Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám
Érezte, hogy ezt már így nem bírja tovább. Egyszer még valami borzasztót tesz. Talán belever mind a két öklével az arcába, vagy felkapja a gyereket, a picit, amelyik a legjobban szívéhez nőtt az urának és úgy elmegy vele, de úgy... Hadd vesszen az egész istenverte ház. Mit, hogy ő az egész életét, azt a kis maradék fiatalságát, egy ilyennek... Majd. A karján már úgyis olyan gummisan elplöttyedt a húsa és a szája már úgy elfárad estére, hogy legjobb szeretné tátva hagyni a szó után, mert még azt is nehéz összecsukni, ha mond valamit. És mi marad neki az éjszakából is. A legjobb álmából felsírja valamelyik gyerek és akkor végnélküli bukdácsoló séták a bútorok között, amíg csak álomba nem nehezülnek a mellei fölött, de akkor már rendszerint hajnalodik. És hogy utálja azt a hideg reggeli képét a szobának, a hurkásan csavarodott takarót az ura dereka fölött, a horpadt és langyosra melegített párnákat, az egész únt, másnapra készülődést, mit más, mikor mind egyforma, olyan mint a tegnapi, meg a tegnapelőtti, a halálig. A gyerekek reggel iskolába mennek, csak néha nem, mert vasárnap van, más ünnep, vagy a torkuk fáj. Csak ennyi. De jó is, hogy csak ennyi, mert ha egyszer valamelyik nem lenne, ezzel a homályosra kopott tíz körmével hasítaná ketté a bőrt éppen a szíve felett, mert mit tehet ő. Úristen, mit tehet ő, mikor csak eldűlnak az ölében este és a pattogzott szájuk forrót lehel. A napi hajszában kiállt cselédnek jártányi ereje sincs, hát kit küldjön el akkor orvosért. A gyerekeket csak elöleli a rossz szemeik nézése elől, tán a halálát kívánnák, ha még éjjel sem lenne nyugovásuk. És az orvos is hol van ilyenkor, ebben a rongy fészekben. Legjobb, ha veszi a kabátját és egy lélekzettel fut a kaszinóig...
Ezek az esték, a házak alatti rémült futások víziósan ködlöttek most vissza a szemeibe. Érezte azt a szétázó hideget a hátán, nagy-nagy könnyűséget a térdeiben, az egész teste súlytalanságát, ahogy ellobogott a szekérúton, mert este arra nem mozdult élet, csak a kerékvágások kígyóztak porhanyón, s ahogy buckásan összeomlottak a cipői felett, füstölve szállt föl a por, nyála megszürkült és morzsányi, éles kavicsokat köpött.
Térdeit a melléig húzta, most nagyon visszafájt testébe ez a régi futás. Úgy feküdt az ágyon kiflisen elgörbült háttal, az elhajtott karja szögletébe fúrva a fejét, hogy síkos nagy haja sátorosan bukott az arca elé. Elbóbiskolt a fojtott melegben.
A szomszéd szobából az ura hangja átkopogott hozzá a falon. A kártyalapok billenését hallotta, legyezős szétfutásukat az ujjak között.
- Egy - hallatszott a hangja.
- Kettő - mondta valaki.
Félálomban felködlött előtte az erdőmérnök arca. Csúnya, vörös fiú volt ez és úgy kártyázott, hogy a gyomrával felhúzódott az asztallapra és ettől olyan kakasosan berzenkedő lett, a homlokán tarajosan kigyúlt a bőre, kukorékolt izgalmában. Most is. Akkor az ura öblögve kacagni kezdett. Kiáltotta: - Tartom a négyet.
Pirosat jászik, gondolta. És rögtön utána: ha elveszti, az négy pengő. Ettől nagyon felébredt. Felült az ágyon és arca elé emelt térdeire hajtotta a homlokát. Kifigyelt.
Sokáig csak a kártyalapok pöccentek. Aztán valaki fojtottan mondta, érezni lehetett a hangján, hogy rögtön kacagás fog szétpukkanni a szájában:
- Szóval pirosat játszol hat ütéssel. Na, nesze egy ütés. Na, még egy, hogy örüljél, de többet nem.
