Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (10)

SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (10)
Regény
EMBER AZ EMBERNEK...

Mikor a lélek elcsendesedik, nem látszik-e feleslegesen hangosnak minden, de minden a világon?

A lélek ilyenkor egyedül csak önmagát hallgatja: a maga multját, a maga kereséseit, a maga titkait, és néha oly fájdalmasan nehéz hirtelen elszakadni mindettől, a legelrejtettebbtől, a legdrágábbtól, - és elmenni valahová a többiekkel együtt - élni.

Ez talán a lélek kifáradása? - Nem, ez annyit tesz csupán, hogy a lélek otthon van, a maga házában, a maga cellájában. Az élet forgatagában oly ritkán történik ez meg a lelkünkkel, pedig mennyire szükséges!...

Ez nem egyedüllét, ez csupán találkozás önmagunkkal, kedves és örvendetes találkozás, - mondjuk egyszerűen az ember elkalandozott valahová önmagától, sokáig kószált idegenben, és most hazatért.

És bármit is mondjanak a túlságosan egészségesek, jó ez: teljesen becsukni az ablaktáblákat nappal, feketével elfüggönyözni az ablakokat, gyertyát gyujtani, - szerényet, mint egy kis gyermekszem, - ülni előtte halántékokhoz szorított kezekkel, és gondolkodni.

Lehetséges, hogy az, ami tovavillan ilyenkor, vagy amin szeretettel állapodsz meg, nem kell senkinek, - de hiszen elképzelhetetlen csuda lenne, ha a titkos rejtekekig behatolna lelkedbe egy idegen lélek! Éppen az, ami senki másnak nem kell, a legszükségesebb neked.

És akinek csendes és mély a cellája, és akinek hosszú és fényes a gyertyája, és akinek van min elgondolkodnia sokáig, - egyszerűen, önfeledten, könnyek nélkül és harag nélkül, - jó annak, mert vele van az Isten.

- Alexéj Iványcs! - mondta Natálja Ljvovna erőlködve - mit tett!...

- Bocsásson meg! - mondta szokásához képest Alexéj Iványcs.

- De tudja-e, hogy Ilja már nincs a pályaudvaron? Hol van hát? Hol van hát Ilja?... Hol?

Natálja Ljvovnának újból nagy könnycseppek csordultak ki a szemeiből.

- A sebesültet kérdezi? - érdeklődött az őrmester. - Úgy látszik akkor, hogy már megjött a mentőkocsi. Van ugyan vasúti kórházunk is, de azért jobb a valódi, a zemsztvói.

- Jobb? - ismételte Alexéj Iványcs.

Természetesen... Ott legalább megvan minden felszerelés, míg nálunk? - egyéb sincs, mint ricinus.

A vörös csendőr az őrmesterhez lépve valamit sugott neki, mire az fontoskodva Makúhinhoz fordult:

- Önt hogy hívják?... És mit tud vallani ebben az ügyben?...

És amíg Makúhin, előbb akadozva és gyakori szünetekkel, azután határozottabban és folyékonyabban elmondta, honnan érkezett ide a menyasszonyával automobilon (bevásárlások végett, a közeli lakodalomra való tekintettel), és miért jött ki éppen a pályaudvarra, és nem szállt meg a városban, egy szállodában (egy kőszállítmányáról volt szó) - és azután a többit Alexéj Iványcsról, akit azelőtt is kissé abnormálisnak tartott, - (így is mondta nyomósan és meggyőződéssel: «kissé abnormálisnak tartottam»), - amíg mindezt elmondta, és az őrmester jegyzőkönyvbe vette, - Natálja Ljvovna szakadatlanul Alexéj Iványcsot nézte, azzal a megborzongató, makacs pillantásával, amelyet Alexéj Iványcs már korábbról is ismert.

Alexéj Iványcs már korábban is félt valahogy ettől a pillantástól, és most szándékosan félrefordította a szemeit, elkalandozva velük az őrmester széles, meghajlott hátán, a sárga tabureteken és a rég nem festett, lekoptatott padlón... De amikor lehajtotta a fejét és tekintete Natálja Ljvovna muffjára esett felülről, - sötét prém-muff, belül fehér angorai házinyúllal bélelve, - hirtelen a tarka macska jutott az eszébe, amely hanyatthomlok szökött valamerre, - huss, felfelé meredő farkkal, s egyuttal a rózsaszínű mécses, amelyet ezer darabra zúzott össze a golyó...

