Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (2)
A beüvegezett folyosón, közel a kapuhoz, megszólalt egy sárga rézharang. A hangok olyan biztatóak és kellemes csengésűek voltak, akár egy egészséges fiatal lány nevetése. Ahogy az első verset elzengte a harangocska, pillanatokig hallgatott, aztán újból rácsendített s talán még hangosabban, még barátságosabban, mint az előbb.
Egy fehérköpenyes ember állt a kijárat előtt s szemmel tartotta az érkezőket és távozókat. Akik kimentek az ajtón, azok egy kartonra nyomott számot nyujtottak át neki, s akik befelé iparkodtak, azoknak ő nyujtott át hasonló kartonlapocskát. A távozóknak visszaköszönt s az érkezőket kérdezetlenül, mintegy mechanikus pontossággal útbaigazította.
- Egyenesen, a folyosó végén jobbra...
Károly ott állt a kórház kapujában s tétova mozdulattal a fehérköpenyeges embernek átnyujtotta az elbocsátottak számát.
Az ember észrevette, hogy a másik szólni akart valamit, biztatóan kérdezte:
- Rendben van egészen?
- Ez rendben van - felelte Károly s a fejét intőn a baloldalra biccentette. - Éppen csak az nincs rendben, hogy ez így rendben van.
- Lehet, hogy kicsit nehezebb lesz az élet, de azért nem kell kétségbeesni. Mi mindenbe kóstol bele az ember egy életen keresztül és mégis. - Nem fejezhette be a mondókáját, mentők érkeztek a kapu elé, otthagyta a fiatalembert és a kocsihoz futott.
Károly félreállt az útból s közömbösen nézte, hogy egy asszony betakargatott testét húzzák ki a kocsi belsejéből.
- Szülés - mondta az orvos a fehérköpenyeges embernek.
- Végig, jobbra, első emelet.
Károly megint közelebb húzódott az ajtóhoz. Mintha évek óta valahol a börtön fenekén élt volna, nem mert nekivágni a városnak.
- Pusztulunk és szaporodunk - mondta felé az ember. - Az élet már ilyen - behúzódott az udvarra és az ajtószárnyat is maga után cibálta.
Dél felé járt az idő, az utcák tele voltak puhán rohanó autókkal, csörömpölő teherkocsikkal s ide-oda loholó emberekkel. Nem tudta, hogy merre vegye az útját. Akármerre indul, a vége az lesz, hogy kanyarodik egyet és a kvártélyadó asszonyához fog megérkezni. Ez az egyetlen hely, ahol számíthat valamire. Talán hiteleznek neki addig, amíg ilyen elnyomorítottan is valami keresethez tud jutni. De hát hol, és hogyan is lépjen bele ebbe a reménytelen új életbe? A nyaka tövében szúrták meg s egészen hasznavehetetlenné bénult a balkarja. Hogyan is történhetett ez? Az orvosoktól megkérdezte, de azok azt mondták, hogy az már nem tartozik rá. Jól bántak vele, de azért állandóan az volt az érzése, hogy ő csak egy tárgy ott, egy húsból és csontokból összeállított valami, amin idegen emberek munkálkodnak. Közel volt a halálhoz, s vajjon nem jobb lett volna-e, ha az orvosok, ahelyett hogy segítettek rajta, meglökték volna, hogy ő belezuhanjon a semmibe. Most lődörög az utcákon s az emberek, akik elmennek mellette, szánakozón megbámulják, mert sápadt az arca s a félkarja bele van dugva a zsebébe, mint valami érzéketlen fadarab.
