Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
12.

Ez az ellenvetés; s íme a felelet:

Senki sem kívánja az Igazság nevében a magyar írástudóktól, hogy ne szenteljék egész lelküket, minden erejüket hazájuk fölemelésének. Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van. Ahogy ennek az írásnak az elején írtam, a magyar szerencsétlenségében is szerencsés: "egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot“. A szerencsétlenségnek nemessége is van, amely kötelez. Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság-nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb! S a magyar írástudók hirdették azt híven, akkor is, mikor nehezebb volt: mikor nem hangzott hízelgőn a nemzet füleiben, s fájdalmas önmegtagadás volt kimondani.

Nem a régi magyar írástudókra gondolok, akik megmondták az igazat nemzetük szemébe, vagy vallották az emberi Erkölcs nagy és testvéri eszméit, oly korokban, mikor még Igazság és Emberség becsületben és fényben ragyogtak. Hanem gondolok a világháború korának magyar költőire, akik, legalább az igazán érdemesek egytől egyig, bármennyire szerették is hazájukat, tudtak hívei maradni a Békének és az emberi közösségnek azokban az esztendőkben, mikor Európa legnagyobb szellemei kevés kivétellel versenyt hangoztatták a "Gyűlölet ígéit“, nyiltan megtagadva az emberi egységet és igazságot, s az írástudók árulása aratott és tort ült.

Ha van nemzet Európában, melynek legjava írástudói nem követték el ezt az árulást: a magyar az. Pacifisták voltunk, és ma - hadd legyünk csak nacionalisták! Magam is az vagyok. De ennek a nacionalizmusnak ugyanaz a lényege, ami a picifizmusunké volt: az Erőszak elvének tagadása. Mi kétszeres joggal tiltakozhatunk az Erőszak ellen, kik egy pillanatra sem ismertük el ezt az elvet, melyet ma már a Szellem emberei is hajlandók elismerni bús világrészünkön, akik azelőtt oly egyértelműleg tagadták.

De hát akkor mi közünk a dologhoz? mit érdekel bennünket az írástudók árulása? Micsoda praktikus konzekvenciája lehet az egésznek? - Aki ezt a kérdést fölteszi, már ezáltal felel is rá: mert megmutatja, hogy mindaz, amit elmondtam, miközöttünk is elevenbe vág. Mi közünk az egész világhoz kívülünk? mi közünk az Emberi Szellem problémájához? az Intelligencia detronizálásához? az Igazság egének elborulásához? mi közünk egyáltalán az Igazsághoz és Erkölcshöz, ha nincs közvetlen "praktikus következése“ nemzetünkre? Ily kérdések csak annak a kornak levegőjéből fakadhatnak, melyet már az írástudók árulása megmérgezett: és ezt a levegőt szívjuk mi is. Nagy és független szellemeink tudtak szüzek maradni ettől az árulástól; a kisebbeket ellenállhatatlan megfertőzte a fertőzött levegő, - s tudattalan átszivárgásaiban nem maradt hatás nélkül a nagyokra sem.

Így lopóztak a magyar szellemiség arcába is oly vonások, melyek annak a régi nemes kifejezés helyett a nagyonis-földi szenvedély szinét adhatják. "Előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül“? - mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdek-igazság volna.

A gyönyörű szó: magyar igazság, mely valamikor Magyarország igazát jelentette (igényét a mindenütt-érvényes Igazságra): hovatovább más jelentést vesz föl. Magyar igazság úgy hangzik e modern ajkakon, mintha a magyaroknak egészen külön igazságuk volna, különböző a külföldön úgynevezett igazságtól, mintha az igazság nemzetenkint változna, s nem volna fölöttes és pártatlan bíró, hanem csak az érdekek helyi szolgája. Jól tudom, hogy ez a nemrég még képtelennek tetsző gondolat, melyet a modern pragmatizmus ma már filozófiailag is védeni tud, nem magyar gondolat, hanem Európa modern szellemi áramlatainak egy hulláma, s hogy így fejezzem ki: a magyar igazság: külföldi igazság, a német, francia, s a többi még apróbb igazságok mása. De hisz épen azt akartam megmutatni, hogy hozzánk is eljutott, nálunk is hat ez a különös áramlat, mely az áruló írástudók szelleméből fakadt, s amely előtt már elavultnak tetszik az Igazság klasszikus fogalma, mintha az Igazság nemcsak országok, hanem korok szerint is mindig más volna.

Hol vagyunk már a katholicizmustól, és az egy igazságtól, melyet vallásunk hirdet, akár az egy Istent? Az Isten sem egy már. A magyarok Istene kilencszáz éven át a keresztény Isten volt, elég hatalmas arra, hogy minden népnek külön is istene tudjon lenni, mint ahogy a Végtelennel szemben minden pont középpontnak érezheti magát. De ma már elégedetlenek a nemzetek evvel a közös vallással: még az Istent sem találják elég nagynak, hogy nyugodtan megosztozzanak rajta. Így álmodnak nálunk is valami külön őspogány istenről, valami Hadúrról: s e nemzeti vallás irodalma újabb bizonyságát adja, mennyire eszébe sem jut a modern írástudónak az Igazság szempontjára gondolni (noha itt a legszentebb Igazságról, a valláséról van szó). Senkisem hiheti, hogy ezek az "ősmagyarok“ azért vágyakoznak vissza a pogányságba, mert azt hiszik, hogy a pogányság igazabb vallás a kereszténységnél. Nem: ez a kérdés még föl se merül lelkükben. S ez mai fölvilágosodottságunk valódi képe. Mely korban lett volna ezelőtt képzelhető a keresztény pap, aki hosszan tanulmányozva a problémát, az őspogány vallást végelemzésben csak azért nem fogadja el, mert véleménye szerint a kereszténység ma már hozzáidomult a magyarság ösztöneihez, s jobban megfelel a magyar paraszt ízlésének? Az Isten, aki a nép ösztöneihez alkalmazkodik, s a paraszt ízlése, mint vallások dolgainak döntő kritériuma: demokratikus és pragmatista korunkban már ez is magától értetődő. Nem fogja-e az Isten megverni a népeket, melyek a vallásban nem az Igazságot, hanem önnön faji ösztöneik kielégítését keresik?