Óriási hahota verődött össze az asztal felett. Kedvük fölszakadt zsilipje alól zuhogott a jókedv. Az ura kicsit bosszús nevetése külön csengett. Aztán nagy lárma lett. Össze-vissza, egyszerre beszéltek. Székek estek hátra nagy robajjal. Valaki végigbillentyűzött a kártyákon, úgy hangzott, mint egy pici sikoltás.
Akkor olyan hirtelen ugrott föl az ágyról, hogy féltérdre esett.Tenyerével lökött egyet a haján, hogy nehéz kontya oldalra billent, úgy tartotta félkézzel, míg összekeresgélte homályos hajtűit a takaró alól, aztán az elfeketült ablaküvegben megnézte magát. Az arca jobbfelét barázdásan meggyűrte a fekvés, piros csíkok futottak keresztbe a párnafodortól, az ajtó előtt a baloldalra is csípett egy kis pirosságot, aztán visszafordult és szemeire sokáig, megmélyült tenyérrel locsolta a vizet. A frissen mosdott szaga egyszerre csapta meg a rekedt levegőt, ahogy belépett. Feje fölött felhősen gomolygott, tornyosult és süppedt a füst. A függönyből a szétfújt dohány hideg szaga érzett. Elfintorította az arcát.
- Mi az?
- Semmi. Büdös van és mert úgy ordítanak, hogy aludni úgysem tudok, hát inkább kijöttem.
- Jól tette, drágám - mondta a szolgabíró és furcsán, gugolva csókolta meg a kezét, mint egy kislány.
- Feketét - intett most a szemével az ura. És akkor egy csöppet elmosolyodott. Csak az egyik szája szögletét húzta el, aztán lebiggyesztette. Úgy fordult felé, mint egy vendéghez: - Hallottam, milyen gavallérosan veszít.
A szolgabíró zörögve húzott mellé egy széket. - Az nem a gavallérosságtól van, Dórikám - mondta -, hanem mert nem tud játszani. - Összenéztek. Nevettek. Az asszony kicsit ült, aztán himbálva elment előttük az ablakig. Lassan. Tudta, hogy ez most mind utána fordul a szemével. Szoknyája hömpölygött a két combja körül, mintha szél fújta volna, csöppet oldalra dűlt.
- Mit akar? - lépett utána az ura.
Neki nevetni jött. - Füst van - mondta - és a két ujjával megcsavarta a kilincset. Erős hideg levegő esett be. Az álló füst felborzolódott, aztán úgy látszott, egy darabba fagy meg a plafon alatt. A vékony zsinórján himbálni kezdett a villany, a függöny hasasan a szoba felé puffadt, aztán behorpadt és az utcára lobogott.
A kályha felé húzódtak, csak a gyakornok maradt az asztalnál és négyesével rakta a kártyákat egymásfölé. - Gondoljon valamit - mondta az asszonynak.
- Valami jót?
- Persze.
Akkor komolyan és beharapott szájjal halomba terelte a lapokat és egy pillanatig az asztalra hajtotta a homlokát, mintha gondolkodnék.
- Mit csinál?
- Én is gondolok.
- Az nem lehet, akkor nem jön ki, csak ha külön.
- Nem - mondta a gyakornok -, együtt.
Nevettek. Az asszony szorosan állt a szék mellett és a lehajtott fiúnyakat nézte, amin olyan tejszínű volt a frissen borotvált bőr és valami jó, tiszta szag lehelt föl a gallérjából. Úgy elbámult a hosszú kezein, azon, hogy az ujjai milyen hirtelen és lányosan elvékonyulnak és a köröm is mintha csak díszül lenne a magasra tolt félholdakkal a végén, nem munkára. - Ez ráér - gondolta - ilyen szépre és tisztára vigyázni magát, ez csak leül a készhez és képes a villát megtörölni az abroszba, nehogy a kezéhez ragadjon egy kis konyhaszag.
- Erősen gondoljon - mondta a gyakornok és a szék támlájára hajtotta a fejét. Alulról bámult föl az arcába.
- Igen.
Nem is vette észre, hogy az ujjait már rég ökölbe gyűrve szorítja a tenyerébe és most egyenként nyújtózva egyenesíti.
- Várjon - mondta -, most be fogom csukni az ablakot, mert fázom, de ne csaljon addig, visszajövök.
