Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 17. szám · / · DISPUTA
Erről van szó, a tendenciáról! - írja Tersánszky Józsi Jenő, miután engem megrótt, amiért törődöm az iránnyal (vagyis tendenciával) s megállapította, «bizonyos lenézéssel és mosollyal», és tagadhatatlanul igen helyesen, hogy sem «nagy konzerváló tömeg» nem vagyok, sem zseni.
Nézzük tehát a tendenciát:
1. Tersánszky Bessenyeire és Kazinczyra, mint a nyugati kultúra hatásának elrémítő példáira hivatkozik. Én buzdító példákat látok bennük. Arról nem is beszélek, hogy Kazinczy, ha versírónak gyenge volt is, de nem egyszer elsőrendű prózaírónak bizonyult. Ami fontosabb ennél: a voltairiánus Bessenyei, a goetheiánus Kazinczy és az ő szellem- és nyelvneologizálásuk nélkül ma köhögni sem tudnánk emberien. A német és francia kultúra ama nagy «bezabálása» nélkül nemcsak Kölcsey, Szemere, Dayka - mindhárman igen finom költők - nem képzelhetők el, de Berzsenyi s Csokonai sem. Vörösmarty sem, Petőfi sem, Arany sem. Eötvös, Kemény, Vajda János pláne nem. A «nyugatos»-ok sem. Tersánszky Józsi Jenő sem. Sőt Erdélyi József sem.
2. Hogy szembeszállok-e a művelt nyugattal, mely Petőfiben a «sajátosan magyar»-t értékeli? Nem szállhatok szembe vele, mert a művelt nyugatnak, fájdalmas tapasztalatom szerint, fogalma sincs Petőfiről. Ha igen, akkor azt értékeli benne, ami a leggyászosabb: hogy a muszkák megölték, még mielőtt igazában Petőfivé válhatott volna. Igaz, valamikor kegyeletes szeretettel emlegették őt a nyugati országokban, mint az 1830-40-es Európa népies-romantikus-demokrata irodalmi és politikai eszmemagvainak egy különös, eredeti, félbalkáni költőbeszökkenését. Azóta elfelejtették. S aki irodalomértő nyugati ember ma kivételesen megtanul magyarul, az, ismét tapasztalatból mondom, bágyadt legyintéssel intézi el Petőfiben azt, ami csakis vagy elsősorban etnográfiai sajátosság, de igenis meghajol a forradalmi lendületű intellectuel s az előkelő szellemű művész előtt.
A művelt nyugatnak - s a műveletlennek is - van viszont fogalma a
3. Ami Adyt illeti: belőle az váltotta ki a mélyen, sőt a sajátosan magyar költőt is, hogy beleszagolt Nagyváradba, Pestbe, Párisba, Nietzschebe, Baudelaireba, Verlainebe. Rajtuk keresztül lett «paraszt Apolló»-vá, szilágysági zsenivé. Annakelőtte, mint szűz szilágysági lélek, csak olyan karaktertelen és jelentéktelen csingilingiket gyártott, amilyeneket - vagy egyéni rátermettség híjján, vagy megtermékenyítő külső hatás híjján - százával és ezrével gyártanak a dilettáns költők, nemzeti és faji különbség nélkül, Buenos-Ayrestől Izlandig és Páristól Érmindszentig.
4. Tersánszky önmagát is felhozza például, felvetve a kérdést: vajjon ő fiatal korában azért nem érezte át a népdalok szépségét és jelentőségét, mert nem volt eléggé művelt, vagy pedig mert a túlságosan nagy műveltség kiölte belőle a fogékonyságot aziránt, «ami sokkal több nála (t. i. a kultúránál), minek nevezzem? Életnek? Mindegy».
