Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám
Minap a kezemügyébe került egy kis könyvecske Tolsztoj filozófiájáról. Még a mult század végén látott napvilágot Kijevben, csípős kommentárként Tolsztoj tanításaihoz. Szerzője nem nevezi magát, nevének csak a kezdőbetűit hajlandó elárulni, de már az első oldalakon látnivaló, hogy papi ember a szerény névtelen, aki óvatosan kerüli a hitvitát az eretnekkel, viszont annál intenzívebb gyönyörrel pécézi ki a botlásokat, a tárgyi és stiláris pongyolaságokat Tolsztoj világi írásaiból. Igyekvő érvekkel, ügyes elhallgatásokkal, sokszor azonban derék okfejtéssel bizonygatja, hogy Tolsztoj minden művészi elhivatottsága mellett is csak dilettáns gondolkodó, nemcsak hogy nem tartozik a nagy bölcselők céhéhez, de még dilettánsnak is csak középszerű. Vagyis aktuálisan szólva, olyan kontár a filozófiában, mint, mondjuk, Hubermann a nemzetközi politikában.
Ez a beállítás természetesen hibás, mint az a másik felfogás is, amely Tolsztojt minden áron a vallásalapítók és az emberiség tanítómesterei közé szeretné becsempészni.
Tolsztoj filozófiája szubjektív filozófia. Az egyetemes emberi gondolkodást tapodtat sem segíti előbbre, de olyan kristályosan és őszintén tükrözi a rációra bízott gondolat útjait, mint semmilyen más objektív gondolatrendszer az élet értelméről. Minden filozófia szükségképen szubjektív. Mindegyikben van valami egyéni íz, a gondolatok belső zamata, amely az első elgondoló sajátja. Tolsztoj filozófiájának nincsenek első elgondolásai, de gondolatainak belső íze olyan egyéni, mintha ő bukkant volna rájuk először. Ezért nincs is tulajdonképen eredete, folytatása még kevésbbé. Szubjektivitása a magábanvalóság szubjektivitása.
*
Tolsztoj filozófiája krízissel kezdődik. Grófi gyerekszobával, katonás, párbajos fiatalsággal, hírnévvel, hetedhétországon sikerekkel, abszolut alkotásokkal és kispolgárian boldog családi élettel a háta mögött, az ötvenéves Tolsztoj egyszer csak a fejéhez kap. Zavartan néz körül: hogy, hogy nem, a sima, cikornyátlan úton eltévedt. Elillant éveinek töretlen ívelése nem tölti el megelégedéssel, nem lát bennük semmi megvilágosító értelmet, amely erőt adna a folytatáshoz a delelőn túl is. Szembe kerül a miértekkel és ez, mint minden orosznál, nála is majdnem tragikussá válik. Eddig mindig úgy érezte, hogy igen, kétségtelenül van ilyen kérdés, az élet kérdése, de csak foglalkozni kell vele alkalomadtán, s akkor megoldódik. Most nincs idő rá, majd egyszer... A kérdés azonban mind gyakrabban mered eléje, egyre sürgetőbben követeli a választ, a «tudott» választ - és Tolsztoj nem képes válaszolni. Eddig két biztos pontot tudott az életében, családját és művészetét, most látja, hogy családja is éppen olyan boldogtalan, mint ő, a művészete pedig... «A művészet csak az élet tükre. Ha az életnek nincs értelme, a tükör is megszünik érdekesnek lenni.»
Öngyilkosságra gondol.
