Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám
Benn a nagyon-nagy gyermekszobában négyen voltak.
Elzász, a doktor-segédje, aki a bőrtáskából vattát, műszereket szedegetett elő, aztán a háziorvos.
Aztán Ilonka, az ágy közepén, 39.6 fokos lázzal, a kétéves kis Ilonka, aki már beszélt is.
A három felnőtt az ágyra hajolt, sürögve, mintha egy tűt keresne benne.
- Meg kell nyitni - mondta Elzász határozottan, - meg kell nyitni.
A két orvos még várt valamit. De a tanár sarkon fordult, kiment a gyerekszobából, hogy közölje a döntést az apával, akit a konzílium kezdetén kiküldött onnan.
Áthaladt a fényűző lakáson, öt szobán, melynek csillárjait a személyzet mind égve hagyta.
Az utolsóban, egy teremben, ahol üvegszekrények voltak s régi, holland mesterek festményei, hátratett kézzel sétált egy sovány, kopasz, elegáns fiatalember, Vencel, a nagykereskedő, a selyemkereskedő.
Ez, mikor megpillantotta Elzászt, szinte nem hitt a szemének, hogy az ily hamar végzett. Boldogan sietett eléje. Fejét támadólag emelte rá.
- Hát kérem - szólt a tanár, szemét a földre sütve, - meg kell nyitni.
- Nem értem - hebegte az apa.
- Egy műtétről van szó - mondta Elzász.
- Altatják?
- Természetesen.
- De ugye - dadogta Vencel, - ugye nem veszélyes? Ugy értem kérem - javította ki magát félszegen, - hogy nem életveszélyes?
- Nem. Dehogy - legyintett Elzász. - Ellenben, sürgős. Holnap, okvetlenül holnap. A Horváthban operálok.
- Délben?
- Reggel. Ő lesz az első. A gyermeket azonnal át kell vitetni.
Vencel a tanár gyors visszajöttéből azt következtette, hogy semmi az egész. De hát nem volt semmi.
Most nem tudott tőle mit kérdezni.
Csak nézte Elzászt, minthogy éppen ő volt előtte. A száját nézte, mellyel azt mondta: "meg kell nyitni“, a vörnyeges arcát nézte, a kék szemét nézte.
Két fejjel magasabb volt nála. Erőszakos sebésztípus, biztos mozdulatokkal.
Homlokán körtükör csillogott, visszaverve a csillár fényét, a gégetükör, melyet elfelejtett levenni.
Minthogy az apa még mindig nem beszélt, csak bámulta őt bamba, szórakozott kíváncsisággal, a tanár leemelte a gégetükröt, melynek rugalmas ércpántja dús, szőke hajába kapaszkodott.
Így szólt:
- Bocsánat, a kezemet.
- Parancsoljon, a fürdőszobában.
A szobalány langyos vizet engedett a mosdócsészébe, friss törülközőt tartott.
Elzász rég beidegzett módszerével mosta érdes kezét, semmire se gondolva. Rakosgatta, kenegette rá a finom szappanrétegeket.
A két kéz meghempergett a bő habban, összekulcsolódott, mintha gratulálna egymásnak valamiért, aztán a vízbe merült, lubickolva élvezte lanyhaságát, majd miután felüdült a csapból csorgó hidegviztől, az illetlen törülköző után nyult, nem törődve azzal, hogy kicsoda tartja, belebújt a bolyhos gyolcsba, mint fürdőköpenybe egy egész test s szárítkozott.
- Mehetünk, kollega ur - mondta majdnem vidáman a doktor-segédjének, aki kijött a bőrtáskával. - Mehetünk.
Vencel egyedül maradván megállt a terem közepén, hogy átértse a helyzetet, a sors e viharos és vad fordulatát. De nem bírt gondolkozni. Felesége egy évvel ezelőtt halt meg, huszonhét éves korában. Ilonka egyetlen lánya volt. Beszaladt hozzá, hogy lássa. A kislány, akire a dada ezalatt ráadta utcai ruhácskáját, lakktopánkáját, útrakészen feküdt az ágyon. Egyik szobalány tárcsázott a telefonnál, betegszállító autót kért.
Neki itt nem volt dolga.
