Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
S hadd figyelmeztessem itt a
de másrészt igazi reakció e fejlődés vonalán visszaesni. A "progresszívek“, akik az "ösztönélet fölszabadulását“ prédikálják, voltakép és tudtukon kívül egy példátlan arányu Reakció harcosai: az Emberi Haladás egész eddigi iránya ellen. Ami tőlük talán még különösebb következetlenség, mint a Testi Kultúra jobboldali apostolaié. Mert mikor az "ösztönök felszabadítását“ s "életünk teljes kiélését“ emlegetik, az Ember legősibb s legmélyebb ösztönei közül mégis kettőt, melynek alig van ma erőre párja - a faji és harcos ösztönt - korlátozni, sőt proskribálni képzelik. Mi mást jelent a nacionálizmus és militárizmus elleni küzdelem? Dehát vagy az "ösztönök felszabadításában“ látjuk az igazi progressziót, vagy azok visszavonulásában az Okosság és Erkölcs előtt: mindkettő egyszerre nem lehet. E logikátlan haladók maguk törnék meg a haladást mindakét irányban: akár az ösztönök minél nagyobb fölszabadulása, akár az állatiság minél teljesebb elnyomása felé.
Egyáltalán: mi az a haladás? Középszerű szellemek a saját századukat külömbnek hiszik minden előzőnél, s még ma is halljuk "nagyszerű korunk“ dícséretét zengni. És teljesen illik a Szellem életté-alacsonyodásának e korához, ahogy ma a Maiságot szinte egyetlen értékmérőként kezelik a Szellem dolgaiban: annyira, hogy szavainkkal szemben nem az a várható kritika alapja:
Dehát minden kor maga valósítja meg legtökéletesebben a maga eszméit, s aki kora eszméin át nézi a világot, természetesen a maga korát ítéli legkülömbnek. A gondolkodó ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától s nem oldódik föl abban. Ha az Emberiség haladása automatikusan biztosítva volna a Történet szelleme által: alig volna szükség az igazi írástudó szerepére, aki éppen a Kor ellenőrzője s az Igazság nyilvántartója. De sajnos, nincsen így: a Kultúra ege szeszélyes felhők játszótere; csillagaink elsötétülnek, majd újra kiragyognak, s az sem lehetetlen, hogy az Írástudók Árulása már jele valamely újabb, hosszantartó, talán végleges elborulásuknak; s hogy Benda bizonyul jósnak, aki szerint Igazság és Erkölcs bármilyen kezdetleges és töredékes elismertetése az emberi állatok között oly különös véletlenek összeesését igényli, hogy, ha meging - mint egy világítótorony a szenvedélyek óceánja fölött - el is fog tűnni a habokban. Akkor pedig nem valószínű, hogy a szerencsés körülmények összeesése még egyszer ismétlődjék, s amaz isteni Astraea, kiről a latin költő szól, miután egyszer eltávozott, valamikor még újra megjelenjen a földön.