Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (10)
Alexéj Iványcs a pályaudvaron ült s amennyire képes volt rá, egyszerre figyelt meg mindenkit és mindent (hiszen gondolatai ide-oda csapongtak).
Új, csak a múlt nyáron elkészült pályaudvar volt, és több színben tartott mennyezete még naivul csillogott, és a csinos stukatúra-munkát fenn nem nagyon lepte be a por; de lenn már elpályaudvariasodott minden: bepiszkolódott, lekopott, leverődött mindenütt... Műpálmák az asztalokon, egy szomorú, kitömött kócsag a szekrényen, ravaszszemű örmények a kiszolgálóasztal mögött és számozott, frakkos kaszimovi pincérek, széles hátsóval és apró, borotvált fejjel... Alexéj Iványcs még világosan el is gondolta: «Nem, én nem szeretnék pályaudvart építeni»... Az úton kissé átfázott, és a pincér az egyik pohár teát a másik után állította most elé; s amikor látta, hogy mindenkin meleg kabát, bunda és prémessapka van, Alexéj Iványcsnak eszébe jutott, hogy hiszen tél van, tél dereka, - hogy ott, ahova most utazik, talán csikorgó fagyok járnak, rajta pedig mindössze burka van. «Mihelyt megérkezem - veszek», - gondolta és mindjárt megtapogatta a pénzét: nem vesztette-e el; és a szomszédjához fordult, egy öreg paphoz, vagy inkább diakónushoz, aki lopva újságpapirba göngyölt otthoni csirkén rágódott:
- Volyniába utazom és könnyen vagyok öltözve.
A diakónus rávetette ijedt szemeit, abbahagyta a rágást és tele szájjal megkérdezte:
- Tessék?
- Különben meleg ruhát mindenütt lehet venni, nem igaz?
És a diakónus, - nyilván falusi, kis copffal, vörösorrú és bátortalan, - még várakozón nézett rá, anélkül, hogy újból belekezdett volna a rágásba, amikor Alexéj Iványcs már folytatta is, nem hozzá, hanem önmagához beszélve:
- Bárha, minden kétségen kívül, akár el se kellene oda utaznom: minek? - És tüstént bizonygatta magának: - De mégis, feltétlenül kell: máshová sehova sem utazhatom.
Vele szemben, kissé oldalt, egy napbarnította család ült és élénken beszélgetett valami különös nyelven, valószínűleg karaimok voltak: két eleven, fiatal leány, fáradt, fekete-szemhéjjú anyjukkal; odébb pedig három hangos, állandóan hahotázó, feltünően öltözött, kipúderezett és kifestett lány vonta magára a figyelmet, akiket csokoládével vendégelt meg egy éltes vasúti mérnök.
Voltak még mások is, sokmindenféle ember, de mind csak egy pillanatra villant fel: fekete, fehér, zöld foltok, leültek, felálltak, elmentek... az előbbiek mélyebben vésődtek a tudatába. Társaságkereső hajlamának engedelmeskedve, Alexéj Iványcs a fekete-szemhéjjú hölggyel szemben is tanújelét adta udvariasságának: elébe állította a vizeskorsót, és az fáradtan megköszönte. Alexéj Iványcs megdícsérte az eleven kislányokat, - persze teljesen őszintén dícsérte meg őket, - ami annyira hízelgett a hölgynek, mintha őróla ismerték volna el, hogy fiatalkora virágában van, és annyira megindította, hogy egyszersmindenkorra a jóindulatába fogadta Alexéj Iványcsot, bármit tett légyen is azután, még ha embert ölt volna is a szemei láttára.
A diakónus, aki a csirkével elkészülve, a maradékot papirosba göngyölte (talán pap volt egy istenhátamögötti faluban), keresztet vetett magára és Alexéj Iványcs előzékenysége láttára szükségesnek tartotta, hogy szintén résztvevő szemekkel nézzen rá és mosolyogva megszólaljon:
- Ha feltevésem nem csal, uraságod valamelyik fürdőhelyről jön?
Kitünt, hogy a hangja tenor, és ezért Alexéj Iványcs tüstént arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy pap (a diakónusoknak legtöbbnyire basszushangjuk van).
- Tisztelendő atyám, - felelt kérdéssel, - hisz ön a lélek halhatatlanságában?
Ezt halkan, bizalmasan kérdezte, hogy meg ne hallja senki más, például a hölgy a kislányokkal.
Minthogy pedig ettől a váratlan kérdéstől a pap ismét kerekre meresztette a szemeit és eltátotta a száját, Alexéj Iványcs megértette, hogy ha egyáltalán válaszol, valami közismert frázist fog mondani; - viszont a feltűnően bepuderezett leányok és a mérnök ugyanebben a pillanatban hirtelen oly fülsiketítő kacajban törtek ki, hogy nemcsak a fekete-szemhéjjú hölgy, hanem maga Alexéj Iványcs is fájdalmasan ráncolta a homlokát.
A mérnök erősen ősz volt, sárgán-petyhüdtarcú, valamilyen vonalfőnök, és Alexéj Iványcs őszintén sajnálkozott rajta, hogy ilyen lányok társaságában van.
