Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · SZERGÉJ SZERGÉJEV-CENSZKIJ: SZÍNVÁLTOZÁS (10)
Alexéj Iványcs rosszul töltötte az éjszakát: fájt a szíve, gyakori kihagyásokkal vert, hidegvizes borogatást kellett raknia a mellére.
Állandóan Natálja Ljvovnát látta képzeletében, amint ott állt váratlan és különös haragja határozott szépségében... És valamiért nem akarózott hinnie Makúhinnal való házassága lehetőségében.
Szinte még sértésnek is látszott, - ami aztán egészen különös dolog volt; sértésnek látszott, hogy Natálja Ljvovna nőül mehet Makúhinhoz. Miért? És milyen «nagy dolgokat» gondol vele véghezvihetni Makúhin? Társulatot szervezni, szinházat alapítani és főszerepet adni Natálja Ljvovnának? És miért szólta el magát Natálja Ljvovna, hogy ő, Alexéj Iványcs, «szintén vőlegény»? «Özvegy, - tehát vőlegény»!...
Alimova lakrészében, akit Alexéj Iványcs kései hazatérte felébresztett, hangfoszlányok voltak hallhatók: nem tudni, hogy az asszony a sodrából kihozhatatlan Szeid-Memetnek tett-e valamiért szemrehányást, vagy pedig nyugtalan lakójára dörmögött-e, tény, hogy a féltégla-vékony falakon át keresztülszürődött mélyen dörgő hangja, ami szintén meggátolta, hogy Alexéj Iványcs végre megnyugodjon és elaludjék, bár erős fáradtságot érzett egész testében.
Újból és újból felidéződött emlékezetében, hogyan beszélgetett Natálja Ljvovnával a szobájában, ahol az a narancssárga ernyő volt; mindegyikük a maga dolgáról beszélt és mégis mintha közös dolgukról beszéltek volna, és ha ő nem is igyekezett Natálja Ljvovnát megérteni, a leány mintha értette volna őt... Meg akarta érteni. S ő is volt az egyetlen, akivel beszélnie lehetett, mással senkivel; és most ő is elmegy. Önmaga elől megy el, az elől, akit tegnap megsiratott, - a múltja elől...az elől, ami elől ő, Alexéj Iványcs, sehogyan sem képes (de nem is akar) elmenni. Segítségért fordult hármukhoz: nem segít-e neki valamelyikük elmenni önmaga elől? És Makúhin vállalkozott rá és azt mondta: «Itt vagyok»!... És elviszi magával... És annak puszta lehetőségétől, hogy Makúhin elviszi valahová Natálja Ljvovnát, Alexéj Iványcs megrémült és elviselhetetlen fájdalmat érzett a szívében.
Csak egy dolog látszott világosnak: végezni kell. Valahogy úgy kell beállítania a testét, hogy az tovaguruljon a teljes és végső válaszig mindenre. Kettősségét, testi inerciáját, teste ellenállását a röpködő és nyugtalan gondolattal szemben - éppen most, amikor a szíve fájt és kellett, de nem lehetett elaludnia, világosan megérezte Alexéj Iványcs. A test nyugtot akart, - teljes világosságot akart a gondolat, és vágyódása nem a nyugtot, hanem a világosságot, a véget szomjazta. Ahol a vég - ott a világosság. Legyen akár magának az életnek is a vége. Ki magyarázza meg, miért szokott világos lenni a halottak arca. Nem azért-e mert csak a vég világosítja meg az életet?
Kínos éjszaka volt.
Alexéj Iványcs egy pillanatra sem szunnyadt el. Ellenkezőleg, többször felkelt az ágyból és szökellő lépteivel körbejárt a szobájában. A lámpát el sem oltotta. Éles, gyötrő világossággal jelent meg képzeletében Ilja s mintha még ajánlotta volna is határozott, zsíros hangján: «Végezni kell».
Natálja Ljvovnát viszont állandóan Makúhinnal karöltve látta; s míg az utóbbi előre ment, aranyszínű, makacs tarkójával csillogva, Natálja Ljvovna folytonosan hátrafordult felé, Alexéj Iványcs felé, és együttérző, hívó, sőt bátorító, nagyon bonyolult és mély pillantással nézett reá.
- Válja! - hívta Alexéj Iványcs néhányszor halkan, de konokul; és még a lámpát is teljesen sötétre csavarta és várt, - Válja azonban nem jött.