Megállt a kirakatok előtt, selymek, csipkés nőikalapok, ragyogó férfigallérok, sárga és fekete cipők és még ezer ismert és ismeretlen holmi hevert az üvegtáblák mögött. Bámulón megállt s megint tovább ment, hogy ismét megakadjon valahol a tekintete. Megnézett mindent és minden csak pillanatokig érdekelte. A szemei inkább befelé láttak és inkább csak a saját elfojtott kiáltásait és panaszait hallották a fülei. Valami különös történhetett az egyik ház előtt, futva összesereglettek az emberek, de ő nem ment oda. Annak a szomorú reggelnek az emlékei ébredtek fel benne s érezte a behegedt seb izzását a vállán. Szólni kellett volna valakihez, panaszkodni és tanácsot kérni szeretett volna valakitől, de senkit nem ismert az ezernyi ember között. Befordult a mellékutcába s most már tudatosan a külváros felé haladt. Szűkek és sötétek voltak ezek a mellékutcák, a megáporodott élelmiszerek illata áradt ki a boltokból, ócska viaszfigurák sárgállottak a kirakatokban, ócska gunya volt rajtuk, gyűrötten és porosan, akárha valahonnan a padlásról dobálták volna rájuk. Bevásárló asszonyok jöttek-mentek a járdákon elázott szatyrokkal és kerek kis kosarakkal, amilyenek tíz-tizenöt évvel ezelőtt a vidéken voltak divatban. Károly emlékezett még ezeknek a kosaraknak a vidéki útjaira, a főutcákon mentek velük az asszonyok, himbálták a kezükben, mint az éjszakánként csavargó emberek a négyszögletes kalitkábazárt lámpásokat. Távoli emlékek s a jelen szomorú pillanatai keveredtek benne. Látta, hogy az előtte fekvő útvonalon az egyik házban rendőrőrszoba van, ösztönösen befordult a legközelebbi sarkon.
A széles utcában villamosok közlekedtek. Károly belekotort a zsebeibe és fölkapaszkodott az egyik kocsira. Maradék aprópénzével fizetett és beült az egyik sarokba. A hosszú fekvés után ez a kis kószálás alaposan elfárasztotta, a villamos ablakai nyitva voltak, nagyon jól esett neki a pihenés a ringató padon, a keresztülhúzó széljáratban. Nézelődött s most meglátta, hogy oldalt szemben vele egy roppant kövér úr ül a keresztben álló padon. Fehér ruha volt a kövéren, két öklével a térdére támaszkodva ült hegyesen s a nagy teste fölött ide-oda ringatódzott a nagy kerek feje. Ha a kocsi kifutott a házak árnyékából, akkor a kopasz fej megcsillogott, mint valami óriási csontgolyó. Károly talán egy egész életre el tudta volna bámulni ezt a csodálatos figurát, de csak időnként mert rápillantani. S most meglátta, hogy a kövér úr nem is egyedül ül a padon. Egy fiatal nő lapul mellette tarkarózsás, könnyű ruhában. Előretolja a gyönyörű szőke fejét, úgy beszél a kövérhez, az nem szól, csak bólogat abban az ütemben, ahogyan a villamos zakatol alatta. A nőnek válligérő bronzszőke haja van, fehér, magas kesztyűi és hamuszínű félcipői. Károly most már őt nézi és észrevette, hogy a nő is rá-rápillant s beszéd közben mintha el is mosolyogná magát őfelé. Először azt hitte, hogy nem is rá néz a nő, hanem valahová az ajtóra, amint valami érdekességet talált. Károly is rápillantott az ajtóra, de csak egy sárgaréz rozetta volt azon, az is jóval feljebb, mint amilyen irányban a nő szemei pillantottak. Kétségtelen, hogy vele szemezett, fölforrt vérrel, izgatottan helyhezkedett a padon. Lehet, hogy akar tőle valamit ez a nő, lehet, hogy ez az az óra, mikor beéri őt a szerencse.
A megállónál egyetlen utas szállt föl, s az is egy fiatal nő volt. Ujjatlan, kivágott ruha volt rajta, bejött a kocsiba és közvetlen a fiatalember mellé ült. Károly oldalt pillantott, ez is szép volt és szintén szőke. Kár, hogy szeplők voltak az orra körül. Aztán lejjebb vitte a tekintetét s a nő mezítelen karján most meglátta a három ojtás sebhelyét. Rossz emlékek járták át, elhúzódott a szomszédjától. Kétségtelen, hogy a másik sokkal különb. Most már félreérthetetlenül rámosolyog, s a zöld szalag a nyakában ide-oda hintál, hol eltakarja, hol megmutatja a két domborodást a nő mellén.