Egyszer azonban egy koratavaszi napon az erdőn találkozik Istennel. (Gyónás XII.) Nem misztikus ez a találkozás, nincs benne semmi túlfűtött fantázia, inkább csak valami józan számvetés a multtal. Feltárul benne az elkallódott évek mérlege, hogy csak akkor élt, amikor Istent kereste, amíg hitt benne, s Tolsztojban egyszerre megvilágosodik az út, az igazság és az élet. Nem is annyira Istennel való találkozás ez, mint inkább a hittel. A hit parancsoló szükségességével és Tolsztoj parton érzi magát. Elhárítja magától az öngyilkosság gondolatát és a haláltól megszabadult ember mohóságával kap a vallás után. Mindegy, hogy milyen, csak hitet adjon. Végiglapozza a buddhizmus történetét, a Koránt és megállapodik a kereszténységnél. Gondolkodás és fentartás nélkül elfogadja a pravoszláv egyház formalizmusát: három éven át rendszeresen ellátogat az istentiszteletekre, reggel-este buzgón imádkozik, gyón, bőjtöl, mint a többi hivő. Elfojt magában minden kritikát, vak, hivő hitben keres menedéket. Csak attól remeg folyton, hogy olyasmit találnak mondani neki, ami ellentmond a józan észnek. A misén minden szóra felfigyel, igyekszik behatolni az értelmébe és megnyugvó örömmel ismétli el a szeretet szavait. Igaz, hogy azt is mondja a pap: «egyképen valljuk az Atya, Fiu, Szentlélek istenségét», de Tolsztoj elereszti a füle mellett ezeket a szavakat, mert nem érti. Ekkor még nincs baj, Tolsztoj még nem revoltál.
Nem érti a dogmát, de átsiklik rajta és egyre mélyebben ássa be magát vallása metafizikájába, amely neki az élet, a mosti valóságos élet értelmét magyarázza. Később az etikára tér át, hogy megvizsgálja, miként símul az élet a megtalált értelemhez és itt esik a baj. Tolsztoj megdöbbenve veszi észre, hogy az egyházi kereszténység metafizikája és etikája nem fedik egymást. A metafizikában írva vagyon: ne ölj, viszont az etika megtűri a halálbüntetést és megáldja a hadbavonulók fegyvereit. Ezen már nem tud átsiklani, a visszafojtott kritika kitör belőle és Tolsztoj szakít az egyházzal.
Még Szevasztopoljban írja be naplójába, egész fiatalon: «Nagy eszmére bukkantam, melyért kész volnék életemet is feláldozni. Új krisztusi vallást kellene alapítani, dogmáktól és természetfeletti elemektől megtisztított formában, s céltudatosan meg kellene teremteni az emberiség új egységét ennek a vallásnak a segítségével.» Most majdnem negyedszázad multán váratlanul elérkezik az ideje ennek a fiatalkori programnak.
Három évre Tolsztoj elengedte egyetlen iránytűjét, a hűvös észt, az abszolut észt, amely nála mindig mintha a tapasztalati világtól üvegburába zártan, légüres térben működnék, most újból előveszi. Héber studiumokat folytat, a görögöt már korábbról ismeri, szövegtanulmányokba mélyed, az exegézist bujja és felkészült kritikájával gyökerénél kezdi meg támadását: Philaret katechizisének, Makar moszkvai mitropolita dogmatikájának és a keleti patriarchák leveleinek szétboncolásával. Mondatot nem hagy mondaton és be kell vallani, olcsón didalmaskodik. Olcsó a diadal, mert Tolsztoj ész-posztulátumokkal lép fel a dogmák ellen, nehéz ágyúkkal bombáz légvárakat és amikor a füst már elborítja a horizontot, azt hiszi, a légvárak is rombadőltek.
Kissé szélmalomharc íze van a dolognak, mert vagy elfogadja valaki az egyházi tekintélyt, mint elvet, vagy nem. Ha elfogadja, akkor le kell mondania minden más követelményről, ha pedig nem, le kell mondania a dogmatikáról. Harmadik eset nincs, csak Tolsztojé, aki az előre eldöntött győzelemért hosszú szövegkritikai, logikai, exegétikai harcokat vív és meg van győződve, hogy
Tolsztoj nem fogadja el az egyházi tekintélyt, mert emberi tekintélynek tartja. Mindent kikapcsol tehát vallási felfogásából, ami a kereszténységben hagyomány, vagy történeti fejlődés, apostoli magyarázatot épúgy, mint bármely illetékes tanítást, ha mindjárt az első századokból való is, sőt még az ó-szövetségi írásokat is. Ez így logikus, de ezzel szemben egész váratlanul elismeri Krisztus
Krisztus tanításából két momentum érdekli különösen: a tiszta lelkiség és az észszerűség. Ami ezen túl, vagy felül van, az Tolsztoj szerint nem krisztusi eredetű, vagy érthetetlen, ami nála ugyanaz. A hangsúly nem a lelkiségen nyugszik, bár ezt mindig szereti aláhúzni Tolsztoj, hanem a ráción, mert például a lélek halhatatlanságát is azzal intézi el, hogy nem egyeztethető össze a lényeggel, a rációval.