- Mama, - kérdezte a kislányok egyike, - miért nevetnek azok folytonosan?
- Mert jókedvük van, - felelte a hölgy, felhúzva keskeny vállát; és oktató célokból megmutatta neki és a másik leányának a kitömött kócsagot az edényes szekrény tetején:
- Látjátok azt a darut? - Azután megkérdezte Alexéj Iványcsot, hogy nem a feleségéhez utazik-e.
Minthogy ez érdektelen kérdés az elevenébe vágott, Alexéj Iványcs csak némi gondolkodás után felelte:
- Nem, nekem nincs feleségem!... Nem, nincs feleségem... A nővéremhez megyek.
- Vagy talán a menyasszonyához? - kérdezte a hölgy ismét érdektelenül, mosolyogva. - Olyan szórakozott a külseje.
- Igazán? - csodálkozott Alexéj Iványcs komolyan. Végignézett a burkáján és hozzátette: - azért látszom annak, mert könnyen vagyok öltözve, pedig tél van.
E pillanatban egy farkasbőr bundás utas ment el az asztal mellett a büffé felé, akinek a járása ismerősnek tetszett.
Tekintete csak ezt a járást kapta el. Valamiért a páva a mellvéden rajzolódott ki élesen az emlékezetében, és mialatt kiitta a negyedik pohár teáját, Alexéj Iványcs arra gondolt, hogy megkérdi a papot: nem diakónus-e? és a hölgyet: nem görög nő-e, Mariupoljéből például... De amikor mégegyszer figyelmesen szemügyre vette, Alexéj Iványcs megállapította, hogy ez a farkasbőr bundás utas talán nagyon hasonlít Iljához, csak az a különbség, hogy borotvált; - nem ahhoz az Iljához, akit nemrég látott, hanem az előzőhöz, a diákhoz, - ahhoz az Iljához, aki a lakásából kilépve, felgyürte köpenye gallérját, ahhoz, akit akkor Váljával látott a szinházban... Elcsodálkozva, Alexéj Iványcs még maga elé is dünnyögte: - «Csak nem? Tényleg ő volna?»... Az ismeretlen közben a büfféhez ért, hátrahajtott fejjel ivott valamit és lassan körülnézett, hogy mit harapjon az ital mellé... mind Ilja szokása.
Alexéj Iványcs nyugtalankodni kezdett; mint a vadász, minden érzékszervével felfigyelt; nem törődött többé a teájával és a diakónussal (vagy pappal) és a karaimokkal (vagy mariupoljei görögökkel), és csak nézte az utas hátát; de amikor meghallotta, hogy az mond valamit (hogy mit, - nem vette ki, csupán a hang színezetét fogta el), már nem maradt semmi kétsége: ha nem maga Ilja az, akkor a második énje, vagy a fivére (lehet, hogy tényleg van fivére); és Alexéj Iványcs gyorsan felugrott és maga is a büfféhez lépett. Még meg is ijedt kissé, még szerette volna is, ha téved, - de tényleg Ilja volt. És nem igyekezett elrejtőzni Alexéj Iványcs elől, még tekintetét sem fordította el, hanem - egy szalvétába letörölve az ajkait, - észrevehető kiváncsisággal mérte tetőtől talpig végig.
- Ön az? - kérdezte Alexéj Iványcs erőfeszítéssel.
- Én, én... Harjkovba utazom... Hát ön hová? - kérdezte Ilja. - Csak nem én hozzám megint? - és kissé elmosolyodott.
Ettől a zsírosan és öblösen csengő hangtól Alexéj Iványcs egyszerre elszomorodott és erősen nyugtalankodni kezdett.
- Én? Nem... egyáltalán nem önhöz. Én is Harjkovba igyekszem, - már-már megzavarodott, de aztán határozottabban folytatta: - Illetőleg, nem magába Harjkovba... Eszerint hát tényleg igazat mondott akkor, hogy utaznia kell? Lám, nem gondoltam volna.
- Én legtöbbször az igazat mondom, - felelte Ilja komolyan.
Sietség nélkül fizetett és távozott a büffétől.
Megfeledkezve teájáról, Alexéj Iványcs mellette ment.
Egy oldal-asztalkánál, amelyen valamilyen tekercs és újságok feküdtek, Ilja bundáját széjjelvetve leült, és Alexéj Iványcs, aki még nem találta fel magát teljesen, de már minden mellékeset elfelejtett, helyet foglalt ugyanazon asztalka mellett, mintha ismét Ilja szobájában volnának, mintha az a beszélgetés, amely akkor folyt közöttük, meg sem szakadt volna. Tüstént visszaemlékezett erre az egész zűrzavaros beszélgetésre és tüstént hézagokat fedezett fel benne, laza, összefércelt helyeket, amelyeken még dolgozni kellett volna, hogy szorosabb kapcsolatba jusson egy és más egymással. Különös volt még az is, hogy az egész pályaudvari sürgés-forgás nemcsak megszünt érdekelni Alexéj Iványcsot, - de még létezni is teljesen megszünt a számára: megint csak ők ketten voltak, és Válja megint velük, csakhogy azelőtt Alexéj Iványcs bátrabbnak érezte magát, míg most az volt a benyomása, hogy Ilja fölébe kerekedett (lehetséges, hogy ez egyszerűen onnan eredt, hogy rajta csak burka volt, míg Ilján farkasbőr-bunda). Néha el is kellett fordítania a tekintetét Iljáról, nehogy elárulja magát.
