölgyeim, épen itt van az alkalmas pillanat - ordítozta a barlangvasút kikiáltója, vörös boyruhában egy feketéremázolt láda tetején. - Lehet, lehet, a sárkány éppen megérkezett, odabent mindjárt megadják a jelet és a vonat elindul önökkel a törpék birodalmába.

A göndörhajú megváltotta a jegyeket és beültek a vonatba.

- Szeretek így utazni, mert ilyenkor mindenféle szép dolgokra tudok gondolni - mondta, mialatt a kis vagónok zötyköltek velük sötét alagutakban a kivilágított mélyedések előtt, ahol cserépből öntött törpék álldogáltak a papirvirág kertekben. - Tudod, nekem nem volt nevelőnőm, sem más ilyesvalaki, aki mesélt volna ilyen dolgokról, de én azért nem engedem magam egészen kiszorítani a világból. Tudom, hogy ez mind papirból meg deszkából van itt, de az nem jelent semmit. Én mégis olyanokat gondolok ilyenkor, amit szavakkal el se tudnék mondani.

Károlyt nem érdekelte ez a beszéd. Úntatta a vak sötétség és idegesítette a nők visítozása, akik együtt utaztak velük a barlangban.

Aztán vacsorázni mentek egy kocsmába s már éjszaka volt, mikor szétváltak. A göndörhajú hazament a szüleihez, Károly pedig visszakanyarodott a fekete gyárak és sárga bérházak árnyékába. Sok jó fekvőhelyet lehetne találni a ligetben a padokon, vagy a puha fűben, de ezeket a helyeket szemmel tartják a rendőrök s éjszakánkint kegyetlenül összefogdossák az álombaveszett csavargókat. De itt az istentől és embertől elkerült grundokon, a meredek tűzfalak tövében nyugodtan meghúzódhatik az ember.

Álmos és fáradt volt, nyüglődve cipelte át magát a gidres-gödrös földeken. Mire a megszokott helyére ért, már három csoport ember aludt a falak alatt. Mintha valami láthatatlan kéz dobálta volna őket össze, mint a lusta, teli zsákokat, egymás hegyében feküdtek lábbal és fejjel össze-vissza. És tűrték és dajkálták egymást a csillagos éjszakában. Ő is lefeküdt, egyedül, külön a többiektől.

Hanyatt feküdt s a szemei egy láthatatlan létrán fölkapaszkodtak a magas égig. A hold sárga volt és ezüst udvar fényeskedett körülötte.

Bogarak keringtek a levegőben és hallani lehetett a szárnyaik muzsikáját.

Később macskák kezdtek nyivákolni és vonítani a tűzfal élén. Az eltompult ember fölijedt félálmából s látta a rohanó macskákat, akárha szikrázó csóvák röpülnének a magasban.

(Folyt. köv.)