Nála a szentek-szentjében a Razum foglal helyet. A mindenható ráció és ennek a kedvéért hajlandó mindent feláldozni - még a kizárólagos forrást, az Evangéliumot is. Talán hihetetlennek hangzik ez, de Tolsztoj megcsinálja: racionalizálja az Evangéliumot. Látszólag nem csinál mást, mint egybeolvasztja a négy szövegvariánst, pártatlanul, megjegyzés nélkül, pedig emellett hamisít: kihagy, átcsoportosít, szöveget javít. A mód, ahogyan csinálja, eredeti, az eredmény pedig roppant érdekes. Sokszor nyügnek érezzük a ráció bevonulását, így például a pusztai jelenetben (Lukács IV. 1-13.). Aki elolvassa a főinkvizitor legendáját és utána Tolsztoj bibliájának ezt a passzusát, mintha nem is ugyanazon a helyen járna. A hitnek milyen ősi akkordjait tudja elővarázsolni Dosztojevszkij a diabolikus szavakból! Tolsztoj nem szól a témához, csak a textusokat rójja egymás mellé, ridegen, de ebben a ridegségben elkopnak a megkísértés transzcendens távlatai. Másutt viszont friss meglátáshoz segít a ráció. Elsősorban az utolsó vacsora és a lábmosás szimbolikájára gondolok. Ezen a helyen is csak a szövegek beszélnek, de a racionális szövegvezetés itt olyan magasságig ér fel, amely mellett az egyébként elokvens egyházi felfogás is eltörpül.
*
Nyilvánvaló, hogy Tolsztoj vallásának vajmi köze van a kereszténységhez. Aki a kereszténység fogalmának csak némileg is érzi a histórikumát, bátran mondhatja, hogy nem is keresztényi. Krisztus tanításának kivonata, józan, néha túljózan, önkényes és egyéni interpretálásban.
Ebben az interpretálásban elvész mindenekelőtt a szeretet tiszta imperativusza. Legalább is a háttérbe szorul és helyét új elv foglalja el: a béke. Béke Istennel és főként az emberrel. Érdek-béke, hasznos béke. «Krisztus mondja: ne tarts haragot, ne bánts meg senkit -
Tolsztoj megállapítja, hogy Mózes és Krisztus metafizikája a végső lényegben, a szeretetben megegyezik, csakhogy, amíg Mózesnek 613 parancsra van szüksége, hogy ezt a metafizikát etikára váltsa, addig Krisztusnak bámulatos ökonomiával elég öt tömör törvény és ebben mindent elmond. Lényegnek konstatálja tehát a krisztusi szeretetet és mégsem tulajdonít neki olyan jelentőséget, mint ahogy, mint végső lényeg megérdemelné, egyszerűen azért, mert
Öt ilyen stilárisan is krisztusi szabály van Tolsztoj szerint: az ítélet és eskü tilalma, a monogámia és béke parancsa és a legfontosabb: a «ne állj ellen a gonosznak». Érdekes, hogy Dosztojevszkij is ugyanezen a helyen kereskedik, mikor a keresztény morálról van szó, Máté V. 39. versszakánál. «Ne állj ellen a gonosznak, hanem aki arculüt téged jobbfelől, fordítsd felé a másik orcádat is.» A caesura a «hanem»-nél van és Dosztojevszkij erkölcsi világrendjét a mondás második része dominálja. Ő szószerint veszi ezt a követelést és emberei, akiket regényeiben életre kelt, sokszor, nagyon sokszor tartják ütés elé bal arcukat a jobb után. Még önmagukat is megütik, csakhogy meghozzák a kívánt áldozatot. Tolsztoj csak a caesuráig olvas és még a feltevés ellen is tiltakozik, hogy itt áldozatot követelne Krisztus. Józan észbe ütköznék, - mondja - és Krisztus ilyet nem követ el. Igen, ki kell térni a gonosz elől, de ez nem áldozat, hanem egyetlen útja a békességnek és a megbékélésnek.