- Az orvoshoz megy? - kérdezte Ilja sűrűn.
- Én? minek? Nem, nem vagyok beteg, - felelt gyorsan Alexéj Iványcs.
- Nem, nem gyógykezeltetni magát, ez természetes; hanem... Ön azt mondta, hogy szanatóriumot akar építtetni nálunk valamilyen orvos... Krylov, ha jól emlékszem.
- Igen, igen... mondtam, - jutott Alexéj Iványcs eszébe; - de csak tréfáltam.
- Tré-fált?... Lám, lám!... Habár miért is ne gyógykezeltetné magát? - mondta Ilja lustán.
- Mi bajom van? - csodálkozott el Alexéj Iványcs.
- Mindegyikünknek van valami baja.
- Nem, én nem vagyok beteg.
- Mindazonáltal sohasem árt, ha az ember az orvossal beszél. - Ilja megigazította a csiptetőjét, aztán levette, megtörülte, ismét feltette, aztán lassan előhúzta nehéz, arany-monogrammos ezüst cigarettatárcáját, kinyitotta és Alexéj Iványcs felé nyújtotta. Ez kivett egy cigarettát, de azonnal vissza is tette, ezekkel a szavakkal:
- Nem, nekem is van... Én csak a saját cigarettáimat szívom, bocsásson meg...
Különös volt látnia a mostani Ilját, aki annyira hasonlított az egy évvel ezelőttihez. A símára kiborotvált, gömbölyű-arcú mostani Ilja ugyanaz volt, akit sokáig hordott magában Váljával együtt, ugyanaz, akitől gondolatban ezerszer magyarázatot kért, ugyanaz, aki még magányában is arra késztette, hogy hirtelen felugorjon és ökölbeszorítsa a kezeit, ugyanaz végre, aki miatt ideutazott, délre, a tengerhez.
Az igazi, hamisítatlan Ilja van most vele szemben... Egy népes helyen? - Nem, éppen hogy négyszemközt, - ugyanaz, mintha négyszemközt volnának. Azt a találkozást vele a lakásán - nem is kell számítani: el vele, mintha nem is Iljával találkozott volna akkor; az első, a kívánt és várt találkozás - ez a mostani. Ehhez az Iljához még csak nem is utazott, a vele való találkozásra most még csak nem is gondolt... Ezt az Ilját szinte tálcán hozta elé valaki (Válja?); szinte ajándéka volt valakinek az ő számára, (kié, ha nem Váljáé?); és Alexéj szíve nagyot dobbant és lélekzete elakadt a titokzatos újjmutatástól.
- Lám, lám... Most olyan, aminőnek kell lennie... Mint akkor volt, - mormogta csaknem önmagában Alexéj Iványcs, rajta felejtve a szemeit Ilja borotvált, sötét ajkán és széles állán. - Miért lett most olyan, mint régebben volt? Annyira megváltozott?
- Ön is megváltozhat ennyire... egy húszkopékásért, - mondta Ilja fásultan.
- Mint egy szinész... Különben, - nagyon különös, - most valamilyen külföldihez hasonlít... egy kissé, persze... Nem volt külföldön?
Ilja egy darabig gondolkodott:
- Voltam, - felelte. - Nemrég érkeztem vissza.
- Na látja! - Alexéj Iványcs szinte megörült és élénken folytatta - És most minek utazik Harjkovba?
- E-e, ez már, természetesen, az én dolgom... Egyetért velem? - Ilja alig észrevehetően elmosolyodott húsos szemöldökeivel.
Igaz, hogy ez az ő dolga volt, de Alexéj Iványcs nemcsak a szükségtelen kérdése miatt röstelkedett el egyszerre, hanem dühös is lett Iljára: ezt a mosolyát teljesen képtelen volt nyugodtan elviselni. És hirtelen idegeskedni kezdett.
- Persze, persze... Nem azt akartam kérdezni... Mindössze azt akartam tudni...
E pillanatban a tatár lépett elé a tea áráért.
- Mi az? Tea?... Igen, amott teáztam a diakónus mellett... Négy pohár? Hogy mennyit megittam! Észre sem vettem... Itt van! - és egy ezüstrubelt nyomott a markába. - Kissé fáztam útközben, - azért ittam annyit; különben nem nagyon szeretem a teát, - mondta Iljának, sűrűn hunyorgatva: valami akadályozta, hogy tisztán, élesen lássa, amint látni szerette volna. Mintha állandóan tovaúszott, igyekezett volna tovaúszni tőle, elrejtőzni a dohányfüst felhői mögött.
- Ön melyik vonattal utazik? - kérdezte Ilja.
- Én? Kilenckor, a gyorsítottal... Azt hiszem, hogy kilenckor indul.
- Bácsi, - mondta Ilja, hirtelen felemelve a fejét: - Ne utazzunk tizenegykor, a második vonattal?
