Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (2)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (2)
(REGÉNY)
6.

A kisgyerek szemeiben és füleiben sokáig benne maradtak annak a szörnyű délelőttnek az emlékei. Hónapokig nem tudott barátsággal az apjára tekinteni, érezte, hogy miatta történt a veszekedés s félt tőle, mintha még ma is fulánkot érezne a szavaiban. Már sejtette, hogy az élet nem olyan egyszerű és könnyen áttekinthető, ahogyan ő azt eddig látta. Akármerre kószált el, mindenütt új titokzatos dolgokkal találkozott, a szekrény fenekén, az ócska rongyok között csakúgy, mintha betekintett a szomszéd ablakán, vagy ha kikerült az utcára az idegen gyerekek közé a tiltott csinytevések közelébe. Amit napközben látott és hallott, esténként elmondta az anyjának. Sokáig nem vette észre, hogy az anyja ilyenkor elszomorodik, meghidegülnek a szavai s a fáradt kék szemeivel hosszú percekig elnéz egy pontra a falon, ami nem is a falon, hanem távol, mindenki más által megközelíthetetlen távolságban van. Később megfigyelte ezeket a különös elváltozásokat s ekkor háló kezdett szövődni körülötte az elhallgatott szavakból s ő napról napra jobban begubózott az anyja előtt. S a háló mögött, akár valami feltúrt kertben, tüskés bozótok nőttek és nagy, színüket változtató virágok virágoztak. Ezek a bozótok és virágok néha lebírhatatlan szavakká alakultak s ő ilyenkor furcsa, meg nem értett hangokkal lépett elő a háló alól.

- Mondd csak, miért nem kergeted el az apát, ha ő mindig bánt téged? - kérdezte egyszer az anyjától és várt a feleletre, hogy a száját nyitvafelejtette.

Az anyja egészen másra felelt neki, s végül azt mondta:

- Bizonyára az utcai csibészektől tanulod ezeket a dolgokat.

- Én látom, hogy ő bánt téged - makacskodott a gyerek. - Kergesd el, ha ő nem szeret bennünket.

- Ő a te apád, meg az én férjem, gondolj inkább arra, hogy te jó gyerek maradhass és ha már nagy leszel, akkor se igyál pálinkát.

- Ő iszik pálinkát, mi? Te mindig mondod neki, hogy ne idd azt az átkozott pálinkát és látod, hogy ő nem hallgat rád.

Az anya varrásnál ült, kezei megálltak a munkában, megint valahová a kifürkészhetetlen messzibe nézett s könnyek gurultak ki a szemeiből

- Hagyd abba, mert nem tudok elkészülni a munkámmal - mondta végül. - Ha te szereted az anyádat, akkor nem illik, hogy ilyesmiket mondj neki.

A gyerek nem értette meg az anyja viselkedését, azért közeledett hozzá, hogy megsímogassa és megvigasztalja a szavaival s most látja, hogy az egy rács mögött él, sem érintéssel, sem szóval nem lehet hozzáférkőzni.

- Jól van, én szót fogadok neked és ha nagy leszek, akkor sem fogok pálinkát inni. Sok pénzt keresek majd s veszek neked szép, hosszú ruhákat, egy kis kutyát, olyan nagy bajusszal, mint a foxinak van s még mást is, mindent veszek neked, amit csak akarsz.

Kint az utcán is ezekkel az oktalan, zavaros gondolatokkal foglalkozott. Leült a járda szélére s egy gyufaskatulya belsejéből hajót eresztett a kanális vizére. Hallott már a folyókról és a szörnyű tengerekről is hallott valamit s most a gyufaskatulyahajón utazott a távolságok felé, amik valahol a külváros por- és füstfelhői mögött ragyoghattak. Úgy érezte, hogy a hajója nem vízszintesen, hanem fölfelé úszik, mert úgy képzelte el, hogy a tenger, az valahol a magasban van. Olyan fehér és úgy ragyog, mint a dobozgyár bádogteteje. A hosszú úton egész idegen emberekkel s egészen különös, ezüstszőrű és tarkatollu madarakkal találkozott. A csóka is ott volt, akit a suszter pinceműhelyében szokott látni, csakhogy most négy lábon táncolt, mint a berúgott kocsisok s a csőre olyan volt, mint egy nagy sárgarépa. Mikor megúnta a táncot, akkor fölszállt egy muskátlira és emberi hangon énekelt. A gyerek figyelt s észrevette, hogy a madár őtet dícséri az énekében, azért, mert az előbb jó volt az anyjához. Ezekre a dícséretekre büszkén kifeszítette a mellét s szívből sajnálta, hogy az anyja is nincs mellette ezekben a pillanatokban.

