Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (2)
Délelőtt tíz óra volt s Miki, a kisgyerek még nem kelt ki az ágyból. Hanyatt feküdt, szőke haja borzasan szétcsigázott a vánkoson s egy könnyű lepedőféle takaró volt a testére dobva. Az arca bársonyosan piroslott s kissé nyitvatartott szájjal lélegzett.
Beteg volt a kisgyerek. Néhány nappal ezelőtt egy őrizetlen pillanatban megint egyedül lépett ki a folyosóra s hogy senki nem posztolt fölötte, fölkapaszkodott a rácsra s az egyik kiálló cifraságban megkarcolta a lábát. Az egész baleset annyira jelentéktelennek látszott, hogy az anya először rápüfölt a gyerek fenekére, aztán egy öreg harisnyaszárral bekötötte a sebet. Miki sokáig dünnyögött és sírdogált a konyhában a zöld szemétládán, de ő sem a fájdalomtól sírt, csak úgy az anyja elleni haragból. Később, hogy elunta a sírást, lecsukódtak a szemei és nehéz lélegzéssel elaludt. Reggelre láza lett, a jelentéktelen karcolás valósággal sebbé nőtt az éjszaka, vörösen felduzzadt és megtüzesedett. Az egyik szomszédasszony valami olajat hozott be, poros és papirdugasszal elzárt üvegcsében. - Valósággal csoda, ahogyan ez gyógyít - mondta az asszony s a körmös ujjaival megbabrálta a gyulladásos sebet. - Ne sírj, ne sírj, reggelre már katonának is elmehetsz. - Az olajból ráöntött a sebre, aztán jó erősen visszakötötte rá az öreg harisnyaszárat.
Az anya ott állt az ágy lábánál, kissé félrebillent fejjel, szomorúan nézte a másik asszony ügyeskedését. Egész intenzitással átérezte a gyerek szenvedését, émelygett a gyomra, közel volt az ájuláshoz. Leült s a tekintetét lassan, eltompult fájdalommal elfordította.
A gyerek visított, mialatt az asszony dolgozott vele, de aztán mintha megnyugodott volna, megint elaludt. Néhány óra mulva azonban ismét feljajgatott. Az arca gyulladt volt s az egész kis testét rázta a hidegláz.
- Közel volt a vérmérgezéshez - mondta az orvos, mikor az elgennyesedett sebet kenőccsel és vattával bepólyálta.
A gyerek újra elaludt, nyugodtan feküdt s a testéből elillant a didergő hideglelés. Azóta már beszélt és nevetgélt, már százszor ki szeretett volna futni a folyosóra, de még mindig nem szabad lemozdúlnia az ágyról. Az akarata már él, mint azelőtt, de a seb még mindig nyitva van s ha alszik a gyerek, még látszik rajta a betegség árnyéka.
Lent az udvaron porolnak, valami pléh dolgokkal zakatolnak s ez a zajongás álmában is izgatja a gyereket. Majdnem percenként fölébred és megint elalszik és dobálja magát egyik oldalról a másikra. A szemét résnyire kinyitja s most látja, hogy az asztalnál ott ül az anyja és az apja. Esznek valamit, vagy csak úgy tesznek, mintha ennének. Lefojtott hangon beszélgetnek. Csöndben marad, de arccal kifelé fordul a vánkoson s az egyik szemével kíváncsian leselkedik. Látja, hogy az anyja valamit az apja tányérjára tesz s mond valamit, mire az ember hunyorít úgy, hogy a baloldalán egészen fölemelkedik a nagy, villás bajusza.
Az ember úgy tesz, mintha meg akarná fogni az asszony kezét, de az hirtelen visszarántja.
- Maradj nyugton - mondja alig hallhatóan.
Az ember kötekedőn felel:
- Nem vagy harmatból, hogy hozzád sem nyúlhatok - s áthajolt az asztalon s most már az asszony nyaka felé tapogatott. - Ne húzódozz, mert egészen belevadítasz ebbe a játékba.
- Gondolj a gyerekre, nem vagyunk egyedül.
Az ember, mintha süket lett volna, tovább kapkodott az asszony felé, de a nagy asztal köztük volt és így nem tudta elérni.
- Hiába komédiázol, úgysem engedlek el. - Fölállt, hogy megkerülje az asztalt s nevetett, hogy a kövér ajkai közül kilátszottak a fogai.
Az asszony ijedten húzódott odébb, zörgött és csikorgott alatta a szék.
- Hogy beszélhetsz ilyen durvaságokat, hátha a gyerek is fönt van.
- Akkor ne fuss, ha a feleségem vagy! Vigye el az ördöt a gyereket, nem őtet vettem el feleségül.
- Mennyire szégyellem magam, hogy így beszélsz.
Az ember egy lendülettel már ott állt az asszony előtt és átkapta a szorító, erős karjaival.
A másik halkan fölsikoltott.
- Nem engedlek el, - lihegte az ember s a szőrös, vörös arcával el akarta érni az asszony száját.
Az majdnem ívben hátragörbítette a derekát s a megriadt szemeivel látta az ember eltorzult, kecskeszakállas és macskabajuszos ábrázatát.