Alexéj Iványcs visszafordult és megpillantotta Ilja közeledő nagybátyját, ugyanazt a nagybácsit, a csodálatos névvel, a prémsapkája alól kikandikáló ezüstös fürtökkel és a széles vörös arcába már jóelőre tartósan bevésődött szikrázón-vidám mosollyal.
- Ba-ba-ba! Kit látok! - örvendezett a nagybácsi, hogy az egész váróterem dörgött belé, és óriási bundájából feléje nyujtotta mindkét kezét. - Alexéj... Alexéj Iványcs? Igen? Nem tévedtem?
Alexéj Iványcs már-már felállt, hogy elmenjen, annyira váratlan volt számára Aszklepiodot megjelenése. Még zavarba is jött ettől a nem várt eseménytől - teljesen felesleges volt most ez a hangos nagybácsi. De a nagybácsi megfogta a vállainál, és őt is leültette és maga is zsákként melléje zuhant egy székre.
- Ide-oda szaladgáltam a városban és... úgy kifáradtam, úgy kiizzadtam. Nem, nem, öreg lettem már ahhoz, hogy üzletekkel foglalkozzam!... Hamarosan lekerülnek már a patkók a lábaimról... Hát maga megint az építkezések miatt van itt? - Ah, Alexéj Iványcs, Alexéj Iványcs! Nagyon jó ember maga, de...
- Ne utazzunk tizenegy órakor, a második vonattal? - szakította félbe Ilja újból.
- Miért a másodikkal, ha kérdeznem szabad?
Ilja leverte a hamut a cigarettájáról:
- Úgy áll a dolog, hogy... Kolomijcev... Hiszen tudod, hogy beszélni kell vele, nekem meg valahogy kiment a fejemből... Talán most beszaladnék hozzá, mi?
Ilja eltökélten felállt, de a nagybácsi a mellébe bökött és újból leültette.
- Ah, ezek a fiatal, pihés stiglicek!... Hiszen én már voltam nála, éppen most voltam! Mindent megbeszéltem vele, a legutolsó pontig!
- Hm... voltál? Mikor? Milyen gyorsan elintézted!... Nem ennél valamit?... Gyerünk a büfféhez.
- Ettem már... Rablóbanda! Rabolnak és rabolnak mindenütt, tyüh, de dühös vagyok!... Igen, drága Alexéj Iványcs, megint csak találkoztunk; nagyon örülök.
Alexéj Iványcs már nagynehezen éppen kisütötte, mint magyarázza meg természetesen, hogy miért van itt és mi a szándéka, amikor Aszklepiodot hirtelen zajosan felállt:
- Ah, egy rendkívül kedves emberemet látom amott!... Azonnal visszajövök!... - és bundája szárnyaival a székekbe akadva, egy elálló-fülű, baslykos, keleti férfi felé sietett, aki forrón nézett rá az ajtóból, anélkül, hogy a terembe belépett volna.
- Lám! - mondta Alexéj Iványcs, nagy erőfeszítéssel magához térve ocsudtságából. - Itt is a nagybácsijával van?
- Igen... a csatlakozást várjuk, - helyesebben errefelé utaztunk üzleti ügyekből kifolyólag... - És Ilja unottan kopogtatott cigarettaszipkájával az asztalon.
- De buzgó emberek! - nyújtotta el minden gúny nélkül Alexéj Iványcs. Az első eset volt, hogy egy más ember buzgósága (éppen Iljáé) csodálkozóba ejtette. Igaz, hogy ő maga sem volt most rest, sosszét épített, számításokat végzett, megfigyelt, szorgoskodott, még szitkozódott is a munkásokkal, de mindezt valahogy régi megszokásból, minden hátsó cél nélkül.
- Hát így, - mondta hirtelen Ilja tréfásan: - Szóval a sors rendelkezése, hogy egy vonaton utazzunk... Vagy talán maga fog a másodikkal utazni?
- A sors, igen! - kapott élénken a szón Alexéj Iványcs. - Én a másodikkal? Minek? Nem, a kilencórással... A sors, tökéletesen igaz... Természetes, hogy a sors!
- Szóval, ön hisz a sorsban?... Ú-úgy... Azt mondják: senki sem kerülheti el a sorsát... Csakhogy akármelyik kocsiba üljön is ön, én egy másikba ülök, megmondom előre.
- Igazán? És miért?
- Tulajdonképpen ön hová utazik? Melyik városba?
- Hová? Hát nem mondtam meg önnek? Volyniába... Megnézem a fiacskáját.
- Ahá!... adja át az üdvözletemet.
- A gyermekeket csókolják!... Ön tapasztalatlan apa még!... A gyermekeket nem üdvözlik, hanem csókolják.
- Csókolja hát meg...
- És miért nem akar egy kocsiba szállni velem? Hiszen véletlenül találkoztunk, - nem önhöz utaztam... Nem akar?
- Egyáltalán nem akarok.
- De hát miért?
- Hogy ne unatkozzam.
- Már másodszor mondja ugyanazt... A vendéglőben is ugyanezt mondta.
- Igazán?... Még harmadszor is mondhatom ugyanezt. - Ilja már nem mosolygott, mikor ezt mondta: pillantása makacs és nehéz lett, nyilvánvalóan gyülölő és megvető egyszersmind.