Passzív morál ez is, de nem fordul annyira befelé, mint a Dosztojevszkijé. Okos passzivitás.
A ráció és béke mellett a vallási türelem jellemzi nagyon Tolsztoj felfogását. Senkit sem akar befolyásolni. Vallásos vagy? Nem szólok bele hitedbe. Higyj, amiben akarsz, imádkozz, ahogy vallásod előírja, de ha ezenkívül mostani, itteni életednek értelmet akarsz adni, tartsd meg az öt parancsolatot. Ateista vagy és csak a természet törvényszerűségeiben hiszel? A te meggyőződésedet is tiszteletben tartom, csak figyelmeztetlek, a törvényeidbe foglalt természeti világon kívül van egy világ, a te világod, a te egyéni életed, amelynek még nincsenek törvényei, mert nem is kerested őket. Krisztus íme készen adja őket, fogadd el és egyszeriben olyan törvényszerű lesz, mint a természet, a te életed. A te reális egyéni életed.
Mert Tolsztoj vallása az emberi élet reálfilozófiája: két természetes korlát között mozog, a születés és halál között és minden problémát belül old meg öt normával.
*
Tolsztoj bölcselete a vallásfilozófiájánál tulajdonképpen véget ér. Kerek, befejezett egész és Tolsztoj meggyőződése szerint megoldja az összes egyéni életproblémákat. Társadalmi problémát Tolsztoj alig ismer, az agrárprobléma kivételével.
Életének négyötödét birtokán tölti, a város behemót gépezetét, differenciált életformáját nem érti. Többször jár külföldön, sokszor megfordul Moszkvában, de sokáig nem lát semmi különöset. A speciális városi nyomor mintha felnyitná szemeit. Ekkor már szintén túl van az ötvenen, de olyan elcsodálkozóan nézi a szegénységet széles városi méretezésben, mint az ind mesék Szakja Munija, a szép históriák gyerek Jozafátja. Eddig is tudta, hogy a városnak is vannak elesettjei, de csak valahogyan elmosódva, realitás nélkül. «Jé, hiszen ezek az emberek nemcsak áznak-fáznak, éheznek, hanem élnek is: gyűlölnek és örülnek, vágynak és bánkódnak, unatkoznak és szeretnek, mint a többiek» - kiált fel a naív csodálkozás hangján, amikor befordul a Rzsanov-féle nyomortanya süppedt kapuján és ekkor egy pillanatra felvillan bennünk a gondolat, na, most a nyomor ijesztő szövevényein át eljut Tolsztoj a város életének különleges lényegéhez. De nem. Sebtiben valami jótékonysági akciót kezdeményez és amikor belátja, hogy a rettentő szükség hidrafejeivel nem tud megküzdeni a rendelkezésére álló kezdetleges eszközökkel, hazamenekül Jasznaja-Poljanára, töprengeni, hogy mi is hát az oka kudarcának. Gazdasági javak mértéktelen elosztása, a tőke és a munka ferde viszonya, vétkes politikai rendszer - ilyesmikre nem is gondol. Egyéninek látja a problémát, a kudarcot is egyéninek. Én, Tolsztoj vagyok a hibás - mondja - és velem együtt valamennyi kiváltságosa a társadalomnak, egyenként és külön-külön, hogy a városokba menekült orosz élet éhez, nélkülöz is hiába juttatok a nincsteleneknek a magaméból, az alamizsnával még nem tudom megtanítani őket az életre, amely