Másnap, miután végigjárta az építkezést és Balaban-Umerovval megbeszélte a szükségeseket, Alexéj Iványcs kihajtatott a vasúti állomásra. Nem volt kis kocsiút: negyven verszta a hegyeken keresztül. Kissé nedves, kissé szürkés, de rendkívül nyugodt nap volt. Ilyen napokon pedig a hegyek között különösen színtelen minden hang: erőszakkal törnek be a csendbe, - a csend ellenszegül, - részekre szaggatják, ezek a részek sokáig rezegnek és a test teljes egészében érzékeli őket: olyanok, mint egy hosszú, érthető remegés. A két sovány, világosbarna, zsiráfokra emlékeztető ló nagyon lassan kapaszkodott felfelé a ragadó sosszén, a kocsis pedig magábamerült, vagy talán álmos fickó volt: nagyon illett itt köröskörül mindenhez, hogy haja még fekete, de a nyaka már ősz, és - hogy egyetlen egyszer sem fordult vissza.
A hegycsúcsok egyszínű szürke felhőkbe burkolóztak, és rendkívül magasaknak lehetett őket gondolni, - akár kétszáz verszta magasaknak, - mindegy, ez semmin sem változtatott. Erősen rothadó téli tölgyharaszt, átázott fatönkök, nedves lovak szaga keveredett egybe... azon kívül, hogy a hegyeknek télen megvannak a maguk sajátságos illataik, amelyek a síkságokon teljesen ismeretlenek.
Alexéj Iványcs Iljához igyekezett, ismét Iljához, és - ez alkalommal - már egyedül. Most valamiért egyáltalán nem érezte, amit korábban, hogy Válját is magával viszi. Válja, mint mindig, benne maradt, de most nálánál mélyebben (ez teljesen lehetségesnek bizonyult: -benne is, és ugyanakkor nálánál mélyebben is), míg a felszínen most csak ő maga volt önmagában. Ő maga pedig most szokatlanul nyugodt volt és még a kocsissal sem próbálkozott szóba elegyedni, - annyira magábamerülten hallgatag volt. Magában nagyon élénken és ékesszólón elképzelte, hogyan beszél Iljával és miről: nem sokról, - csak önmagáról - és nem sokat: - nem volt miért sokat beszélni. De valami különösképpen hozzákeverődött kettejükhöz: egy ezer darabra zúzott rózsaszínű mécses és egy rémületében égnek meredt farkkal tovairamodó macska. Nem értette, hogy mit keres itt - egy mécses és egy macska, s amikor eszébe jutott a tegnapi Natálja Ljvovna, fájdalmasan ráncolta a homlokát és csóválta a fejét.
A lovakat megetetni megálltak az erdőben, a váltó-állomáson. Ott állt egy trojka is, csak az ellenkező irányba, a tenger felé készülődve, míg a veranda rácsához elfeledten támaszkodott egy rászáradt fehér sosszé-sártól teljesen belepett motorkerékpár; a verandán, egy asztalka mellett, ugyanilyen sártól lepett, egyenruhás hivatalnokocska ült, teljesen részegen: kétségtelenül már régóta ragadt meg ezen a helyen. Vörösképű volt, alacsony, meredező macskabajússzal; cigarettázott és folytonosan le-lehúnyta a szemeit; és akárhányszor szorította is a fogai közé a cigarettáját, az a szunyókálástól állandóan kihullt a téglapadlóra, mire erőlködve tapodta el a lábával és tétovázva gyujtott rá egy újra, amelyet ismét kiejtett. Alexéj Iványcsra összehúzott szemekkel és valamiért megvetéssel nézett; de lehet, hogy így nézett mindenre. Az állomás vendégszobájában, - a nyitott ablakon keresztül látni lehetett, - egy hölgy egy szőke kislánnyal és egy kék-kabátkás szobalánnyal teázott és lágytojást evett: - ezek voltak, persze, akik a trojkában a tengerhez utaztak.
Oldalt, a fák alatt, az iszaptól zöld patak-palló közelében, egy tatárszekér álldogált egy rákötözött tarka borjúval, amelyre a fiatal tatárral nyilván magának a fogadónak a tulajdonosa alkudozott, egy magas, sárga-szemöldökű férfi, mellényben és sapka nélkül; ujjával döfködött a tatárba, egyik szemét teljesen behúnyta, a másikat revolvercső-kerekre meresztette és szakadatlanul ismételgette:
- Hiába nem fogok gágogni... Nem fogok veled gágogni: - hét rubel!