Szólni akart a csókához, de az már elfordult tőle s mint valami ládát, hátára vette a tengert, amibe pedig ő már éppen bele akart lépni.

- Szöcske van az orrodon, te mulya! - két mezítlábas, piszkosképű gyerek állt előtte, egyikük belemártotta lábát a kanálisba s a szennyes vizet erősen fölfröcskölte. - Gyere velünk, Miki. Tudsz már cigarettázni?

Miki hirtelenében azt sem tudta, utazik-e még, vagy már ott ül megint a járda szélén, ahová az előbb letelepedett.

- Nézd, hogyan bámul ez a gombóc!

- Gyere, te mulya! - mondta neki a másik s az öklével belebökött a fejebúbjába. - Most jönnek ki a csokoládégyárból a lányok, kaphatsz tőlük te is csokoládét.

Hogy mi a csokoládé, azt már tudta, de hogy vannak lányok, akiktől kapni lehet ilyesmit, arra még nem gondolt. - Csokoládét?

- Csokoládét, a fejedre - mondta az egyik gyerek, aztán megindultak a csavaros utcákon s karikalábaival futott utánuk a harmadik gyerek is. Miki még sohasem járt erre, most sem volt ideje hozzá, hogy valamit észrevegyen, valamit megfigyeljen útközben. A másik kettő mintha lovon nyargalászott volna, ő állandó futással is alig tudott velük tartani. Épülő házak állványai alatt trappoltak, aztán átbujtak egy palánkrésen, kijutottak a főutcára s egy földszintes, vöröstéglás épület előtt álltak meg.

- Hány óra lehet már, bácsi? - kérdezte meg a nagyobbik gyerek egy mellettük elhaladó kékzubbonyos embertől.

- Nem vagyok órás - felelte az ember és továbbment anélkül, hogy csak rájuk is tekintett volna.

- Azért már kijönnek - mondta a gyerek s guggoló ülésben leereszkedett.

A másik kettő is mellé ereszkedett. Értelmetlen zagyvaságokat dobáltak egymásra a szavaikban. Miki határozottan nem érezte jól magát közöttük, de azért nem hagyta ott őket. Amit beszéltek, abban mindig volt valami ingerlő és előtte ismeretlen értelem és különben sem tudta volna, hogy egyedül merre menjen hazafelé. Az ajándékba kapható csokoládé is izgatta, a nyelvén már érezte is az ízét, keserű volt kicsit és olyasvalami, mint amit szeret az ember, de nem tudná megmondani, hogy miért.

Bőgő, durva hangok szálltak föl a feje fölött, egy perc mulva kinyitódott a kapu s nagy csapatokban sereglettek ki a lányok az épületből. Öregek és fiatalok lármásan szóródtak szét az utcában. A gyerekek közéjük vegyültek, mint valami fiatal madarak tátogatták a szájukat, kunyeráltak, akár a legszemérmetlenebb koldusok s kitartóan futottak a lányok oldala mellett. Azok először rájuk sem hallgattak, aztán pörlekedtek velük és végül, hogy megszabaduljanak tőlük, odadobtak néhány törmeléket.

Mikinek alig csak a nyelve hegyére jutott valami. De így is és ez a darabka is nagyszerű volt... Az apja is hozott már neki csokoládét, de ez egészen más ízű, sokkal jobb volt annál. A másik két gyerek kipúposodott szájjal rágott és barna, sűrű nyálat köptek ki a porba.

- Máskor is eljövök veletek - mondta Miki lelkesülten. - Mindig eljövök veletek.

- Ingyen nem - felelte a nagyobbik gyerek. - Ha akarsz csokoládét, akkor hozzál valamit. Mi a te apád?

- Mozdonyvezető.

- Akkor hozzál olyasvalamit, ami a mozdonyról van.