- Szóval ez csak unalmat jelent önre?... Azonban Válja mégis akarta, hogy éppen ma és éppen itten találkozzam önnel... Rá nézve tehát a találkozás nem unalmas, amint rám nézve sem.
- Tudja mit, gyógykezeltesse magát, ezt komolyan mondom önnek!
- Mi bajom van?
- Az orvos majd megállapítja... Ajánlok egyet, Harjkovban, a Szabúrov-villában [*] lakik: nagyon lelkiismeretes.
- Á-á, oda akarna küldeni? Untatom?
- Nagyon.
- Rendkívül? Nem igaz? És ön engem?
- Hé, barátocskám, - adj egy üveg sört, - fordult Ilja a teve-ajkú tatárhoz, aki véletlenül az asztal mellett ment el, - és némi szünet után megkérdezte Alexéj Iványcsot:
- A híres revolvere, persze, most is a zsebében van? Mondja csak, milyen rendszerű?
- A zsebemben. Parabellum, - felelte tagoltan Alexéj Iványcs, tagoltan és halkan, halkabban, mint rendszerint beszélt. Emellett, éppen ettől a pillanattól fogva, mintha rohama lett volna, - abban a különös állapotban érezte magát, amikor az öntudat világossága teljesen háttérbe szorul az érzések világossága mögött. Mint valami drótkorbácssal, hirtelen minden ostorozni kezdte az idegeit: a terem tulsó végében céltalanul, bután és erőltetetten kacagó lányok, az ősz tatár teve-ajka, a hordárok piszkos köténye, az egér-szemű örmények a büffénél, két katonatiszt, akik egy csípőjét riszáló hölggyel elmentek mellette, a diakónus kis copfjával, a szükségtelenül színesre festett mennyezet, a pálmák, a kócsag, amelyet nemrég darunak kereszteltek el, - mindent éles, utálatos és szemérmetlen foltokként érzékelt és minden szöglet körös-körül szurony volt a számára.
De Ilja, Ilja! Mintha ő maga is feloldódott volna mindenben és magába is szívott volna mindent körülötte. Érzékszerveivel érezte Alexéj Iványcs, hogy Ilja rávetette magát és ezért olyan nehéz a lélekzete, hogy alatta van, ez alatt a farkasbőr-bunda alatt, a kiborotvált, semmiben sem kételkedő áll alatt: leszorították és nem tud feltápászkodni.
- És ilyent szeretett Válja! - mondta Alexéj Iványcs lassan maga elé, mialatt Ilja a hideg sört itta.
Ilja kiitta a poharát, újból megtöltötte és egy hajtásra megint kiitta, és szinészként játszva a hangjával, megszólalt:
- Összesen három Válja szeretett (hogy miért, - ezt tőlük kérdezze meg). Az egyik - Valentyína Andréjevna, a másik - Valentyína Petróvna, a harmadik pedig... az apai nevére ön jobban fog emlékezni, én valahogy elfelejtettem... Nyikolájevna?... Szemjónovna?... Teljesen elfelejtettem.
- Hogy-hogy elfelejtette? - kérdezte Alexéj Iványcs inkább csak az ajkaival, mint fennhangon és borzalommal ébredt a tudatára, hogy hirtelen neki magának sem jut az eszébe Válja apai-neve, valahogy nyomaveszett, egy hozzáférhetetlen sarokba esett az emlékezetében, mint betű a szedőszekrényből, és néhány pillanatig keresgélnie kellett, míg a helyére tudta állítani: Mihajlovna, - Valentyína Mihájlovna. Ugyanakkor, szinte élőn, megelevenedett képzeletében Válja apja is, - Mihail Porfírjics, elemi iskolai tanfelügyelő, tisztafejű, de beteges aggastyán... S valamiért ugyanakkor kirajzolódott a mai, részeges, motorbiciklises hivatalnokocska is, amint bánatosan kérdezi: «Miért vesz semmibe ez az ember?»
Mintha az a titkos gondolata lett volna Iljának, hogy megsemmisítően nézzen Alexéj Iványcsra. Talán egyszerűen azt gondolta Ilja, hogy sértődötten otthagyja, amint otthagyta akkor a vendéglőben? Legalább is így tünt fel már sokkal később Alexéj Iványcsnak. Most azonban úgy érzékelte Ilját, mint egy nyomóerőt, amely közvetlenül, homlokegyenest rá hat és szemérmetlenül hahotázik, mint az a három kifestett ringyó a mérnökkel.
Azt is hallotta, amit Ilja nem mondott, de feltétlenül mondhatott volna, és mondott is volna, ha nem itt vannak, hanem valahol másutt, akár egy óra mulva, - a vasúti kocsi külön szakaszában például.