- Szakaszhatár! - kiáltotta a kalauz és feléje intett a fejével.
Sietve ment ki a kocsiból s lent néhány lépéssel előrelépett, hogy az ablakon át benézhessen a nőhöz, aki bizonyosan ki fog tekinteni utána az ablakon. Nem így történt. Közben a kövér felébredt a ringatózásból, valami kedveset mondhatott neki a társa, mert párnás, nagy kezével megsimogatta s a leselkedő fiú elől egészen eltakarta a nő arcát.
A villamos továbbfutott s Károly ott állt a teherpályaudvar előtti téren, a külváros poros és füstös torkolatában. Már majdnem boldognak érezte magát, s most megint benne volt a reménytelen fekete semmiben.
Hosszú vaslécekkel, össze-vissza görbült pléhtáblákkal rakott teherkocsik döcögtek előtte. Egy öreg ember mezítláb, ingrevetkőzötten kétkerekű talyigát húzott át az úton keresztben. Néhány ócska bútordarab volt a talyigán, egy sovány asszony s két gyerek lépegetett a rakomány mögött. A vén emberló megállt egy pillanatra, tenyerével letörülte az arcán kiütköző verítéket s a szennyes vizet belerázta a porba. Aztán megint belefeküdt az istrángba, továbbmentek, az egyik kisgyerek durva kocsmai nótát énekelt.
Beépítetlen téren ment most keresztül, szétszórtan kocsik álldogáltak a kopasz földön s mészszínű homokot lapátoltak rájuk a kocsisok. Messzibb kutat fúrhattak a talajba, vagy más ilyesmin mesterkedhettek az emberek, hatalmas faállványban mozgó vaskalapáccsal zuholtak be a földbe egy embervastagságú fatuskót.
Egyszer föl, másszor le.“
Hallatszott idáig a döngölők tompa, ritmikus éneke. S ez a zajongás összekeveredett a fatelepi fűrészek csikorgásával s a velőkbehasító visításával.
Károly már otthon érezte magát, tüdeje nyelte a bekormozott levegőt s a szemei meglátták, ami körülötte történt, egyetlen pillantással magukbaemelték a sötét tájat s az idegennek értelmetlen és iránytalan mozgásokat. Már közel volt az otthonához s az egyik játszó gyerekcsoportból rákiáltottak:
- Jó napot, Károly bácsi!
Ő is megismerte a gyereket, ujjaival beleturkált a kócos hajába:
- Hát nem felejtettél el, te csibész?
- Nem hát - mondta a gyerek. - Adjon két krajcárt drámára.
- Most nincsen - mondta a fiatalember. - Szombaton kapsz négyet.
- Jó vicc, - röhögött vele szembe a gyerek - ezt a nótát már ismerem - s anélkül hogy mégegyszer ránézett volna, visszafutott a pajtásaihoz.
Egy fillér nem volt a zsebében s minden lámpa kialudt a bordái alatt. Bent a kórházban olvasta, hogy nagy a munkanélküliség, szó sem lehet róla, hogy a félkezével éppen őrá várjanak valahol. De azért, ha már él az ember, ennie kell és laknia is kell valahol. Bambán, keserű elszántsággal ment be a kapun. Az ajtók csukva voltak, senkivel sem találkozott a folyosón.
- Óh, én Jézusom, hát maga már kilábolt? - kérdezte a szobaasszony hangos álmélkodással s valami elidegenítő szinekkel a hangjában.
- Nehéz út volt, ameddig idáig jutottam, de most már túl vagyok a nehezebbjén - mondta a fiatalember s szétnézett a lakásban, találgatta, üresen áll-e még az ágy, amiben ő szokta átheverészni az éjszakáit. - Most már csak munkát kell szereznem. A szobaasszony éppen kávésbögre mellett ült az asztalnál s egyszerre, mintha a nyelve is megbénult volna a nagy szomorúságban:
- Óh, bizony, a munka. Ki tud itt munkát szerezni, majd éhenveszik az ember a nyomorúságtól.