És elsőízben került be a tudatába, hogy Natálja Ljvovna rálőtt valakire, egy színészre, aki («a tehetség szeszélye») szerette rózsaszínű mécses mellett tanulni a szerepeit, és kétségtelenül a kollégája volt Natálja Ljvovnának a színtársulatnál...

És még helyére sem került ez a gondolat a fejében, amikor eszébe jutott, hogy Ilja nemrég volt (ő maga mondta) külföldön, és most, és régebben is, borotválta magát, mint egy szinész...

És hirtelen, mint akit villám sújtott, halkan, de szélesre nyílt szemekkel megkérdezte Natálja Ljvovnától:

- Róla, őróla beszélt akkor... tegnap? Rózsaszínű mécses, és macska... ő az?

- Ő! - mondta Natálja Ljvovna, alig mozdítva meg az ajkait.

- Hogyan? Mikor?... - suttogta Alexéj Iványcs, majd a szokásos elkapó mozdulatot tette a kezével: - Bocsásson meg! - és semmit sem szólt többet.

Mikor Makúhin kijelentette végül, hogy a szóban forgó ügyben egyebet mondani nem tud, az őrmester (a vörös csendőr még korábban elment ügyeletet tartani a pályaudvaron) - Natálja Ljvovnát hívta az asztalához. A leány odalépett és leült egy taburetre.

Az őrmester kérdéseire, óvatosan megválogatott szavakkal azt felelte, - hogy ismeri azt is, aki megsebesült (valamikor együtt játszottak a színpadon), és azt is, aki megsebesítette (véletlen villa-szomszédok), de hogy tulajdonképpen miért lőtt az egyik a másikra, és hogy előre megfontolt cselekedet volt-e vagy nem, - nem tudja.

Alexéj Iványcs hallotta mindezt és arra gondolt, hogy az őrmester helytelenül végzi a kihallgatást és tudja ezt ugyanúgy, mint Natálja Ljvovna is tudja, hogy miért lőtt Iljára, csak eltitkolja, - hogy az ő oly tüzes, égető és metsző személyes ügye felett nedves ködként kezd gomolyogni a hideg, az idegen: mi köze idegennek idegenhez?... Azt is észrevette, hogyan áll fel Natálja Ljvovna és nyujtotta a kezét vőlegényének, és hogyan kezdte azt önfeledten és már felderülve simogatni széles tenyerével Makúhin, aki addig komoran állt.

Ime, amit Alexéj Iványcs vallott az őrmesternek.

- Ember az embernek - élet... de gyakran megesik, hogy ember az embernek - halál... Nem igaz? Sőt az is megesik néha, hogy inkább halál, összehasonlíthatatlanul, elvitathatatlanul inkább halál, mint élet!... Élet - legnagyobbrészt véletlenül, - nem így van? - de halál!... halál - a lényege szerint... még ha nem is vesszük számításba, - mindegy. Igen, igen!... És nekem halál volt!... Ha Váljának halál, és Mítjának - halál, - úgyhát nekem is halál... Talán el lehet bennünket választani? Nem lehet!... Nem!... Olyan szép estéink voltak, együtt ültünk, teáztunk és... reménykedtünk... És mi lett belőle?

- Tessék leülni, - mondta hirtelen a csendőr, lábával felétolva azt a taburetet, amelyről csak az imént állt fel Natálja Ljvovna, - Kicsoda - Válja? És Mítja?

- Válja - a feleségem, és nem «kicsoda»!... Válja - Valentyína Mihájlovna, a feleségem... Mítja pedig a fiam.

Alexéj Iványcs kábultan és nehézkesen ereszkedett le a taburetre, el sem igazítva maga alatt a burkáját, és összefüggéstelenül, sietve folytatta:

- És íme, - már nincsenek, - meghaltak!... És önöknek nincs olyan törvényük, uraim, - azoknak, akiknek a törvénykönyv a hónuk alatt van, nincs olyan törvényük, hogy elítélhetnék gyilkosságért... nem kéz-zel-fog-ha-tó gyilkosságért, persze, - de mivel jobb ez a kézzelfoghatónál? Á-á? Kézzelfoghatót akarnak?! Azt akarják, hogy revolverrel, a pályaudvarukon, feltétlenül a szemeik láttára - puff! - és hogy összeszaladjanak az emberek... a diakónus... és a tatár, hogy tea meg sör... ahá! És hogy maguk felvehessék a jegyzőkönyvet?! Nem!... Nem, nem adom meg magam! Majd csak azután fognak ítélkezhetni, ha én magam elítéltem magamat, de... de még nem tudom, hogy mit mond Válja!... Ezért még nem ítéltem el magam... Amikor Válja el fog ítélni, maguk is megtehetik, de előbb nem...