Mint üzletember, először is a pénzre gondolt, a mestersége megindító lírájával. Ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni. Kinyitotta pálcélszekrénye acélajtaját, melyből ezen a forró napon jótékony hűvösség áradt s pénzt vett magához, sok pénzt, mint egy nagyobb külföldi útra. Értékpapirok szunnyadtak ott, ebonittégelyekben egy pár valuta is, melyet még nem váltott be, többek közt egy angol bankjegy, egy tízfontos. Ezt tenyerére fektette, csörgette tartós, kitünő papírosát, hosszan szemlélte a tussal írt rondírást oly figyelmesen, mint még soha életében.
A betegszállítóautóba előbb a dada szállt be, ölében a kisleánnyal, majd ő.
Zöld júliusi éjszaka volt, a közeli hegyek és erdők zöld hajától. Sebesen rohantak az Andrássy-úton. Egy nő a kávéház tornácán bordó málnafagylaltot kanalazott. Kivilágított hirdetőoszlopok ordítottak, kéken, sárgán. Mozik reklámvillámai cikáztak. Mindez oly szinpadi volt, oly szokatlanul jelentős és részletes s a képek, noha az autó vágtatott, oly lassan, oly nagyon lassan tüntek eléje, hogy Vencel, mint akivel valami boszorkányság történt, megdörzsölte a szemét.
Ilonkát a szanatórium betegliftjén fölvitték a harmadik emeletre, a 17-es különszobába, ahol már várták. Három ágy volt itt, oldalt a falnál a gyermekágy, egy ágy az apa számára, a gyermek mellett egy ágy Angéla nővérnek, az ápolónőnek. Az ágyak rúdjain négy kifényesített rézgomb csillogott, bizonyosan azért, hogy tetszetősebbek legyenek.
Salló főorvos annak rendje és módja szerint bemutatkozott, egy port adatott be a betegnek, melytől az nemsokára el is aludt. A főorvos köpcös úr volt. Feszült rajta fehér köpenye, melynek felsőzsebéből kikandikált az elmaradhatatlan szívhallgató. Egészen furcsa, lapos orra volt, mintha valaki a teljes testsúlyával, a cipője sarkával rálépett volna. Amint beszélt, az orr mozgott.
Reggel nyolckor a kislányt tolókocsin gurították az "előkészítő“-be. Vencel, aki teljesen fölöslegesnek érezte magát, sétára indult a szanatóriumban. Elzászt kereste, hogy előzőleg legalább pár szót váltson vele, de az még nem volt itt. Most ébredhetett otthon, ásított, vagy nevetett, kávézott, reggeli ujságjait olvasta. A műtőt két szolga takarította. Kesztyűk lógtak az állványokon, megszáradt, gyűrött kesztyűk, több, mint egy kesztyűkereskedésben.
Az apa ide-odaténfergett. Amikor a kapu elé ért, egy üres Rolls-Royce állott előtte. A portástól megtudta, hogy a professzor az imént érkezett meg.
Fölszaladt a rendelőbe. Ott azt mondták, hogy a tanár ur már a műtőben van. Ennek ajtaját csukva találta. Itt ácsorgott egy darabig. Egymással feleselve szállingózott az éter velőkig szúró szaga s a kloroform buja, édeskés illata. Az ajtó egy pillanatra kinyilt s ekkor látta Elzászt, már műtétre öltözködve, a sebészek vértezetében, vattasisakban, szája előtt a leheletfogó géz-darabbal, két kezét magasba emelve, hogy a mosakodás után semmihez se érjen, homlokán a tükörrel, azzal a karbunkulusként tündöklő tükörrel, melyet valahol a vadtörzsek talán imádnának is, viselőjét istennek tartanák.
Tekintetük találkozott. Elzász azonban nem üdvözölte. Később, nyilván a parancsára, kijött a műtőből egy alorvos, aki udvariasan, de orvosi fölénnyel megkérte, kegyeskedjék máshová fáradni, mert itt nem tartózkodhat.
Vencel újra megkezdte sétáját. Ment-ment, baktatott, makacsul, kötelességszerűen robotolt egyik emeletről a másikra, mérte lábaival az időt, hogy a percek gyorsabban múljanak.
A harmadik emeleten egyik ajtó szemöldökfáján fehérzománcos táblát pillantott meg, kék betükkel:
- Altató orvosok - ismételte. - Az orvosok altatnak. Mint a dajkák a mesében - s egy jelenetet látott valami nemlétező darabból az "altató orvosok karát“, akik fehérben bölcsődalt énekelnek.