Miki nem tudta, hogy mit hozhatna hazulról ezeknek a gyerekeknek, mikor neki nincsen semmi otthon, ami érdekes lenne. De azért megígérte, hogy hoz valamit.

Azon az úton indultak visszafelé, amelyen jöttek, de a palánkon belül még letelepedtek kicsit az egyik gödör szélére. Néhány fiatalember ült a gödörben és kártyáztak. Egy kalapban pénz volt előttük, mindnek kártya volt a kezében, két ujjukkal a lapokat szépen lehúzták egymásról s megfeszített figyelemmel leselkedtek valami után a kártyákon. A két gyerek előretolt fejjel figyelte a játékot, néha közbe is kiáltottak valamit, Mikit ez az egész ceremónia nem érdekelte. Éppen csak a pénzre irígykedett, ami ott volt a kalapban s ami mindig gyarapodott, mindig hozzádobtak még egy-két krajcárt. A másik két gyerek nagyon nyugtalankodott már a gödör szélén, az egyik fiatalember hirtelen fölugrott s piszkos sapkájával belevágott az arcukba.

A nagyobbik gyerek lábával egy csomó homokot rugott be a guggolókra, aztán ordítozva futásnak eredt. A másik kettő is utána nyargalt.

Nagy porfelhők gomolyogtak föl mögöttük.

Sötét volt már, mire Miki az utcájukba ért. A boltok csukva voltak, valahol citerán játszottak, Miki úgy képzelte, hogy cincogó egerek úsznak a levegőben. Még sohasem maradt ki ilyen későig, félelem fogta el, a falak tövében lopakodott előre. Lehet, hogy az anyja már alszik is, gondolta. De nem, bizonyára még fönn van, egyedül ül a lámpa alatt, őrá várakozik s lehet, hogy megint lefojtott hangon sirdogál. De ha mégis alszik, akkor ő lábhegyen beszökik a lakásba s lehet, hogy mindjárt ruhástól bebuj az ágyba. Megint mást gondolt, és sehogy sem tudta úgy elgondolni a következő perceket, hogy belenyugodhatott volna a bizonytalanságba.

A sánta, öreg harmónikás, ládikójával az oldalán, kint állt a kapuban.

- Hát te hol csavarogsz ilyen későn? - és lehajolt hozzá, hogy közelebbről megnézze a gyereket.

Az szó nélkül elsomfordált mellette és beosont a kapun. Föllesett az emeletre, a lakásban még égett a lámpa. De a gyerek már nem gondolt semmire, fölszaladt a lépcsőkön, csak az ajtó előtt gyávult meg megint rettenetesen. Az elcsúszott ablakfüggönyön át látta, hogy az anyja csakugyan ott ül a lámpa alatt, állát a két tenyerébe támasztja és megint néz valahová, arra a távoli pontra, amit a gyerek még sohasem tudott meglátni. S most az anyja iránti szánalom és az anyjától való félelem keveredett egész testében. Percekig állt így az ablak előtt, aztán, mintha elaludtak volna benne előbbi érzései, kinyitotta az ajtót és bement. Látta, hogy egy pillanatra fölragyognak az anyja szemei, egy pillanatra átpirosodik a halvány arca, aztán hallja, hogy hirtelen és szakadatlanul zuhognak felé a kérdések és szitkozódások. Behúzott nyakkal megállt a szobaajtóban és várta az elkövetkezendőket. Az anyja hiába kérdezte, makacs némasággal hallgatott. A szitkozódó szavak először belecsíptek és beleharaptak, de aztán ezeket is megszokta, hozzáütődtek és elpuffantak, mintha szappanbuborékok lettek volna.

Végre az anyja is belefáradt:

- Menj aludni! - mondta. - Te sem leszel különb a többinél.

Levetkőzött és szó nélkül bebújt az ágyba.

Az óra ketyegett a falon s most úgy hallotta ezeket a hangokat, akárha langyos vízcsöppek kopognának be a fülébe. Mielőtt még elaludt, oda-odanézett a mozdulatlanul ülő anyjára. Aztán egy fekete lepedő kezdett leereszkedni a plafonról, mindig sötétebb lett és mindig lejjebb ereszkedett és érezte, hogy lassan őt is egészen betakarja.