- Nem - mondta a fiú és megint föltartotta hozzá a fejét. Az asszony visszalépett kicsit a talpán és nevetni kezdett, mert a magasra emelt arcban a száj a fölfordított ajkakkal egy mély kapaütésnek látszott, de azokhoz a kis agyagedényekhez is hasonlított, amelyeket szabálytalanul gyúrnak, de hogy mégis formájuk legyen, ujjheggyel biggyedtre nyomják elől, hogy inni lehessen belőlük.
- Jaj Dórikám, azt az ablakot, azt nagyon jó lesz ha már becsukja.
- Fázik?
- Nagyon - mondta a szolgabíró és rövid karjait keresztbe csapkodta a mellén.
- Ugyan, egy ilyen fiatal, egy kis hidegtől.
- Na ne ugrasson engem kedves, ha igaza lenne, nekem volna jobb, nem magának. - Az erdőmérnök füléhez hajolt, valamit mondott, összenevettek. Látta, hogy az ura közibük hajol, a két vállával és a lefordított tenyere alatt súg valamit, aztán elfényesedett szemmel nevetni kezd.
A friss levegőtől lehült kedvük már ismét melegedett.
- Na most hozza azt a feketét - mondta az ura.
Elment az ablaktól. Intett felé a szemével. Aztán a csukott ajtó mögött szorosra csípte karján a ruhát.
- Mit parancsolgat nekem ezek előtt, mint egy cselédnek?
- Na jézusmária mi baja van velem megint, mert kérni merészeltem azt a kis löttyöt. Ma egész nap meg akar ölni a szemeivel. Mit néz úgy rám?
Az asszony megnyitotta száját, hogy feleljen rá, aztán összecsukta. A lecsüngő két karja között széles, nehéz léptekkel terelte az urát a konyha felé. Az elfáradt szája köré két öreg ránc mélyült, percek alatt elernyedt és összecsuklott, szétesett térdekkel dűlt el egy konyhaszéken.
- Én olyan halálosan fáradt vagyok.
- Hisz aludt délután.
Fennakadt szemmel nézték egymást. Akkor az asszony nevetni kezdett. Előbb csendesen, a lecsüngő fejét törten a két válla közé ejtve, aztán sírós csuklásokkal. Már sírt is, a dologban agyonhajszolt asszonyok rázkódó, bőkönnyes sírásával. Mocskos szavak sűrűsödtek a nyelve hegyén, mind az ura elé köpte.
- Maga rongy - mondta neki -, maga rongy.
- Mit mond?
- Ezt. És még mást is, ha itt dühít. Mindjárt bemegyek és előttük sírok ki magamból minden keserűséget, hogy lássák, ki maga. Mert az nem vicc, ennyi embert idecsődíteni vasárnap. Külön kezet fogok csókolni magának azért, hogy nem többet. Maga istentelen, hát még ezen az egy pihenő szent napon is loholjak.
- Dóra kérem...
- Ne kérjen. Fogja ezt a tálcát. Még a cselédnek is kimenője van ezen a napon, de nekem nem. Á, dehogy. Hát miért, hisz nem eleget dolgozom én egész héten.
- Én sem ülök.
- Nem? Szeretném én azt a kis munkát. És igenis, hogy ül. Nem, majd tótágast áll az iskolában és úgy magyaráz.
- Miért nem ment grófnénak?
- Miért, kis kedves, mert magához mentem, megőrültem és most egy házba vagyok bezárva magával, azért.
Az ember az edényeket nézte a polcon. A pirosbetűs kivarrást a lábasok alatt. A falon egy nagyfogú reszelőt látott, szerette volna megkérdezni, hogy mire való.
- Mim van nekem abból, hogy ennyit dolgozok?
- Na ugyan fiam, hagyja már.
Nagyon nézte azt a reszelőt a falon. Hatalmas, mély lyukú szerszám volt ez, nem konyhába való. Félig eltakarta a polc fölött a falat. A lyukacsok alatt lencsés árnyékok karikáztak egymáson. Nem emlékezett arra, hogy látta volna. A konyhát sem igen nézte. Most elámult azon, hogy a tűzhely fölött a füst milyen felhősre kormozza a mennyezetet. Megrekedt ételszag dűlt a falakból. Egész np - gondolta -, egész nap mégsem bírnám... A füstölgő csészék fölött átölelt hozzá a karjával engesztelőn. Sötét, nagyeres kezét felé nyújtotta, egy szívverés volt a tenyere.