A tatár állandóan vörös sipkáját igazgatta, elhárító mozdulatot tett a kezével és hátrált, a másik meg követte. Így mentek fel a verandára s onnan a belső helyiségekbe.
A rendkívül bájos-arcú, szőke kislány az ablakon át bámulta a borjút és hátrakiabált az anyjának:
- Mama, nézd: borjú!... Milen szép borjú!... És tudod-e, hogy leölni viszik?!...
Azután bejött az állomás-őr, vállra vetett köpennyel, - fiatal és ostoba-képű legény. A hivatalnok bandsán ránézett és integetni kezdett az ujjával:
- Hé... Vaszílij!... V'szílj, gyeride!
- Nem Vaszilj vagyok, hanem Naum, - mondta az őr komolyan.
- H-hogyhogy Naum?... Mért nem vagy V'szílij? (A hivatalnok őszintén meg volt lepődve.)
- Vaszílij - reggel volt itt... Érti?... Vaszílijt már leváltották... Én meg Naum vagyok.
- Miért vagy te Naum?... - Azután megkérdezte: - Hát vodkát inál-e?
- A vodkát mindenki megissza, - felelte Naum, komolyan körülhordva a szemeit.
- Jobb lenne, ha Vaszilj volnál, mi?... Mi az ördögnek vagy Naum, mi?... Igaz?
- Hát persze, hogy igaz - szólt be egyszerre a kocsis az udvarról. - Mi mindenhez hozzá kell szoknia az embernek: ez itt Naum, az ott Vaszilj! - És a fejét is keresztüldugta a veranda zöld borostyánján (fekete fejét ősz nyakán), hogy megnézze a maga Alexéj Iványcsát és az idegen hivatalnokot - és hunyorítson.
Naum ezalatt már leült egy taburetre, amelyet lábával a részeg asztalkájához lökött, köpenyét összehajtogatva letette egy másik taburetre és szemügyre vette az asztalon álló italokat és ételeket.
Két zenész jött ki bentről, kétségtelenül férj és feleség, - a férfi gitárral, az asszony mandolinnal, a férfi - öreg, püffedt-arcú, púpos és ősz, az asszony valamivel fiatalabb és szemérmetlen; - megtörülték szájukat, leültek a rács elé és játszani kezdtek, - az asszony unottan, lélek nélkül, az öreg nagy igyekezettel: még csámcsogott is a hangszerére hajolva, mintha azon melegében le is nyelné nyekergését. Mikor a púpos Alexéj Iványcs elé lépett gitárjával tányérozni, felesége egy ollóval vagdosni kezdte a tyúkszemét a sárga, piszkos sarkán, amihez nagyon erősen ki kellett fordítania a lábát; a részeg rajta felejtette a szemeit és valami vidám dolgot sugott oda az őr-Naumnak, aki ép egy darab bárányvesést habzsolt, s most prüszkölt és majd megfult a nevetéstől.
Azután ismét megjelent a verandán, szekere felé tartva, a vörössipkás tatár, tétovázó, sőt kissé bánatos arccal; nyomában pedig a lerázhatatlan sárga-szemöldökű fogadós, aki oldalról ráirányította revolvercsőként kerek szemeit.
Ismét a borjúhoz léptek, hadonászni kezdtek karjaikkal, és a hosszúlábú gazda folytatta az unszolást:
- Talán be akarlak csapni, téged, egy ilyen fiatalembert? Mi?... Tisztességes cselekedet volna ez, mi?... Inkább önmagam csapom be!... amire még maga a borjú is elbődült, hitetlenkedve.
A nap pedig köröskörül ugyanolyan nyugodt maradt tovább, és Alexéj Iványcs, a terraszról kilépve, sokáig elgyönyörködött benne.
Mindenfelé erdőség volt, de míg hátul felülről ereszkedett a fogadóhoz, addig elől, közvetlenül Alexéj Iványcs szemei előtt, a mélybe zuhant és csak sokkal távolabb kapaszkodott fel a hegyeken. A közeli erdő most kissé rőtszínbe játszott, szemre nagyon meleg volt és sűrűn nedves a nemrég átvonult és eloszlott felhőktől, és kékesszürkén fodrozódott; a távoli pedig, amelyhez egy keskeny, kék szelelőlyukon keresztül végre eljutott a nap, oly hirtelen kezdett el csillogni, hogy a szem belefájdult a nézésébe.