Odább egy másik tábla állította meg:
- Teakonyha - gondolta s csábító volt elképzelni ezt a kristálytiszta vegykonyhát, ahol üvegedényekben, ezüstszűrőn öntögetik a világossárga folyadékot - teakonyha - mondta hangosan.
De miután meghallotta tulajdon hangját, maga is megriadt. Idegessége oly fokra hágott, hogy menekülni szeretett volna valahová. Fölgyulladt képzelete, mely nem merte megvilágítani a riadalom gócát, éles sugárkévéket lövellt maga köré s látott mindent, nem úgy, mint azelőtt, hanem részletekben, elaprózva, mint a valóság széthullott szilánkjait és ezeket szemlélte, hogy ne legyen kénytelen fölfogni az egészet, melynek már nem volt értelme, ezekkel bíbelődött, hogy ne szögezze szemét arra, ami kibírhatatlan lett volna.
Megnézte zsebóráját. Azóta csak tizenegy perc múlt el. Lement a kertbe.
Középütt szökőkút locsogott, előtte egy asztal állt, köröskörül kényelmes bőrfotelekkel.
Mihelyt azonban belesüppedt egyikbe, folytatódott a lassú lidércnyomás, kattogni kezdett fejében az ördöngős masina. Szorította a fotel karfáját, simogatta a lágy kecskebőrt s ha akarta, ha nem, azon tünődött, hány évszázadnak kellett elmúlnia addig, míg az ősember ükunokái a kezdetlegesen összeeszkábált széket fokról-fokra tökéletesítve, kipárnázva és kibélelve megalkották e remekbekészült bútordarabot. A művelődéstörténeti szemle kifárasztotta.
Elcsigázva az előcsarnokba vánszorgott a portásfülke elé. A portás paszományos sapkájával köszöngetett az érkezőknek, intézkedett, kezelte a házitelefon dugattyúit. Ő némikép megnyugtatta. Legalább ember volt, egy ember. Az éjszakai nyugalom után frissen, elégedetten fogott hozzá napi munkájához. Vencel sokáig figyelte tevését, vevését, barna bajuszát, tekintélyes mozdulatait s most a portás életét oly kívánatosnak tartotta, annyira megáhította, hogy, ha lehet, okvetlenül cserél vele. De nem lehetett. A portás bizonyos tekintetben zárkózottnak tetszett, hozzáférhetetlennek, behatolhatatlannak, mint általában minden ember, ki már a körülhatároltságával, a megalkotottságával is kifejezi ezt, a teste mivoltával, melyet szigorúan és végzetesen a bőr takarója borít, jelezve, hogy eddig van egy ember és nem tovább. Nincs mód, hogy bűvös, villamos huzalok feszüljenek közénk, átadjuk fájdalmunkat s a részvét útján egészen egyek legyünk.
Egy kezet érzett a vállán. Salló főorvos gratulált neki az eltiport orrával; a műtét sikerült.
Ilonkát már a különszobába szállították. Még aludt. Összevagdalt fejét fölismerhetetlenségig bebugyolálták a vattakötegekbe, a gézekbe, melyekből csak lélekző szájacskája látszott ki. Amikor fölébredt, hányt és jajgatott. Elzász egy óra mulva meglátogatta. Diadalmasan jött, mindenkitől bámulva, a vezérkarával, Sallóval, két alorvossal, homlokán a gégetükörrel, mint az egyszemű szörny, Polyphemos. Biccentett, hogy rendben van.
Délután a beteg hirtelenül rosszul lett, láza felszökött, félrebeszélt.
Rekkenő nap volt ez. Kénsárga felhők lógtak a viharelőtti levegőben. Az orvosok szótlanul vártak az ágy mellett.
Elzász autón robogott ki a kislányhoz. Fölhevült, a rendesnél is ízzóbb, téglavörös arca ingerültséget árult el. Kedvetlenül nyúlt a műszerek után s az egyiket, mely nem volt megfelelő, bosszúsan dobta vissza az ápolónő tálcájára, gorombán szólt oda egy korholó pillantással:
- Hallatlan.
Esténként a Horváth-szanatórium a tükörablakaival fáklyázva világított föl a kilobbant égre, oly fénnyel, hogy a légben bolygó repülőgépek is észrevehették volna.