Excentrikus vallomás! A művészi alkotásoknak olyan pazar sora jelzi már ekkor pályáját, aminő csak a legkiváltságosabbaknak a világ irodalmában, de Tolsztoj nincs megelégedve multjával, mert - nem maga puccolta reggelenként a csizmáját, nem maga varrta a rubaskáját. Mert, ha ezt csinálta volna, biztosan nem zsákmányolta volna ki azokat, akik helyette elvégezték azt a fizikai munkamennyiséget, amely az ő része volt. Tolsztoj lelkiismereti kérdésnek tekinti a fizikai munka elfogadását és még akkor is kizsákmányolásnak érzi, ha valaki becsületes árt ad érte. Eleinte azt hittem, hogy itt valami különös fogalomzavarról, vagy két fogalom ferde összenövéséről van szó. Azt hittem, Tolsztoj gondolkodásában a fizikai munka és a kizsákmányolás fogalma téves azonosítás folytán összekeverődött és innen a lelkiismereti nyugtalanság. Az excentrikus munka felfogást azonban nem fogalomkeveredés szüli, hanem az elfogultság a munka differenciálásával szemben. Tolsztoj a társadalmi munkamegosztást csalásnak tartja, a megosztás eredményeit pedig porhintésnek a megcsalt nép szemébe. Mert mindent ebből a szögből vizsgál. A nép szempontjából. Távíró, telefon, torpedó, masinák? A muzsik ma is ugyanazokkal az eszközökkel túrja a földet, mint az első Rurikok idejében. Orvosi tudomány bámulatraméltó eredményei? A muzsik orvos nélkül hal meg, de ha véletlenül kerül is orvos, az csak drága medicinákat tud írni, városi uraságoknak valót. Művészet? Tenyészthetik tucatjával a «nagy» írókat, gyüjthetnek képtárakat, írhatnak kritikahegyeket a művészetről és magáról a kritikáról, a bylinák, ősi mesék és népdalok káprázatos kincse ettől még nem lesz gazdagabb. Jasznaja-Poljanáról nézve áll a világ!
Ennek az egész civilizációs felépítménynek semmi köze a néphez. Éli világát elkülönülten attól az alaptól, amelyen állnia kellene. Külön kaszt csinálja, amely ezért privilégiumokat követel, elsősorban a fizikai munkától való mentességet. Itt a fizikai munkát ősi értelmezésben kell elgondolni, testi munkának a legprimitívebb szükségletek kielégítésére, falusi munkának, szántás-vetésnek, háziiparnak. A város minden nyavalyája abból ered Tolsztoj szerint, hogy elszakadt az élet természetes alapjától és a munkadifferenciálás hazug elvére támaszkodva tulajdonképpen henyél, legalább is nagyrészben henyél, már pedig mint a régi kínai közmondás tartja: ahol találtatik egy henyélő, ott valaki bizton éhen is hal.
A boldog élet az egészségtől duzzadó, falusias, sok családos, békességes, dolgos élet. Ha beteg a város, csak egy remédiuma lehet:
A falunak csak egyetlen megoldatlan problémája van: a föld. Alap-probléma, mert ha ez megoldódik, megoldódik az egyéni és szociális kérdések összessége. Megoldódik a város problémája a faluban és a falué is minden vonatkozásban. Sajtószabadság, állam és egyház különválasztása, parlament, választójog, nyolcórás munkaidő és megannyi más liberális «tanálmány» a falut nem érdekli, csak az a néhány deszjatin föld, amely kell, elengedhetetlenül kell az élethez. Ezt az igazságtalanul elvett létalapot kell csak visszaadni és a falu egészséges táradalom bázisává szilárdul. Tolsztoj majdnem élete végéig ringatódzik abban a hitben, hogy ezt az őskérdést csak forradalom oldhatja meg, agrárforradalom, amely egyúttal meg fogja buktatni az álkereszténység uralmát is, életrekeltve az igazi krisztusi egyházat.
A forradalmi megoldás természetesen kívül esik Tolsztoj gondolatrendszerén. Szükségmegoldás, amely ellentétben áll a megbékélés nagy principiumával, amelynek Tolsztoj annyira aláveti magát. Tolsztoj érzi az ellentmondást és ezért ruházza fel agrárforradalmát a vallási misszió jelentőségével, de ezzel csak zavarosabbá teszi a megoldás gondolatát.