- Csókolj meg!
- Megfulladok, - hörögte az asszony, - megfulladok.
Az ember elérte az asszony állát és megharapta.
A kisgyerek már mind a két szemével figyelt, még sohasem látott ilyesmit, elöntötte az izgalom. Azt hitte, halálos verekedés játszódik le előtte, melyben az anyja a gyöngébb fél. Könnyesek lettek a szemei és nem tudott tovább csöndben maradni. Föltérdelt az ágyban s kinyujtott karokkal kiáltott:
- Apu, apuka!
- Jézusom, a Miki!
Az apa, anélkül hogy arranézett volna, ráordított a gyerekre:
- Maradj csöndben, mert agyonváglak!
Még birkózott, de már érezni lehetett a szorításán, hogy a karjai elernyednek, az asszony egy feszítéssel kiszabadította magát az öleléséből.
- Ó, te sátán! Te megveszekedett ördög! - sírta hangos zokogással és az asztalra borult.
A gyerekből is újra kiszakadtak a hangok:
- Mit csináltál neki?
- Dögölj, te kölyök! Dögölj, mert agyonütlek! - Ott állt a szoba közepén és a két felemelt öklét bolondul megrázta a levegőben.
- Már egészen odavagy - sírta az asszony. - Már akkor sem vagy észnél, ha józan vagy.
- Nem ittam, mert rád szomjaztam - mondta az ember. - De ki vagy te, te száraz bestia?! Te bogáncsvirág, fuj - s kiköpött a szoba padlójára.
- Óh, milyen gyalázatos vagy, hogy így beszélsz hozzám a gyerek előtt.
Az apa megint a gyerekre ordított:
- Aludj!
A megrémült gyerek szemeiből még mindig szivárogtak a könnyek. Szeretett volna előtörni évei korlátai közül és nekiugrani ennek az embernek, aki most olyan idegen és gyűlöletes volt előtte. De ahogy a szemeibe nézett, úgy érezte, mintha égő, feneketlen verem szélén állna, s meggyávultan, szó nélkül visszaereszkedett a meggyűrt vánkosra.
- Ne igyak? Hát mért ne igyak? De azért jó, hogy ma nem ittam. Most legalább tudom, hogy kicsoda vagy te nekem. És az a kölyök is kicsoda-micsoda ott az ágyban! A többiek meghaltak és ez nem halt meg. Meg mered-e hát mondani, hogy ez mért nem halt meg?
Az asszony leborultan, szó nélkül sírdogált.
- Most már mindent kimondtam, - morogta még az ember, - így van ez, ha nem iszik az ember. Gondolkodik az esze és rájön mindenre. De hát csak boldoguljatok, én hozzád sem nyúlok többet ebben az életben.
Még várt egy kicsit, oldalról nézett az asszonyra, hátha az még följajdul, hátha még jobban agyonverheti a szavaival. De hogy az hallgatott, fölfujtan, remegő mozdulatokkal ledobta a kabátját, amiben úton volt s az ünneplőjét húzta föl helyette. Kemény lépésekkel járt ide-oda a szobában, megfésülködött, vizesen fölkefélte a bajuszát, aztán srégen fejébe tette a kalapot és elment.
A folyosón már kint álltak a szenzációkra éhes szomszédasszonyok s most úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, sunyin lesütötték a fejüket az elhaladó ember előtt.
- Olyan ez, mint az áloroszlán! - mondta az egyik öregasszony, mikor az ember a kapun is kint volt.
- Mondom maguknak, ha az én uram lenne, már régen kiszedtem volna azt a kandúr bajuszát. Mit ugrál egy ilyen ember? A fizetését elissza és csak arra jár haza, hogy gyötörje ezt a szegény asszonyt.
- Meg kellene égetni valamennyit. - Mondta egy harmadik és mindnyájan beszéltek össze-vissza.
- Gazember valamennyi s az anyák mégis a fiúgyerek pártján vannak. Magzatkorukban ki köllene már tekerni a nyakukat.
A folyosó napos oldalán álltak, a majdnem merőleges sugarak átsütöttek piszkos ruháikon s ők fintorogva érezték egymás testének kigőzölgő illatát. Nem szerették egymást, mindegyik tudott a másikról valami csunya, megtámadható gyöngeséget, de most valami összetartotta őket, a férfiak elleni gyűlölködés. Mint valami megkopasztott szárnyakat emelgették fel karjaikat, átnedvesedett arcukat beletörülték a felemelt kötényükbe.
- Bemegyek szegényhez, hátha köll neki valami - mondta az egyik és megindult, valósággal csikart benne az alattomos kíváncsiság. Kopogott az ajtón, de mindjárt meg is nyomta a kilincset. Úgy lépett be, hogy erőszakkal sem tudták volna visszatólni a lakásból.
Az anya a gyerek mellett ült az ágyon, sápadt arcán és a megkúszált hajában látni lehetett az ütközetek nyomait.