- Hagyjon engem.
Csak annyira rázta le magáról, hogy a nyakára csuszhasson az ember tenyere. Akkor enyhültebben, titkos örömmel érezte, hogy gyűrődnek ökölbe az ujjai és milyen mohón nyilnak föl a csuklói fölött. Jó, meleg öröm sütött át a bőrén. Felfrissült és egyszerre olyan könnyű vígan lépett az edények között. Csak szokásból mondta. Már nem gondolt a szóra.
- Hagyjon engem, hagyjon engem...
A lenyűgöző asszony hatalmát érezte csak, jó volt tudni, hogy ez most szépnek látja azt is, ahogy a két ujjával felcsípi a cukrot a csészék felett és úgy engedi be lassan, hogy hullámot ne vessen. Egy elejtett kanál után úgy nyúlt, hogy a lefordított pillái alatt látta az ember felé lendülő karját.
- Na ugyan, engedjen el, csak ezt tud, megkímélni sohasem, csak dolog, hajsza, míg megcsúnyulok és összeesek, na engedjen el, utálom...
Úgy rántotta el a karját, hogy az ember eltántorult. Akkor a szekrényhez dűlt és a félig húnyt szemhéja alól kis résen át kilesett.
Az ember összegyurt arccal állt a szék mellett.
Fejük felett egy hangos óra kergette az időt a falon. Úgy érezték, hogy homlokukon veri ki a perceket.
A téli világosság hályogosan verődött be az ablakon. A bádogpárkányon egy homályos üvegben kék színű volt a hideg tej. Azt az asszony beemelte. A csukott táblák alól élesen, messzire húzott be a hideg.
- Jó volna, ha bemenne közéjük - mondta sokára.
Az ember állt. Nem mozdult. A halántékán zúgva öblögött a vére. Halálosan nagy fáradságot érzett. A félhomályban, a csiklandó gőzök közt az asszony arca után keresett. Ütést érzett fölugrani az ökleibe. Elfordult. Nyugtatta magát. Lassan az ablakhoz ment és tenyerét az üvegre fektette. Várta, míg az asszony a tálcával felkészül és becsukódik mögötte a konyhaajtó. Akkor elesett, mély zuhanással a tornyos cselédágyra bukott. Valami idegen, savanykás szag ütötte meg az orrát. A tarka cihából lúgos szappanszag lehelt föl. Egy vasfésüt talált, ami fölszikrázott a tenyerén, mint az ezüst és muzsikásan csendült, ahogy elejtette. Öklét végighengerelte a takarón, apró mélyedésekbe borultak föl az ujjai, ahol a szalma ki volt tördelve, ez a cselédágy a gödrösre feküdt kényelmetlenségével úgy elzsibbasztotta, mint nagy fáradságok után a maga tiszta és úri fészke. Nagyon kinyujtózott. Nem mozdult. Akkor sem, mikor az asszony az ajtó előtt ment el a vödörrel. Hallotta, hogy csörömpölve csorgatja a kályhába a szenet. Két ajtócsapás közt egyszer a nevetésére is felneszelt. Hosszan és búgva tudott nevetni, úgy, hogy hirtelen nyilalt föl a hangja, aztán a hamar rácsukott ajkai mögött tovább hangzott, mint egy fojtott dúdolás. Arra gondolt, hogy ez milyen sokáig meg tudja magát őrizni ilyen szépnek. A dereka sem tört meg a három gyerek alatt. És milyen furcsán, idegenül él itt mellette, hogy még most is kíváncsi rá. Mit gondolhat ez, amikor úgy hangtalanul, abban a nyugodt és unalmas csendben megül mellette néha és az összerántott szemöldökei alól valahova elnéz, és mit imádja úgy magát, hogy még most is fölpanaszolja terhessége rossz napjait, meg a munkát, hisz itt akárhány van, tanárember, nem tart cselédet, miből? mikor otthon még egy egész kollégiumot kell ellátni. Hisz ő az öregebb, a fáradtabb, az elhasználtabb, hát mit nyüglődik ez folyton. Még azt az egy jó napját is, mikor kiszellőzhet fejéből az iskolazaj, felpanaszolja, mert jól esik azt a pár embert maga körül látni. Önző ez. Egy szemét. A maga jó élete mindennél előbbre való.