Így volt: elől valami meleg, mint egy izzadságban fürdő, lesült test, - a legközelebbi bükkök; távolabb a nap tüzétől lángbaborított erdő; magasabban - a hegycsúcsok köve, barázdáiban a legtisztább hóval kifestve, felette a teljesen kék égbolt hosszúkás, felfordított csolnakalaku oválja, körülötte pedig felszállásra kész, feloszlott, puha felhők... Alexéj Iványcs lelke fogékony volt a színek iránt, s milyen hallatlanul őseredeti volt itt a tisztaságuk, erejük és lágyságuk!... Mikor pedig nehány lépést előresétált a sosszén, állandóan oldalra tekintgetve, váratlanul az útkaparóházba botlott, amely a fogadóból a kanyarodó miatt egyáltalán nem volt látható! Bár magában véve is elég csinos házikó volt, fehéreres rózsaszínű téglából és faragásokkal az ablakain, volt valami, ami végtelenül meglepte Alexéj Iványcsot: a tető mellvédjén egy nagy, gyönyörű színekben játszó páva ült, farkával az út felé, és mozdulatlanul nézett ő is a napsugarakban fürdő távoli erdőre, az ég kék ováljára, a hóborította sziklákra odafenn... Egész teste kék, sötétzöld, indigószínű, lila, narancssárga volt, - a leghatalmasabb árnyalatok a természetben, - és ez itt, az erdő rőt-testszínű hátterén, amely szelíden fodrosodott, és a gyengéd, tejszerű ég alatt, amelyre ép csak a koronás feje esett rá. A páva feltétlenül valamire gondolt, - vágyódás volt ez, vagy bámulat, - és Alexéj Iványcsnak tapsolnia kellett, sőt rá kellett kiáltania, hogy feléje fordítsa a fejét és ránézzen nagyon nyugodtan, talán sértőn-nyugodtan, s aztán ismét elforduljon és bámulja a napot, az erdőket, a havas hegyeket.
Alapjában véve sohasem tudjuk, hogy életünkben mi fontos, mi nem fontos ránk nézve, és hogy milyen gyakran tévedünk e tekintetben. A páva az útkaparóház mellvédjén talán egyszerűen szép volt és semmi több, - meg lehetett volna nézni, elgondolni: «nini, milyen szép madara van itt valakinek!» és továbbmenni, - Alexéj Iványcsot azonban nyugtalanság fogta el, sokáig elbámult és képes lett volna akár még egy teljes órát is állni, de mozgó csengők zaja és lódobogás ütötte meg füleit a fogadó irányából és megindult, mint gondolta, a kocsija elé; megindult és mint egy kisfiú, szakadatlanul hátra-hátranézett a mellvéden ülő pávára.
Mikor odaért, látta, hogy a hölgy trojkája hajtott tova, - az ő kocsisa pedig csak az üres abrakostarisznyákat vette le lovai fejéről, bár már szintén útra készült.
Naum, az őr, a látszat után ítélve már alaposan felöntött a garatra és most arra tanította a hivatalnokot, hogyan emelje fel két ujjával a kardot hüvelye végénél.
- Na nesze... látod?... Így? - igyekezett felemelni a hivatalnok.
Naum fontoskodva mondta:
- Valamit látok... csalás persze, de még így sem tudja; pedig csalás nélkül kellene... Amikor szolgáltam (természetesen szakaszvezető voltam és a céllövészetben órát nyertem) - még a puskát is felemeltem a cső végénél két ujjal, ezzel és ezzel... De így - tisztára csalás!
- Hogyhogy csalás?... Fordítsd erre a pofád!... Látod?
- Hát persze, hogy látom... Látok, - de a tenyerét mért támasztja ezen a helyen alá? Az ujjakban kell lennie az erőnek, uracskám.
A hivatalnok fátyolos tekintetet vetett Alexéj Iványcsra és rekedten megkérdezte:
- Mondd, - mért vesz semmibe engem ez az ember?
A kardot a padlóra dobta és elrugta a lábával.
- Én az igazat mondom, - bizonykodott az állomás-őr. - És így még el is törheti a kardomat...
- Nem, mondd meg: mért vesz semmibe engem ez az ember? - fordult a hivatalnok a gitároshoz.
A gitáros azonban olyan figyelmesen, elmerülten és fogatlanul kérődzött valamin, hogy semmit sem tudott felelni; a felesége pedig, a tyúkszemekkel a piszkos talpán, sehol sem volt látható.