Az őrmester Makúhinra nézett: az energikusan mutatott ujjával meredek homlokára és reménytelenül legyintett kezével Alexéj Iványcs felé; de az őrmester gyanakodva nézett rá és Alexéj Iványcsre és megkérdezte hirtelen:

- Van fegyverviselési engedélye?

- Nincs, - felelte Alexéj Iványcs, erőszakkal szakítva el magát a gondolataitól. - Kell talán?

Természetes, - csodálkozott el az őrmester. - Feltétlenül kell... Így hát előre megfontolt szándékkal lőtte le?

- Ilját?... Most nem... Még csak nem is gondoltam, hogy találkozom itt vele. Nem... Egészen véletlenül történt.

- Ön, persze, valahová utazni akart?

- E... Igen... Utazni?... Elvitathatatlanul... Elvitathatatlanul készültem valahová... Igen: Volyniába; meg akartam nézni a kisfiát... a feleségemtől.

- Á-á! - nyujtotta el az öreg találékonyan. - Ú-úgy!

Nagyon méltóságteljes külseje volt ennek az öreg csendőrőrmesternek, óriási arany érdemrenddel a nyakán; és széles és paraszti, de városiasan sápadtbőrű, ápolt és kétfelé kefélt, fehér-szakállú arcával püspöknek, vagy kormányzónak is elmehetett volna, míg szürke, sárga-golyós szemei okosan és nyugodtan néztek maguk elé.

Alexéj Iványcs most azt latolgatta magában, hogy mikor is ismerte Ilja Natálja Ljvovnát. Válja előtt vagy után? És már feléje fordult, hogy megkérdezze; de amikor megborzongató tekintetével találkozott, sietve félrenézett és maga elé dünnyögte:

- Minden kétségen felül, van benne valami, ami tetszik a nőknek... De miért mindjárt halál is emiatt?... Ha pedig halál, akkor ez már minden: - vége! És minden törvénynek vége, és nem kell semmiféle jegyzőkönyv - vége!

A jegyzőkönyvet mégis fel kell venni, - jegyezte meg az őrmester. - A helyzet tehát az, hogy akire rálőtt, ismerőse volt a feleségének?

- És ennek eredményeképpen a feleségem meghalt... és meghalt Mítja is, a fiam, - vágott közbe Alexéj Iványcs.

- U-úgy! - nyujtotta el megértőne az öreg, és nagy, kerek betűivel beírta: «Gyilkossági kísérlet féltékenységből».

Tíz perccel később a vörös csendőr egy bérkocsin mindhármukat beszállította a legközelebbi rendőrkapitányságra.

-

Az éjt-megelőző átlátszó kékség leszállt és körülvette a kocsit, amely vitte őket; és mindegyikük arca elvesztette nappalát és gyengén megvilágosodott belülről. Még a szürkeköpenyes csendőr is, aki Alexéj Iványcs mellett ült, - még az ő arcéle is puhának, finoman kirajzoltnak látszott.

De ami éles fájdalommal markolt bele Alexéj Iványcs elernyedt szívébe - Makúhinnak félrefordított, tévelygő, lassu pillantása volt. És amikor a tudatára ébredt, hogy Makúhin csak az ő révén szerzett tudomást Iljáról, és hogy most, mint benne magában, Ilja Makúhinban is szilárdul megvetette a lábát és fojtogatja, - elfeledve, hogy tegezik egymást, félénk, tanuló-hangon mondta, megemelve kissé a sapkáját:

- Bocsásson meg!

Makúhin is a kalapjához nyúlt és halkan felelte:

- Isten megbocsájt... Mindnyájan Isten kezében vagyunk.

A vörös csendőr feléjük fordította széles, fülelő arcát és felvonta a szemöldökeit, de amikor Natálja Ljvovna makacs, megborzongató tekintetével találkozott, félrenézett.

A paták kövekként kopogtak a köveken; a városi lárma szúrósan rezgett a három ember körül, és a kék félhomály fokozatosan sűrűsödött.

(Oroszból: Gellért Hugó)

(VÉGE)