Most megint nagyon meg tudta volna ütni. Már egészen besötétedett. A vánkosciha tarkasága elfeketült. Egy vak tükör meredt rá ferdén a falról, beljebb húzódott, nehogy a felágaskodó térdeit meglássa benne.
Akkor kis egér-motozással hazajött a lány.
Ismerős-biztosan egészen az ablakig ment a sötétben, a keményítős szoknyáiból ropogva, éles hullámokat vert a hideg. Aztán lassan, még a kimenős, nyugodt sétálással az ajtóig jött vissza és villanyt gyújtott. Egy egészen kicsit sikoltott, amikor meglátta az urat az ágyon. Az egy ujját rászorította a szájára és lebámult hozzá. Egy induló mosoly megállott a szája szögletén, de lassan kisütött a szemén fényesen, mint a nap.
- Haza jöttél? - mondta akkor az ember zavar és szégyenkezés nélkül, mintha várta volna. Olyan természetes volt, hogy ez most itt áll és rábámészkodik, aztán csak megindul az előre dűtött nyakával, a friss arcával és a piros kezeivel felé.
- Hány óra van? - kérdezte és arra gondolt, hogy nem is tudja a nevét. Mióta élhet ez itt velük és nem is látta.
A lány az órára nézett, kuncogva elnevette magát, aztán azt mondta:
- Nyóc.
- És hol csavarogsz eddig - kiáltott rá. Leszállt az ágyról, a gazda hangján még egy-két paskoló szót vert felé, a hideg arcát a két ujja közé csipte és a vállára ütött.
- Na. Sétálok csak.
- Aztán meddig te, meddig?
- Láthatja. Megjövök időre. - Már magázta barátkozón.
- Ebben a hidegben?
- Nem állunk. Lépünk. Aztán meg sokan vagyunk és összefonjuk a karunkat. Meleg van.
- A legényektől, mi?
Kuncogott. A harasztkendőt nagyon szorította a mellén. A mozgó cipője vikszes fényét nézte a padlón. Valamit még mondani is akart a legényekről meg a lányokról, de sehogy sem bírt szóvá formálódni a gondolat. Csak mosolygott, a félig nyitott száján gyerekesen sípolt a lélekzete.
Akkor az ember falfehéren, valami halálos elszántsággal a félig nyílt ajtó mögött, a villanyfényben leölelte magához.
Mint a lázbeteg, mohó és nagy kortyokban dűtötte magába aztán a vizet. Az öt ujjával végigszántott a haján, mélyet és hosszan ásított. Nem mondott semmit. Kiment. A folyosón aztán eszébe jutott, hogy valamit mégis kellett volna. Minduntalan ásítás szakadt föl a torkán, úgy lépett a szobába, hogy a tenyerével eltakarta a száját. Szeme elkönnyesedett a maró füstben. Valamit mondott, de a zsivajban elsikkadt a hangja. Kártyáztak.
Az asszony felnézett rá a lapokról és azt mondta:
- Nincs több fekete. Megittuk.
A lefordított tenyerével legyintett. Aztán egy székre ereszkedett és valakinek a kártyáiba bámult. Olyan erőltetett vígan csapkodták a lapokat. Mint a gyerekek, a délutáni játékban már elfáradtak és megunták egymást. A szolgabíró indulatosan kapta vissza a fejét, csak most érezte meg, hogy mögötte ül.
- Te itt vagy? Azt hittük rég lefeküdtél.
- Hogyne, éppen én szoktam a tyukokkal.
- Miért? - mondta a szolgabíró és elnyúlt a széken, egész testével nevetett. - Hát szégyen az?
Már induláshoz készített lábakkal topogtak.
- Ne menjetek még - riadt közibük hirtelen. Szemeiben hülni kezdett az a jó langyos álmosság, ami úgy elbágyasztotta az imént.
- Késő van.
Visszaerőltette őket a székre. Úgy dűltek el, mint a bábok, egykedvű tehetetlenül, az asszony rémülten érezte, hogy ezek most sokáig nem fognak megmozdulni.
- Ez az egy napunk van - mondta az ember -, amikor egy kicsit szórakozhatunk, a többi igavonás.