Angéla nővér ilyenkor eloltotta a különszoba villanyát, csak a kék mécsest hagyta égve. Vencel virrasztott, szemének résén fürkészte az ápolónőt. Paraszti származás lehetett, kedélytelen és egyszerű, háta mögött örömtelen gyermekkorral. Az ő arca is zárt volt és néma, akár a portásé. Állán egy szemölcs feketedett, mint sötét pecsét a hallgatásán.
A kislányt egy hétig, minden áldott nap betolták a műtőbe, visszahozták, megújították kötéseit, hőmérőzték, porokat adtak be neki, anélkül hogy valami megnyugtatót lehetett volna felőle hallani. Vencel közben evett, elfogyasztotta ebédjét és vacsoráját, melyet fedős ezüstedényekben tettek eléje, járta taposómalmát, bekóborolta a szanatórium emeleteit, az alagsort is, ahol a fűtőtestek voltak s a gazdasági hivatalok, százszor elhaladt az altató orvosok és a teakonyha előtt, figyelte Elzász Polyphemos-szemét, Salló meggyötört orrát, Angéla nővér szemölcsét, a portás paszományos sapkáját, éjszaka pedig a kék mécset, mely egy másik világmindenség naprendszerének tünt föl. Sokszor azt hitte magáról, hogy valami féreg, mely egy gyufaskatulyába pottyant s annak szemével lát, annyire összezsugorodott, megkicsinyedett.
A nyolcadik napon hajnalban a kislány hőmérséklete lezuhant a piros vonal alá.
Elzász reggel a műtétjei előtt, szokása szerint megvizsgálta őt. A vizsgálat után tükörszemével odabandzsított az apára, aki az ágya rézgombját nyomogatta.
- No, - mondta neki durván, holmi vackorízű diákhumorral, mint egy taknyos kölyöknek, akivel eddig nem is lehetett szóbaállni - no. Nincs már baj. Meg van mentve - s nevetett, mint a menydörgés.
Vencel kiegyenesedett. Még arra sem maradt ideje, hogy valamit makogjon, csek egy mély lélekzetet vett és szemtelen életörömmel, megtagadva minden eddigi hunyász tiszteletét, elmosolyodott.
Délután fölkereste őt a rendelőjében, hogy kifizesse. Amint belépett, kissé visszatorpant. Elzász ott ült az íróasztalnál, barna polgári ruhájában, kabát nélkül, mellényben s zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. Épp végzett egy műtéttel. Afféle jókedvű, véres verekedőnek tetszett, egy tagbaszakadt mészárosnak, aki mindig csak vág, mindig ugyanazt csinálja. Homlokán az istenszemet hiába kereste.
- Tanár úr - akadozott, de aztán megeredt a szava, mert markában tartotta a borítékot, melybe nagyon nagy összeget dugott, többet, mint ő várhatott volna s ezért nem is szaporította a szót, nem mondta el azt, amit álmatlan éjszakáin kicirkalmozott, hanem fesztelenül és önérzetesen, mint egyik úriember a másik úriemberhez, így szólt: - Kedves tanár úr, engedje meg, hogy ezt a csekélységet... Végtelenül le vagyok kötelezve... Igazán... végtelenül.
Künn eszébe ötlött, hogy illenék már benézni az üzletébe is. Egy hete nem járt ott. Több francia levelet kell diktálnia, azonkívül fizetni is egy párizsi cégnek.
Az előcsarnok lépcsőjén egy alkalmazott álldogált, hajadonfőtt. Azt megszólította:
- Hol a portás?
- Én vagyok - felelt az alkalmazott.
- Maga? - kérdezte Vencel rámeredve s akkor fölismerte benne a portást, aki hajlongott a borravaló reményében. - Telefonáljon egy autóért.
Amikor az autó megérkezett, indult. De a portás figyelmeztette:
- Erre méltóztassék. Jobbra.
- Ja igen - mondta Vencel, mosolyogva. - Eltévesztettem.
A kapuban szétnézett. Már ismét egy volt minden, ami széttöredezett, a szilánkok összerakódtak, egésszé váltak. Elzász, Salló, Angéla nővér, a portás eltünt. Belőle pedig újra az a nagykoncepciójú üzletember lett, aki annak előtte.
Tülkölve száguldott az autó.
Széles utcák repültek eléje, szobrok, tornyok, terek, járdák, azokon gyalogjárók.
Hátradőlt az ülésre, úgy élvezte a tág, szabad madártávlatot.
Visszakapta az életét. De a világot megint elvesztette.