Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
,,A Szellem birodalmában“: ezt azért hangsúlyozom itt, mert evvel függ össze a második fontos megjegyeznivaló minden félreértés ellen; és ez az, hogy nem az írástudók magánéletéről van szó. Arról van szó,
Mily tragédia, ha az
Bűnös nemzetekről beszélni sohasem volt aktuálisabb, mint ma, amikor már a "jámbor tömeg“ tudatába is átment a szomorú tétel, melyet az uj írástudók oly kedvtelve hangoztatnak: hogy a nemzetek lépteit nem az Erkölcs kormányozza. A birodalmak növekedésével, s az erőviszonyok bonyolódásával a legcsekélyebb kérdés körül a politikai tények oly kúsza hálózata szövődik, hogy a ,,jelenkori történelem“ valószínűleg mindenki számára a veszélyes tények és erők kibogozhatatlan őserdeje. Mit csinálhat a magánember, vagy akár a politikus, ebben a tömkelegben? Nyilván aligha mást, mint amit a szegény vándor az őserdőben: bukdácsol, kerülgeti a fákat és bozótokat, óvja életét - vagy nemzete életét - ahogy tudja, megy hol jobbra, hol balra, merre lehet, s nem az elérhetetlen csillag után, mely a távolban előtte ég: mert ha azt követné, betörné homlokát. Az írástudó is ily szegény vándor, magánéletében: de ő egyszersmind kalauz. Neki is bukdácsolnia kell, s kerülgetni az akadályokat jobbra és balra: de ő egyszersmind vállalta azt a tisztet, hogy folyton szem előtt tartja a Csillagot. Ő is tudja, hogy a Csillag elérhetetlen. De mégis csak a Csillag az, ami e földi utakon irányt jelez. Aki egyenesen feléje megy, betöri homlokát és elpusztul. De aki végkép elveszti szem elől, az eltéved és céltalan tömkelegbe fullad.
Az "áruló“ írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre újja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött. Jól tudom, hogy irodalmunk, - mely az Áruló Írástudók korának irodalma - semmitsem értékel annyira, mint az élet nyers őszinteségét, és semmitsem bélyegez meg jobban az írástudóban, mint azt az űrt, mely hirdetett ígéje s az élet közt "tátong“. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez az űr kevésbé katasztrofális, mint a modern ígehirdetők "életessége“: azaz szavaiknak őszinte alkalmazkodása az élethez. A háború bizonnyal nem krisztusi dolog; s Krisztus papja, aki békéről és testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenkép szomorú és tragikus látvány. De mit tegyen a pap, aki mégis csak ember és hazafi; aki ebben a szörnyű életben él, és szereti hazáját? Százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem ígéit alkalmazza a vad élethez, s Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti, többé-kevésbé tudatosan félreértve a Krisztus szavait: "Nem békét, hanem harcot hozni jöttem e világra“ - mintha ezekben nem a Szellem harcáról volna szó. Amaz talán gyenge papja az Istennek, de még mindig az Isten papja. Emez a Sátán papja. Áruló pap, áruló "írástudó“.