Így is maradt a részeg az asztalkájánál és ismét megpróbálta két ujjával felemelni Naum kardját, amikor Alexéj Iványcs helyet foglalt a batárban (míg a borjú mellett még mindig ott ácsorgott a rőthajú, kimeresztett pisztoly-szemével).
Aztán fodrosodni kezdett a közeli erdő és még szélesebben felragyogott a távoli; és néhány emlékezetes pillanat volt, amikor elhaladtak az útkaparóház és a páva mellett. Alexéj Iványcs izgatottan várta, nem fordítja-e felé a páva szemlélődő fejét a csengettyük zajára, - nagyon szerette volna, - de nem fordította, - talán kevés céltalanul csilingelő trojka és kocsi hajt el mellette egész nap? - Mégis, szomorúvá tette Alexéj Iványcsot, hogy a páva nem fordult meg.
A kocsis fejével egy ágas-bogas bükkfára mutatott, amelynek kérgébe egy kereszt volt belevésve:
- Ezen a helyen három éve kirabolták a póstát, - mondta, - és megölték a póstást: - azért állítottak fel őröket a fogadóban... Ahelyett, hogy vodkát innának, ezt a helyet kellene szigorúan szemmel tartaniok.
De ez a hely is csak gondolkodóba ejtett most és fodrosodott, és a bükk-ágakról állandóan csöpögött a nedvesség a lehullt harasztra.
Mikor pedig kiértek az erdőből, a kocsis újból megszólalt:
- Most már aztán nincs előttünk semmi akadály... - krákogott, púposra hajlította a nyakát és néma maradt magáig a városig.
A kocsi két oldalán felszántott földek húzódtak, lila barázdákkal, kertek őszi, zsugorodott-levelű fehércéklával, és dohány-ültetvények nedves, sárga, sűrű sörtével, amelynek egy része még nem került szikkadni a kemencékbe; elhaladtak két-három kis tatár- és egy orosz falucska mellett - okker-színű omladozó templommal, öreg diakónussal a zöld padocskán és három vidám parasztlánnyal, akik csípőre támasztott kezekkel álltak a kútnál... Mikor pedig esteledni kezdett, Alexéj Iványcs már a vasútállomáson volt a városban.
A nagy állomásoknak ez a hullámzó sokasága, - milyen különösen hat a csöndből érkezettekre. Annyi különféle elsuhanó arc, kar és nyak villan fel és alszik ki tüstént, annyi idegen szem, amely mindenfelől megfigyel, oly hangosak és nyugtalanok a nők, oly fontoskodók a keménykalapos férfiak, úgy száguldnak ide-oda a kék blúzos hordárok és a dinnyefejű kazánji tatárok a büfféből, és oly megvetően méltóságteljes a nagyszakállú portás az ajtóban, boldog tulajdonosa egy paszományos sapkának, csengőnek és trombitaszerű basszusnak, - hogy kissé zavarba jössz és bizonyos fokig tehetetlennek érzed magd, amikor nem egészen szilárd a meggyőződésed, hogy üzleti ügyben (a fő, hogy «üzleti ügyben») kell elutaznod, feltétlenül ezzel és ezzel a vonattal, hogy annyi és annyi órakor megérkezz, és határozottan oda és oda, éppen arra és arra a helyre - egy hajszálnyira sem messzebb és egy hajszálnyira sem közelebb.
Alexéj Iványcsnak feltünt, hogy mindenki melegen volt öltözve, míg rajta csak egy burka volt a mindennapi blúza felett, - és folytonosan az járt az eszében, hogy már mély tél van, nemsokára itt lesznek a háromkirály-fagyok, hogy valamivel északabbra hó, hóviharok vannak és még messzebb - dermesztő hideg.
De Iljához délkelet felé kellett utaznia.
Sehogy sem tudta nem érezni a csendes erdőt köröskörül, amely fodrosodott, a puha és meleg felhőket, bennük a kék szellőztetőlyukkal, amely egy felfordított, sehová sem igyekvő csolnak alakjára emlékeztetett, az öreg gitárost, a szekérre kötözött borjút, a csinos szőke kislányt naiv szemeivel, a részeg hivatalnokot sártól lepett motorkerékpárjával, aki olyan nyugodtan ragadt meg a keresztúton és hagyta, hogy Naum, az őr, lehordja, - és ami a legfőbb, a pávát: ez hatolt valamiért a legmélyebben a lelkébe, valami volt ebben a madárban.