Nem mindegy. Mert mint a Tersánszky ragyogó elbeszélő művészetének, ember- és néplátásának, élet- és életsarok-ismeretének őszinte hódolója kell tiltakozzam az ellen, ami az ő beállításából következnék: az ellen, mintha belőle a kultúra az életjelenségek iránt való fogékonyságnak akár egy szikráját is kiölte volna. Legföljebb növelte. Több kultúra még jobban növelte volna. Hiszen Tersánszky maga is sejtteti, hogy ha ma hallaná a gyűjteménybe kívánkozó népdalszépségeket, bizony jobban fölfigyelne rájuk, mint annakidején tette. Miért? Talán műveletlenebb lett azóta?
5. Nagy örömem telt Tersánszky cikkének abban a pár sorában, mely néhány frissen skiccelt emlékbe, néhány igazán megható képbe sűrítve jelenteti meg a nagyszerű társadalomformáló folyamatot: ahogy a különböző népek kicserélik, integrálják és differenciálják szokásaikat, ahogy az utánzásból eredetiség lesz, az eredetiségből hagyomány, a hagyományból sívár megszokás, a sívár megszokásból, az utánzáson keresztül, ismét elevenség és eredetiség - a Tersánszky-családból magyar család és a székely csürdüngölőből oláh godreána. Végül Tersánszky összecsapja a kezét: hát mit szólnak ehhez a szörnyűséghez?
Hogy mit? Gyönyörködöm benne. Az «élet»-et látom benne, melyet Tersánszky ugyanebben a cikkében reklamál, amelyet azonban itt csak «más irányban» hajlandó «helyesel»-ni. Az életet, melynek törvénye azonos a testi-lelki erők összeforrásának és sokszorosodásának, a szellemek találkozásának és kölcsönhatásának, a kultúra gazdagodásának és folytonos megújulásának törvényével. S amelyet én, horribile dictu, minden irányban «helyeslek».
(Még egy szót erről: hogy a magyar vidékből hogyan lett Csehszlovákia és Románia, az nem tartozik ide.)
6. Szívesen osztom Tersánszky örömét azon, hogy ama legősibb s legmodernebb magyarosságnak, melyet ő Bartók, Kodály és Erdélyi műveiben lát megtestesítve, ma már «rokona, fejlettebb, hogy úgy mondjam, nagyvilágian udvarképesebb válfajai vannak» «a legpipiskedőbb Lipóciában» és vidékén is. Csak azt sajnálom, hogy legfőként éppen abban a legpipiskedőbb Lipóciában és vidékén vannak. A «magyar és fél-oláh vidékek kispolgári, paraszti környezeté»-nek szűz ősforrásai a tulajdon lelkületükből eredő «nagyvilágian udvarképesebb válfajok» ellen is ugyanolyan lesújtó erényességgel oltalmazták meg a maguk virginitását, mint az egyéb pipiskedések ellen.
Ez válasz Tóth Aladárnak is, ki szerint az erdélyi embernek a Bartók-Kodály-melódika «a világ legközismertebb és legtermészetesebb dolga.» A tősgyökeresen és «szűzen» magyar erdélyiek, kiket én mulatni láttam, a
Ez persze nem a zsidóság érdeme s nem a magyar néplélek szégyene. Csak illusztrációja annak, hogy az új művészet,
7. Lipóciára, a mai Lipóciára mindezenáltal magam is hajlandó vagyok kimondani a
8. ...Nem, én valóban nem akarom «a zseni nagyságát a nyárspolgár-pukkasztás mércéjén lemérni». De honnan veszi Tóth Aladár, hogy akarom?
Hogy a nyárspolgári ízlés szerint a Bartók melódiája melódiátlan (s kivált az volt az új zene fellépésének idején), az csakugyan nem érdeme Bartóknak s nem jellemző a bartóki géniusz nagyságára. De talán Tóth Aladár is elismeri, hogy jellemző a távolságra, mely a bartóki lelkivilágot a nyárspolgáritól elválasztja.
