Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
14.

- Dehát hiszen állatok vagyunk: mit tehetünk jobbat, mint hogy állat-voltunknak minden konzekvenciáját becsületesen és őszintén levonjuk? Nem többet ér-e egy őszinte és legbensőbb mélyeinkből fakadó állati kultúra, mint az a hazug és élettől-idegen máz, amivel magunkat kultúra címén századokon át ámítottuk és szépítettük? Minden "kultúra “ halvány reflex a "piros és forró“ Élet mellett, s az igaz emberség nem valami hideg eszme, hanem az a mély és primitív melegség, ami összeköt bennünket testvéreinkkel, az állatokkal. Testünk bölcsebb, mint lelkünk, s minden igazán mély hangunk a testi élet mélyeiből származik. A Test hatalmának és szépségének felfedezése és fölszabadítása nem szégyene, hanem dicsősége századunknak. Nem szegényedés ez, hanem gazdagodás. Azok a századok szegényítették el a világot, melyek megalázott és szégyenkező rabbá tették a testet, titkolt és tudattalan mélyekbe fojtották szent, ősi ösztöneit, s úgy csavarták rája sötét szellemüket, mint valami szűk vezeklő ruhát: ahelyett, hogy szőnyegként kiterítették vagy zászlóként kibontották volna az Élet diadala előtt. A testhez hozzászáradt, hozzányomorodott a Szellem is. A Test fölszabadulása jelenti egyúttal a Szellem fölszabadulását, s akkor leszünk igazán emberek, mikor teljesen fölismertük azt a mély igazságot, hogy állatok vagyunk.

Ezt hirdetik, vallják, visítják, csiripelik legalább nálunk ma kórusban mindenféle írók és írónők, úgyhogy már csak gúnnyel hallgathatom őket, pedig bizonyos, hogy valamilyen értelemben nekik is igazuk van. Az Igazság komplikált dolog, és én, ki az Igazság nevében kezdtem ezt az írást, távol vagyok attól, hogy tudom, hogy a Lélek, legalább e földi életben, minden erejét a Testből szívja, s tudom, mily színtelenné válik a Kultúra, mely a testiségtől eltávolodik, elszakad. Nem mint a Középkor, mert ez a nagyszerű korszak, melynek vallása a Test föltámadását hirdette, még legétheribb szárnyalásában is magával vitte a testet. A Középkor értett hozzá, hogyan kell az ösztönök kincsét szellemivé szublimálni. Nem hagyta elhervadni az ösztönélet virágait, hanem az oltárra tette; úgy hogy a virágok lassanként elfedték az oltárt: mert a Középkorból logikusan sarjadt a renaissance. Az Élet lírai mélyeitől, a meleg és termékeny földiség gyökereitől igazában a protestántizmus puritán reakciója szakadt el, s a racionálista fölvilágosodás lírátlan kora, amely azt követte.

Távol vagyok attól, hogy ezt a racionálizmust visszakívánjam. Tudom az ürességet amit az ily hideg Észből táplálkozó kultúra a lélekben hagy, s ismerem a szent Nosztalgia becsét, mely legprimitívebb ösztöneinkhez, a Világ őslelkébe fogózó állati mélyeinkhez vezet olykor vissza; amely mintegy emberi létünk köldökzsinórja, s amelynek leghatalmasabb költeményeinket, s talán legmélyebb tudásunkat köszönhetjük. S magam is éreztem a szomjat a primitív népi kultúra és népköltészet vadvizei felé, melyek, még közelebb amaz ősi mélységekhez, megőrizték a Föld állati emlőinek ízét.