- Megvan még az ágyam? - kérdezte a fiatalember szelíden és kétségek között várakozott a válaszra.
Az asszony összekulcsolta a kezeit.
- Dehogy van, gyerekem, dehogy van. Nem vagyok én milliomos, hogy a levegőből éljek. Tudja maga, hogy ez az egyetlen jövedelmem, amióta szegény jó uram odaveszett.
- Nehéz út volt s azt hittem, már túl vagyok a nehezebbjén.
- Üljön már le, - mondta az asszony - hiszen itt maradhat, amíg kap valamit, ha a Jani gyerekkel elalszik egy zsákon. Nincs szive az embernek, hogy csak úgy kidobja a másikát, ha valami szerencsétlenség is érte szegényt.
- Köszönöm, - mondta a fiatalember s leült a nyikorgó székre. - Majd csak akad valami hamarosan.
- Adok egy bögre kávét, aztán mesélje el, hogyan is történt az az egész história.
Reggeltől nem evett a fiatalember s most jól esett neki a langyos folyadék. Érezte, hogy édeskésen lecsurog a gégéjén, be a gyomrába, lassan megpezsdül a vére s már meséli is a történetet olyan egyszerűen és átélten, hogy az asszonynak megnedvesednek a szemei.
- Késsel! Egy közönséges bicsakkal?! - szólt bele az elbeszélésbe. - Ó, hogy a frász törje ki az ilyen gazembert...
S a fiatalember beszélt tovább részletesen s itt-ott már fölnagyítva a történteket, mert most már bizonyos célja is volt az elbeszéléssel. Aztán a kórházról is mesélt, ahol eszméletlenül feküdt napokig s aztán, hogy fölébredt, látta maga körül az elnyomorodott embereket, amint vergődtek és ahogyan meghaltak.
- Én nem féltem a haláltól, - mondta - úgy gondoltam, csak jól járhat az ember, ha kimegy ebből a világból.
Ki tudja honnan, az udvarban már megneszelték, hogy hazajött, a szomszédok ide-oda jártak a folyosón, bekukkantottak az ablakon s lassan megtelt a lakás a kíváncsiakkal.
- Csak ne búsuljon, majd akad valami, - mondták neki. - És biztos az már, hogy a karja sohasem fog mozogni?
- Hát ha az erét vágták át szegénynek, akkor nem fog mozogni, - okoskodott az egyik asszony. - Az egész teste erekből van összetéve az embernek.
A fiatalember lapult az oktalan szavak alatt, ő már csak a fekhelyre gondolt s hagyta, hogy hadd sajnálgassák, hadd okoskodjanak körülötte.
- Én azért nem dobom ki a lakásomból, - mondta a szobaasszony. - Az ember legyen irgalmas a másikhoz.
- Itt lakott a szegény, nem is illene, hogy kitegyék a házból.
A fiatalember már szeretett volna a végére érni ennek a haszontalan kálváriajárásnak. Érezte, hogy ezek a népek rászálltak, mint a szúnyogok s újra meg újra beleeresztik a csápjaikat. Sajnálkoznak fölötte s közben valósággal agyonkínozzák a szavaikkal.
- Fáradt vagyok - mondta -, korán szeretnék lefeküdni, olyan hosszú és keserű volt ez a nap.
Az asszony felbontotta az egyik ágyat, amelyikben két szalmazsák volt s az egyik zsákot ledobta a sarokba. Durva vászonlepedőt terített rá s egy hosszú szalmavánkost tett a fejhez.
- A nagykabátja ott van kint a fogason, jól betakarózhatik vele.
Mikor egyedül maradt a fiatalember, vetkőzni kezdett, lehúzta az ingét is, hogy egy másikkal fölcserélje, közben megnézte a lelógó hamúszürke karját s majdnem sírva fakadt a nehéz, fullasztó csöndben.