- Hogyhogy «elfelejtette»? - ismételte meg Alexéj Iványcs hangosabban. E pillanatban dörgő hangon, fölényesen mondta valakinek mögötte Aszklepiodot: «A fődolog a kezéről elütni, kedvesem; a lábáról a kutyák is lerántják az embert!» - de Alexéj Iványcs nem fordult meg; azután valahonnan messzebbről hallatszott a nagybácsi hangja. Most egy tehervonat dübörgött el az ablakok alatt. A karaimi asszony elment leánykáival Alexéj Iványcs mellett, megnézni, hogy nem a személyvonat-e; és a leánykák egyike átható tekintetet vetett rá, azután az ajtóból mégegyszer hátranézett. Elmentek mellette mások, - fekete, fehér, piros foltok, - mindez mint hófuvásban, elvillanóan.
- Mihájlovna! - mondta Alexéj Iványcs, maga sem tudva, miért.
- Mihájlovna? - kérdezte vissza Ilja, s miután kiivott még egy pohár sört, amely fehér csíkban ülepedett le sötét ajkán, újból elősorolta: - Valentyína Andréjevna, Valentyína Petróvna, Valentyína Mihájlovna... három Válja. Andréjevna barna volt, Petróvna fekete, Batumból, a harmadik Válja pedig...
- Hogyan? - suttogta Alexéj Iványcs, megdermedve halálos bánatában és vállai közé húzva a fejét. Most felcsillant az emlékezetében: «milyen csendesen ért véget nála minden: és nem volt, aki bosszút állt volna érte», - így mondta Natálja Ljvovna.
- Már nem emlékszem, hogy milyen volt a harmadik... Szőke volt, vagy barna? Becsületemre és lelkiismeretemre mondom, már elfelejtettem...
Ilja úgy játszott zsíros hangjával, mint egy színész; igyekezett különösen kifejezővé tenni minden egyes szót és kifejezőn nézett: nyilvánvalóan gúnyos, kihívó és éppenséggel megsemmisítő tekintet volt.
És Alexéj Iványcs szemei előtt minden ugrálni kezdett és összefolyt, és a szíve egyszerre hevesen vert.
- Elfelejtetted? Mit, elfelejtetted?... Majd eszedbe juttatom, alávaló! - Alexéj Iványcs ezt rikácsolva kiabálta, egyáltalán nem véve észre, hogy kiabál. Minthogy azonban Ilja felállt és megragadott a nyakánál egy palackot, öntudatlanul felállt ő is és öntudatlan, már szokásává vált mozdulattal kirántotta a revolverét.
Háromszor lőtt, de úgy rémlett neki, hogy csak a ravaszt nyomta meg, mert dörrenést nem hallott; és csak amikor Ilja megtántorodott és leült, melléhez szorítva a bal kezét, amikor mellette termett a nagybácsi a keleti férfivel, és valamilyen katona, és a hölgy a kislányokkal és egy hordár nagyon csillogó pléhtáblával, és a ringyók a mérnökkel, és még mások, és hangosan beszélni kezdtek körülötte, - csak akkor ébredt a tudatára, hogy valami borzasztó dolog történt vele, és ő is leereszkedett a padra, mert lábai felmondták a szolgálatot.
Minden izma elernyedt. Szíve szaporán vert és rángatózott a kihagyásoktól, feje szintén rángatózott és a revolvert nem engedte ki a kezéből, hanem annyira megmerevedetten szorította, mintha önmagán is sebet ejtett volna: és szerette volna behúnyni a szemeit, és szeretett volna ismét elaludni, hogy ezt az álmot, ezt a borzalmas álmot ne lássa többé: csodálatos volt, hogy az értelem semmi áron sem akarta elhinni, hogy mindaz, ami most itt a pályaudvaron végbement, ébrenlét.
Eközben pedig körülötte úgy volt, mint szerencsétlenségek esetén mindig: értelmetlenül kiabáltak össze-vissza, mintha egyik ember széndékosan nem értené meg a másikat... A legjobban, persze, Aszklepiodot bácsi kiáltozott:
- Én ismerem a gyilkost!... Vendégségben volt nálunk! Alexéj Iványcs; háromszor legyen átkozott a neve! Mint jó embert fogadtam!
Sapkája előrecsúszott a homlokára, és a vadállatprém alól úgy csillogtak az öreg szemei, mint egy erdei manóé, és az egész ember nem volt más, mint vörös vadállat. Az a karaim-kislány, akit Alexéj Iványcs futólag már előbb is észrevett, akit korábban megdicsért az elevenségéért anyjának, most közvetlenül mellette állt és ijedten nézett, kimeredt szemekkel, nem Iljára, hanem őrá... A másik, ugyanilyen mai kislány villant fel valamiért az emlékezetében, és az, ahogyan a borjúról mondta:
«És tudod-e, mama, hogy leölni viszik?!»
- Nem, egyáltalán nem akartam... nem kellett volna, - dünnyögte Alexéj Iványcs hangtalanul, könyörgőn nézve a karaim-kislányra. Lassanként magához tért, annál is inkább, mert Iljával bibelődve, neki békét hagytak; csak a revolvert vette el valaki egy határozott mozdulattal, durván összeszorítva kezét a csuklóban. Még mindig ült, nem volt ereje felkelni. Szíve hevesen vert, mennydörgésként visszhangozva a fejében, és a melle fájni kezdett a bal oldalon. S ami a fő, - körülötte mindenki egyszerre idegen emberré lett a számára, ami sohasem történt meg azelőtt.