A gyerek azt hitte, már rá sem gondol az anyja, ül egészen magábamerülten, mint akinek víz csobog az ereiben és mozdulatlanul egy helyre lefagytak a gondolatai. S az asszony megfeszített idegekkel figyelt, bőre likacsaival is látta a gyereket, s már inkább mentegette, mint vádolta azt az érzéseiben. S érezte, mikor a nagy csendben átlépett a másik világba, ahol senki sem őrködött fölötte, az ő kedve szerint tarkállik az élet, semmiben sem gátolhatják meg az idegen örömök és szomorúságok. Ki tudná megmondani, melyik hegy tetejére vagy melyik völgy mélyére indul ő most el, hanyattfekszik, kezeit és lábait szétvetette s könnyen, egyenletesen lélekzik.

Az asszony fölkelt az asztaltól, lábhegyen ide-oda mozgott a szobában. Mintha holt tárgyak között rendezgetne, hiába erőszakolta magát, nem tudta lefoglalni ez a munka. Ránézett a gyerekre, hosszan, fürkésző éberséggel, aztán odament a székhez és fölemelte a poros, összegyűrt ruhadarabokat. Hol járhatott és mit csinálhatott? - kérdezte magában az asszony, tapogatta a ruhákat, mintha így az érzékeny érintéseivel belőlük remélte volna kihallani a gyerek rejtőzködő életét. De a gúnyák döglötten hallgattak, az orrához emelte s csak keserü por és füst szaglott ki belőlük. Érezte az asszony, hogy új stációhoz érkezett azon az úton, amin már majdnem negyven év óta menetel. Voltak pillanatai, mikor úgy gondolta, eljön egy időszak az életében, mikor a függönyök szétnyílnak előtte s mint aki megérdemli az ajándékot, tiszta napok világítanak rá majd a magasból. Most még mélyebben, valósággal a sötétség fenekén érezte magát. Szörnyű felelősségtudat élt benne az elvégzett munkájával szemben s a hozzátartozói miatt is. Akármit tett az ura, azt ő már csak fájdalmakon át tudta fölérezni, most itt van a gyerek, s most ő érte is vállania kell minden felelősséget.

Kiment a konyhába s csöndben tisztára kefélgette az elpiszkolt ruhadarabokat. Még mindig nem tudott megnyugodni, vizet öntött egy edénybe s most csontos ujjaival fehérre dörgölte a gyerek ingét is. Már arra gondolt, ha reggel fölkel a gyerek, örülni fog a tiszta holminak s megint nyugodtnak és ártatlannak fog látszani az ő gyönyörűségére.

Késő éjszaka volt már, a petróleumlámpától gyulladásosak lettek a szemei s eszébe sem jutott, hogy a konyhaajtó üvegjén át ki lehetne nézni a négyszögletes égdarabra, ahol ezüstfejű csillagok hevernek a kék mezőben. S már semmire sem gondolt, távol volt tőle az alvó város, nem látta a sötét falak között s a telkek bokraiban vergődő szerelmeseket, a gyilkosokat, akik foguk közé szorított késekkel lopakodnak előre a sötétben, nem látta a milliónyi férgeket és bogarakat, amik ilyenkor születnek meg a föld porában, előmásznak a falak repedéseiből és alattomos támadásra indulnak az emberek ellen. S nem látott túl az utcákra telepedett ködökön, ki a tág mezőkre, ahol most hangosan szétpattannak a csirázó gombamagvak, zöldhegyű fűvek bújnak elő a földből, a fák testéből kiizzad a sárga vadméz, vörösszemű lámpásokkal emberek bukkannak elő a dombok mögül s a magas töltéseken lihegő vonatok rohannak be az ismeretlenbe, fölbőszült haraggal és visszatarthatatlanul a csillagos ég alatt.

S valahol a végtelen sineken most egy kecskeszakállas és nagybajszú ember áll a mozdonykazán oldalán, a szemei előremerednek s forró zsibbadás emészti a testét. Nem gondolt rá, hogy az az ember az ő ura, aki az élettel és halállal játszik ezekben a percekben, aki süket és vak acélparipán nyargal a város felé s csak egy zökkenőn múlik, hogy továbbra is itt maradjon közöttük, vagy átrepüljön a halálba.

(Folyt. köv.)