- No, hogy vagy, te kis bogárka? - mondta a szomszédasszony a kisgyerek felé és úgy tett, mintha semmit sem tudna az előbb történtekről. - Olyan szép vagy, mint a hamvas őszibarack. - Most az asszony felé fordult. - Sohasem búsuljon így miatta. Igaz, hogy az anyák bolond természetén az Úristen se segíthet. Ilyenek vagyunk mi valamennyien, az apjukat meg tudja a fene hogy hol hordja a szél.
- Jól van már, - mondta az anya mosolyogva. - A veszélyen már túl van.
A szomszédasszony benne volt egy vágányban és nem akart kizökkenni belőle.
- Az apja most ment el, olyan volt, mint valami fölfujt kisisten.
A másik asszony hangosan, visszatarthatatlanul elsírta megát.
S megindúlt a panaszok és lamentálások áradása. Az ajtó újra kinyílott és egy másik asszony jött be és egy harmadik és még többen egymás után és zakatoltak a nyelvükkel és integettek a kezeikkel és fölálltak, hogy megint visszadobják magukat a székekre s olyanok voltak a meleg, kis szobában, mint valami ketrecbezárt nagy madarak. Sötét, vagy egészen fekete kartonruha volt valamennyiükön, a fejükön is fekete kendő s a szemeik forogtak és az orruk hegyesen előreállt a fekete keretben.
Mindenki beszélt, s most már szabadon szitkozódtak az ember felé, aki nem védekezhetett ellenük s aki most ott járt kint a zegzugos utcákban, megfordult a mellette elhaladó asszonyok után, belépett a nyitott kocsmaajtókon, de semmiben és sehol nem volt maradása.
Mikor eljött hazulról, eltökélte, hogy beül valamelyik kocsmába, leissza magát s aztán csinál valamit, valami olyasmit, ami egyszerre rendet teremt ebben az egész megzavart világban. Összeszorította az öklét, hogy a körmei belevágtak a kérges tenyerébe. Szinte elbírhatatlanok voltak neki a józan okoskodások. Fájt a megbántott hiúsága s a csontjaiban is érezte a ki nem elégült ösztönök zsibbadását. S az asszony azt gondolja, hogy mindennek egyedül ő az oka. Pedig úgy ment hozzá haza, hogy még az üvegek külsejét sem látta előzőleg. Kétnapos álom volt, munkaközben ivott, de hogyan is bírhatná ki különben az ember, hosszú, hosszú órákon át ott állni és haptákban vigyázni a kazán oldalán. Nem rosszaságból szokott rá az italra, hanem szükségből. Szüksége van az embernek valamire, ami elkábítja, elfelejteti vele a valóságot, amiben él. Még jobb volt neki, mikor a gyorssal és személyvonattal járt, az erős légnyomás, ami egyik oldalról érte, lehűtötte az egész testét, de most, hogy a teherpályára helyezték át, minden úton úgy érzi, nem megy tovább, valahol kint a szabad pályán beledöglik a kibírhatatlan forróságba. Talán csak az ital az egyedüli, ami eddig is megmentette őt. Megvan az ő bűneinek a nagy mentsége s ezt sem a följebbvalói, sem a felesége nem akarják megérteni. - Ha annyi eszem volna magamhoz, mint amennyi egy igáslónak van, már rég föl köllött volna lázadnom, már rég meg kellett volna fojtani valamennyiöket. - Gondolta s meredten nézett maga elé s alig látott meg valamit a körülötte nyüzsgő életből. Anélkül hogy észrevette volna, egészen a ligetig került, közbe bement egy-egy kocsmába, megivott egy pohár sört, aztán megint tovább ment s most visszafordul az úton s megint bemegy egy pohár sörre, mindig úgy megy be, hogy leül az asztalhoz s mindig csak a söntésnél állva issza ki a poharat s aztán megy tovább, mintha maguktól mozognának a lábai.
Az egyik útkereszteződésnél megállította a rendőr:
- Ne tántorogjon ilyen vakon, mert elgázolják.
- Kit keres az úr? - kérdezte elámulva. - Haza megyek, hát persze, hogy hazamegyek. Mi vagyok én, hogy így az utcán megállít az úr.
- Jó, jó, csak menjen! - mondta a rendőr fölényes szigorral és elfordult tőle.
Késő este volt, mire hazaért. A sör, amit közben elfogyasztott, fölgőzölgött a fejébe és kiszorított belőle minden lázongó gondolatot és szomorú visszemlékezést. Vigyázott magára, a folyosón észre ne vegyék, hogy tántorog. Mintha valami kellemetlen érzés futott volna rajta végig, mikor a kilincset megnyomta. De ez csak egy pillarebbenésig tartott. Hűvös csönd volt a házban s jó volt élni ebben a csöndben és árnyékban.
Nem gyujtott lámpát, hangtalanul vetköződött. Odament az ágyhoz és alátapogatott a takaró alá.
Az asszony nem feküdt a helyén.
- Átment a Mikihez, - mondta félhangosan, aztán bemászott a fészekbe. Háttal feküdt az ablaknak, az egyöntetü sötétség rátelepedett a szemeire, hosszú lélegzéssel leszítta a tüdejére s jóízűen elaludt.