A diakónus segített lefektetni Ilját a padra és nyilván valami különösen okos tanácsot adott, mert Aszklepiodot egyetértett vele.
Amikor az állomásfőnök, az állomás-ügyeletes és két csendőr megjelent, Ilja, kigombolt fehér ingben, már a hátán feküdt. Ugyanekkor valaki a sebesülthöz húzott egy kis, gyermek-arcú katonaorvost, aki csak az imént lépett be a terembe és még a plédjét sem tehette le, és aki orrát fujva mondta: - Csakhogy én, sajnos, nem vagyok sebész, uraim! Nincs itt, - nézzenek csak utána, - egy sebész? - és látni lehetett, hogy erős náthája van.
- Ah, istenem! - csapta össze a tenyereit a karaim-asszony. - Csak az imént ült mellettem, ebben a pillanatban!... Olyan jólnevelt úriember!
Alexéj Iványcs csak a hangjáról ismerte fel, de a szemeit nem tudta ráemelni. Erős ijedtség és röstelkedés fogta el mindezeknek a mindenfelől összesereglett embereknek a láttára, úgyannyira, hogy mindannyian rendkívül nagyoknak, szinte óriásoknak tüntek fel a szemeiben, ő maga pedig kicsinynek; főként pedig - határozatlanságban, bizonytalanságban volt: mintha lezuhant volna, egy olyan úton haladva, amelyet ismert, és amelyen semmikép sem volt lehetséges lezuhanni.
«Válja!» - szólítgatta erejét megfeszítve Alexéj Iványcs. Lehúnyta a szemeit, hogy világosan elképzelje maga előtt, világosabban mindannál, ami most a szemei előtt volt. Hiszen mindez az ő nevében történt: hátha eljön ide is, mint akkor a templomba, amikor a gyertyát eloltotta? De akár kinyitotta, akár lehúnyta a szemeit - mintha betemették volna Válját mindannak a töredékei, szilánkjai, darabjai, ami köröskörül volt: a sárgás-szürke, paszományos csendőr-ujjak, az állomásfőnök piros sapkája, a katonaorvos köpenye, Aszklepiodot szakállának egy tincse, Ilja lábai a mély sárcipőkben... de Válja nem volt. Valamiért tisztán lett láthatóvá a hegyvidéki ég, a hóborította csúcs faragványszerű körvonala és a páva a mellvéden...
«Talán ez a páva volt Válja?»... Az elhagyatottságtól, teljes befejezettségétől mindannak, aminek eddig az óráig élt, a csaknem csecsemő-rémülettől, amikor mindenki elmegy és senki sincs a bölcső felett, Alexéj Iványcs sírva fakadt végül: fejét csóválta és csendesen sírt. Minthogy pedig a szíve folytonosan kihagyásokkal és remegve vert, és fájt a melle a bal oldalán, azért felállt, könnyein keresztül körbe nézett és meg akart indulni arra felé, ahol a karaim-nőt látta kislányaival; de a csendőrőrmester, egy szép, magas öreg, arany éremmel a nyakán, könnyedén megérintette a kezét és szigorúan megkérdezte:
- Hová?
- Hogyan?... Járok egy kicsit.
- Nem, nem lehet... Csak maradjon szépen ülve!
- Nem tudok... Megbolondulok, - dünnyögte Alexéj Iványcs.
- A neve? - kérdezte az őrmester és elővette viaszosvászon noteszét. - Vagy talán az útlevele is önnél van?
Ilja halkan nyögött, nyilvánvalóan türtőztetve magát. Az öntudatát nem vesztette el: egy résen keresztül a körülálló emberek között látni lehetett egy pillanatra a nyitott szemeit.
- Veszélyesen megsebesítettem? - kérdezte Alexéj Iványcs a csendőrt.
- Ezt csak az orvos mondhatná meg, - felelte az szigorúan.
- Csak ne legyen a seb veszélyes... csak ne legyen halálos... Ah, szükségtelen volt egyáltalában! - mormogta Alexéj Iványcs.
Az őrmester ránézett, elolvasta útlevele első oldalát és megkérdezte:
- Hová akart menni?... hiszen le van tartóztatva.
- Mit?... Ugyan!... Miért?
- Az ember nem légy, - mondta az őrmester, mialatt az adatait beírta a noteszébe.
- Igaz... Hát akkor ülve maradok. Nagyon elgyengültem.
A másik tömött-bajszú, vörös csendőr már oszlásra szólította fel a tömeget, a tömeg meg azt felete, hogy nem lehet szétoszolnia, hogy ez nem ucca, hanem pályaudvar, hogy nemsokára jönnie kell a vonatnak s ezért mindenütt tolongás van, az állomásügyeletes pedig hangosan mondta valakinek, hogy a mentőkocsit már kihívta telefonon, - amikor valami váratlan esemény történt Alexéj Iványcsra nézve.
Egy nagyon ismerős-arcú, szilszkin-sapkás hölgy, aki közel sodródott ahhoz a padhoz, amelyen a sebesült feküdt, hosszasan szemügyre vette és hirtelen hangosan megkérdezte:
- Istenem, ki ez?