Ez a
*
Minden egyéb nézet, felfogás merev logikával, de töretlen vonalban következik az a priorinak elképzelt praemisszákból. «Ha valami elvontan igaz, akkor igaz a valóságban is.» Tolsztojnak elegendő, ha valami igaznak bizonyul eszmeileg, elég, ha a logikai érvek és gondolati ellenérvek csatájából ez a csalhatatlannak hitt valami győztesen kerül ki, a valóságra már csak másodrendű szerep vár: igazolni az absztrakt igazságot. Ha esetleg nem igazolná - ez a valóság baja, az igazság köreit ez nem zavarja.
Ilyen a priori igaznak tartja például az emberi tökéletesség és a sexualitás összekapcsolásának lehetőségét, amelyből aztán kifogástalan gondolatkötéssel a «Kreutzer-szonáta» száraz aszkézisét bontja ki. Mint az epilógusban bevallja, először ő maga is megriad gondolatainak sodrától, már kész is eldobni a rideg következtetés eredményeit, de aztán lelkiismereti kérdést csinál a logikából és nem engedi elhallgattatni a tiszta ész szavát. Ezt különben sohasem engedi és ez magyarázza averzióját a zenével szemben is.
Megdönthetetlen elvnek tartja, hogy a művészetnek mindenütt és mindenkor vallásosnak kell lennie. Mindig ki kell fejeznie a kor vallásos lelkiismeretét. A fiatal Tolsztoj még a l'art pour l'art-ról értekezik, amikor az «Orosz irodalom barátainak társaságá»-ban megtartja székfoglalóját, az érett, filozófus Tolsztoj már hallani sem akar erről. Szerinte objektív művész, a szó goethei értelmében, nincs és nem is lehet, mert a művésznek mindig színt kell vallania a lét nagy kérdéseiben. Aki művész igen és nem nélkül áll meg az élettel szemben, aki előkelő idegen módjára ábrázolja csak az életet, objektív, tehát nem művész.
A kiindulás mindenesetre vitatható, de Tolsztoj nem tűr ellenvetést, mert a művészet öncélúsága nem fér meg a népi kultúráról vallott felfogásával. Viszont ha ezt a vitás kiindulópontot magunkévá tesszük, akkor ugyanoda kell jutnunk, ahová Tolsztoj tendál, hogy tudniillik Shakespeare, Goethe nem művészek, főként nem géniuszai a művészetnek, mint azt általában vallani szokták. Mert objektívek. Tolsztoj rabja a logikájának, nem hőköl vissza semmilyen következtetés elől és ha úgy látja, hogy a «Háboru és béke», a «Karenina Anna» Tolsztoja objektív, szemrebbenés nélkül kimondja a szentenciát: a fiatal Tolsztoj sem művész.
Megtagadja inkább önmagát, de a logikáján nem ejt csorbát.
Tolsztoj mindent az ész vonalára akar lehozni. Vallást, művészetet, egyének és társadalmak életét, egy közös nevezőre: az ész nevezőjére. Sokszor nem sikerül neki. Nem azért, minthogyha alacsonyra vonná ezt a vonalat, hanem, mert nem ez az igazi közös nevező. Ha sokszor meg is lep éles rávilágításaival, nem mindig tud meggyőzni, mert már kezdetben sem mindig értünk vele egyet. Elgondolásai gyakran széthullanak a valóság első próbáján, de azért nem érezzük tragikusnak ezt a széthullást, csak nézzük részvétlenül.
Annál jobban érdekel, izgat és megráz bennünket Tolsztojban, ahogy a saját életét igyekszik felemelni az ész vonalára. Ahogy életét akarja összehangolni a priori elveivel és néha önmagát is megriasztó logikájával. E mellett az igyekezet mellett már nem tudunk részvétlenül elhaladni. Magasnak, elérhetetlenül magasnak látjuk a vonalat és még a legkilátástalanabb megközelítési kísérletet is tiszteletreméltónak. Tolsztoj is tudatában van ennek a kilátástalanságnak, de megfutamodásával hazulról a halála előtti órákban utoljára és döntően igazolja önmagát és filozófiáját.