Az asszony ránézett, aztán úgy ült a gyakornok mellé, hogy egy széktámla eltakarta előle az ura fejét.
- Maga mit siet? - mondta a fiúnak.
- Én nem sietek.
- Azért nagyon rabszolgák vagyunk - folytatta az ember elejtett szájjal.
- Azok.
- Cselédek - mondta az asszony a gyakornok felé. - Rosszul fizetett cselédek. Mert mit kap maga azért, hogy minden kis gallynak utána néz, vajjon jól szúrták-e le a földbe, van magának abból valami nagy öröme, hogy a kincstár milyen remek szálfákat csúsztat le a Podoriról? Hát nem mindegy az magának, hogy sok fa van azon a hegyen, vagy kevés?
- Mindegy.
- Minden mindegy - mondta kemény szájjal az asszony -, de maguknak azért mégis jobb. Csak maguknak jó. Mert ami kevés öröm a mi számunkra van, az az első húsz évünkben lepereg, aztán nem történik semmi. Vén korunkig az emlékeken kérődzünk.
- Milyen szép maga - mondta most a fiú váratlanul, kamaszos egyszerűséggel.
Az asszonynak egy induló gondolata a felrebbent szemeiben maradt.
- De igen. Nem is tudja milyen szép. Az is nagy öröm lehet.
- Mondja - hajlott a fiú felé -, miért beszéli most nekem itt ezeket?
- Nem tudom - mondta a gyakornok, a szája elferdült, lebiggyedt, olyan lett, mint egy gyereké, amelyik sírni akar.
Az asszonyban anyásan sütött föl a jóság.
- Fáradt vén asszony vagyok - mondta nyugtatón. - Nagy gyerekeim vannak. Fiúk. Ha néha elverem őket, elnyújtva, éneklősen sírnak, mint a kislányok.
Itt elakadt, megzavarodott. A gyakornok fényes szemekkel a száját nézte, nem is hallotta, amit mond.
- Maga nem figyel rám?
- De igen - mondta.
- Á, - kacagott az asszony. Aztán úgy dűlt hátra, hogy a megszépítő mosolya az arcán maradt.
- Hát ez van - mondta. - Ez a maguk kis kínlódása a mi örömünk. Ennél több aztán nincs is. Mért ne mondjam ki, olyan ez, mintha már álmomban beszélnék. Meddő vénasszony bölcselet ez, olyan magatehetetlen okoskodás, mi mindig nagyon okosak vagyunk, ha ráébredünk a gyávaságunkra.
Egy kicsit elhallgatott, aztán szintelenül azt mondta:
- Nekem most itt kellene tartanom magát, vagy utána menni és jót csókolni azon a friss fiús száján, mert ezt mondta, de hamar, hamar, míg ilyen bátor vagyok, és le nem marad rólam ez a kis fiatalság.
Ahogy ezt kimondta, elfáradt és megnyugodott, mint egy ölelés után. Félig alva kísérte őket az ajtóig. Nem érezte külön a gyakornok hideglelős tenyerét. Jó volt megállni a nyitott ajtó előtt és érezni, hogy a fejek fölött milyen legyezősen csap vállaira a hideg, aztán bent egy gondolat nélkül kitárni a füstre az ablakot és a nyugodt érzéséből csak sokára riadni vissza a csömörig unt mindennapokba.
- A vacsorát beadni - gondolta, és nem nézett föl, mikor az ura megállt mellette az asztalnál. Az mintha a gondolatára mondta volna:
- Nem eszem.
- Én sem. - A csömörtől utálkozón elhúzta a száját és arra gondolt, hogy a gyerekeket nem is látta egész délután.
- Na megint elmult egy nap - mondta az ura.
Nem felelt rá.
Kicsit álltak még, aztán tétován, halálos ernyedtséggel az ujjaiban rakosgatni próbált. A szétfutott székek közt botorkált, egy gyűrt párnát emelt fel, aztán visszaejtette. A gyakornok helyén egy elnyomott cigarettát talált, kicsit nézte a beharapott végét, azt, hogy az elnyálazott felén milyen tisztán érződnek ki a fogai, akkor hirtelen, valami nagyon ráébredt vígsággal fölnevetett és becsapta maga mögött az ajtót.