9. Engedje meg Tóth Aladár, ha ő Osvát-idézettel felelt az én Osvát-idézetemre, hogy én viszont Gyulai-idézettel feleljek az ő Gyulai-idézetére. Még pedig a következővel: «A népköltő (értsd: népies költő)... sohasem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek már fejlett irodalma van.»
10. Illyés Gyulára nem azért hivatkoztam, mintha költői ideálom volna. Még kevésbbé azért - ami bizonyára neki sem volna inyére -, hogy rajta keresztül lefitymáljam a többi fiatal költőt. Csak például hoztam fel őt - sokat igérő tehetségű fiatal lírikusaink közül, érzésem szerint, a legkínálkozóbbat - arra, hogy a költői lélek közvetve, a mai külföldi szellemi áramlatokon átszűrődve és desztillálódva is megmaradhat «falusi s népi gyökerezettségü»-nek.
11. Én nem a népi vagy a népies költészetet támadtam, melyet Tóth Aladár véd meg ellenem s amelyet nagyon sok megnyilvánulásában őszintén élvezek és szeretek. Nem is a műveletlen zseni típusát, melyet Tersánszky Józsi Jenő véd meg ellenem, s amely mellett elegendő bizonyíték a tény, hogy: van. Sőt vannak, bármennyire fáj is ezt nekem, megátalkodott racionalistának, beismernem: vannak ostoba zsenik is. (Az írók közt csak kivételesen, a színészek közt például igen gyakran.) Csakhogy azok sem ostobaságuk, illetve műveletlenségük segítségével zsenik, hanem annak dacára. (Bocsássák meg nekem a népi hagyományok őrei ezt a germanizmust: Arany János is gyakran használta.)
S nem támadtam Erdélyi Józsefet sem.
Hanem támadtam a népiességet, mint kultúrideált. Részben - nincs miért tagadjam - politikai averzióból. Az a felfogás, mely szerint a paraszt maga a tökéletesség, a legretrográdabb s egyúttal legparasztellenesebb propaganda. Mert azt tanítja, hogy: az úr maradjon meg úrnak, a cseléd cselédnek, s a paraszt, mai állapotában, bárdolatlannak és tökéletesnek. (Nagyon jól esett egyébként, hogy ugyancsak a Nyugat legutóbbi számában olvashattam erről Szász Zoltán kitünő fejtegetéseit.)
...És támadtam a zseni műveletlenségének kultuszát. Támadtam a földszagú őserő és bővítetlen tőmondat dicsőítésében végkimerülő esztétikát, mely megrekeszti a fejlődőfélben levő lelkeket saját kamasz-attitüdjeikben, megrészegíti őket saját hamvasságuktól s beugratja őket abba, hogy «higyjenek magukban»; abba, hogy prófétai dühvel verjék az asztalt és fülemilei skrupulustalansággal csattogják világgá érzéseiket - abban a korban, amikor a leglázadóbb s egyúttal legáhitatosabb izgalomban kételkedve és vívódva kellene életet figyelniök, kultúrát «zabálniok» és munkáikon izzadniok.
Igenis, izzadniok.
*
Bevallom, fáj a szívem, hogy kímélnem kell a Nyugat olvasóinak idegeit s röviden kell végeznem ezekkel a témákkal, melyekről legszívesebben egy kötetnyit elfecsegnék. Bocsánatot kérek Tersánszkytól s Tóth Aladártól, hogy nem válaszoltam minden állításukra olyan részletességgel, amilyent cikkeik érdekessége és színvonala megérdemelt volna. Köszönöm nekik a figyelmet, melyet írásomnak szenteltek, s hálás vagyok Erdélyi József barátomnak is, amiért az ő kiváló kvalitásokról tanuskodó verseskötetével alkalmat adott rá, hogy kissé kitomboljam magam néhány marotte-om körül. Ő persze aligha pályázott erre a dicsőségre, de azért, remélem, mégsem fogja tőlem nagyon rossz néven venni, hogy ennyire érdekelt engem: egészen az «ellene való elfogultság»-ig.