Kétségtelenül senkitől sem kapott választ, mert újból megkérdezte a diakónust:
- Atyuskám, ki ez? - de az atyuska nem tudta.
Akkor a hölgy a fejrész felé furakodott (Ilja feje alatt már egy fehér, jobboldalán bevérezett párna volt) és hirtelen hisztérikusan felsikoltott: - Ilja! - és a hangjáról Alexéj Iványcs felismerte Natálja Ljvovnát. Ugyanakkor az eszébe jutott, hogy Makúhinnal kell itt lennie, és szemeivel keresgélve, azt is megtalálta.
Arra, hogy Natálja Ljvovna szintén ismerhette Ilját, Alexéj Iványcs még csak nem is gondolt: az első pillanatra semmi különöset sem talált a dologban, de volt, ami magára vonta a figyelmét, ami rendkívül csodálkozóba ejtette: azt várta, hogy most Válja jön, de egészen másvalaki jött, - Natálja Ljvovna.
Az az erős lelki zavarodottság, amelyben Alexéj Iványcs megbetegedett, természetesen valamivel korábban kezdődött, de véglegesen éppen ebben a pillanatban vett rajta erőt, amikor a másik, jól-ismerős nő hisztérikusan felsikított «Ilja», ugyanúgy, ahogy nyílván Válja is felsikított volna. Ez a fájdalom úgy ömlött be Alexéj Iványcsba, mint Válja fájdalma, és korbácsként vert végig rajta. És az, amit látott és hallott most, valahogy az öntudat határán volt, alig jutott el odáig és tüstént kihullott belőle, és az egyik benyomást a másikkal összekötni meg sem kísérelte a gondolat.
Makúhin szemmelláthatóan nagy zavarban volt: igyekezett Natálja Ljvovnát visszatartani, de az majdnem erőszakkal tépte ki magát a kezei közül. Miután már meggyőződést szerzett arról, hogy ez a sebesült - az ő Iljája, most azt akarta megtudni, hogy ki sebesítette meg. Alexéj Iványcs észrevette, hogy milyen gyengén és ferdén mosolygott rá Ilja, mikor felismerte, mintha azt akarta volna mondani: «Á-á! Ön is itt van!...»; hallotta a maga nevét, amelyet gyűlölettel ejtett ki Aszklepiodot; és látta, mint rogyott össze kezeit tördelve Natálja Ljvovna, csodálkozón ismételve: «Alexéj Iványcs!», - míg Makúhin rákvörösen és szuszogva emelte fel a padlóról és a női mosdó felé vitte, szakadatlanul e szavakat dobva a tömegbe:
- Helyet kérek!... - Valamiért a vörös zsandár is nyomon követte a mosdóba.
Azután befutott a vonat, a közönség a pályaudvarról kiözönlött a kocsikhoz, a pályaudvar teljesen megürült; az ajtóban a gyermek-arcú katonaorvos igyekezett Aszklepiodot lerázni a nyakáról és rikácsolva kiabálta:
- Értse hát meg: a kórházba kell vinni! Sebészhez!...
Ilja arccal a díványtámla felé fordulva feküdt. A csendőrőrmester elment a pályaudvar ajtajáig, de tüstént visszatért.
- Most a - börtönbe visznek? - kérdezte tőle Alexéj Iványcs szórakozottan.
- Ez a rendőrség dolga, - felelte a csendőr. - Nekünk át kell önt adnunk a rendőrségnek... Jöjjön addig a csendőr-őrszobába: megírjuk a jegyzőkönyvet.
Az ablakokat eltakaró vonat e percben elindult, és ferde, poros fénysugarak nyilaltak be a terembe.
- Mi az? A nap nyugszik? - kérdezte Alexéj Iványcs szórakozottan.
A csendőrköpenyes öreg rásandított és hallgatott.
Alexéj Iványcs őszinte készséggel ment be utána a csendőr-őrszobába, ahol egy sárga asztalon, tintatartóval és tollszárral, és két ugyancsak sárga tabureten kívül semmi sem volt; de mikor bent körülnézett és az ürességet látta, régi megszokásból buzgón elkezdett fel-alá járni. Az őrmester öregember-megértéssel nézett rá, kétségtelen belátta, hogy megszökni nem akar, és hozzáfogott a jegyzőkönyv megírásához, amely szerint ezen és ezen a pályaudvaron, ilyen és ilyen évben, hónapban és napon, és ennyi és ennyi órakor egy embert, - ezt és ezt, - megsebezett egy másik, - ez és ez, - civakodásból kifolyólag.
Az őrmester azonban még végére sem érhetett az utolsó hivatalos kifejezéseknek, amikor a vörös csendőr bevezette a magáhoztért Natálja Ljvovnát és Makúhint.
Alexéj Iványcs felhagyott a járkálással. Az idegen és hideg tömegből kivált ez a két ember, mint akik hozzátartoznak; de ugyanakkor homályosan átfutott öntudatán az is, hogy ezt a félrecsúszott-sapkás nőt, iménti könnyek nyomaival a sápadt arcán, valamiért halálosan megsértette, és ezért nagy, sötét, elviselhetetlenül szomorú szemeibe könyörgő szemekkel nézett, megállva, Alexéj Iványcs.
[*]