Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF

IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Az Utolsó Királysas című verskötetének megjelenése alkalmából
VI. Erdélyi József és Petőfi Sándor

Erdélyi az aktuális konzervativizmusba kapcsolódott bele, nem az elfelejtett multba.Újfajta zengéseket, újféle szempontokat, - vagy akár felújítottakat - nem vitt ebbe az avult szagú költészetbe. Csak azzal a negatívummal, hogy amikor ennek a költészetnek a hangját elfogadta, a szabályait mégis példátlan lompossággal kezelte - ami részben diszciplináltságának következménye, részben önálló, kapálódzó s a vállalt stílus kereteiben el nem férő költői tehetségéé. Ezért számít ő, a Petőfi-utánzók kései leszármazottja, a modernek közé.

Legfentartástalanabb appreciálója és legodaadóbb menedzsere, egy tekintélyes, idősebb íróember, e Petőfi-utánzói minőségében is megvédte; írván, hogy mégis csak helyesebb, ha a magyar költő Petőfit utánozza, mint hogyha Baudelairet utánozza.

Lehet, hogy Erdélyi is ezen a véleményen van. Petőfi nem volt ezen a véleményen. Ő bizony nem vetette meg a maga korának Baudelairejeit. Ő bizony magába szívta az akkori külföldi modern irodalmi jelenségekből mindazt, amit az ő nyomorúságos, koplalásos, vándorszínészettel, bakasággal meg miegymással agyonzaklatott, fantasztikusan kevés éve alatt emberi elme magába szívhatott. Sőt, többet is annál: annyit, amennyit ilyen körülmények közt csak intellektuális zseni szívhatott magába. Legyünk tisztában vele: mint ahogy senki a világon, úgy Petőfi sem «legelésző kis birkáktól tanulta a versírást.» S nem is a kanyargó Tiszától, nem is a ringó kalásztengertől, nem is apjától, a jó öreg korcsmárostól. Hanem a kanyargó Tiszát és a ringó kalásztengert és a jó öreg korcsmárost tanulta így látni az ő Baudelairejeitől: Mooretól, Burnstől, Bérangertól, a daloló Heinetől, s tanulta, főként, az akkori demokratikus szellemi áramlatoktól, melyek némely költőben ilyen couleur locale-os dalszerűségben, paraszti vagy kispolgári bukolikusságban nyilvánultak meg. Nem is szólva arról, hogy voltak Petőfinek másféle Baudelairejei is: Byron, Schiller, a reflexiv Heine... Ne felejtsük el azt se, amit, ha százszor tudunk is róla, nem árt negyedszer is leírni: hogy huszonhét évet élt, huszonhetet! s ebből a huszonhétből is alig jutott néhány arra, hogy csavargó éhenkórászból őrnaggyá, poëta laureatusszá, családapává s hősi halottá avanzsáljon. Már eddigi oeuvrejének sem azok a legjelentékenyebb darabjai, amelyek a leg-«petőfis»-ebbek; hát még ha tovább él! Hiszen az első igazán pesti költő volt ő: az Apostolban a sötétszínezésű proletárdemokrata retorikájával, a Helység kalapácsában a szellemes, aranyosan csipkelődő fölényességével - szellemének állandó forrongásában, nyelvének, könnyed rugalmasságában, benne a születőfélben levő mezei város naiv jasszosságával, csufondároskodásaival, falusi emlékeivel, falusi ízeivel s visszavágyódásaival a falu után.

Igen, Petőfi visszavágyódott s bizonyos tekintetben visszatért a falujához, a milieujéhez, a gyökeréhez. Mint ahogy minden teremtett lélek, szinte mechanikusan következetes törvényszerűséggel, visszavágyódik és bizonyos tekintetben visszatér hozzá. S mint ahogy, az Ady híres képével élve, a föl-földobott kő is visszahullik. A visszavágyódás annál feszültebb, a visszatérés annál megtermékenyítőbb, a visszahullás annál megrázóbb, minél magasabbra hajították fel a követ, minél messzebbre tudott emelkedni a föld színétől, minél hosszabb utat repült be. Van egy írófajta, aki a visszavágyódáson, a visszatérésen s a visszahulláson kezdi. Aki széles gesztussal kioperálja magából a kultúráltságot, amely sohasem is volt a testében. Aki a magáraeszmélt ősember harsogó büszkeségével veti el magától a túlfejlett civilizációt, mely amúgy sem hagyta rajta a nyomát. Aki leegyszerűsíti magát, amikor nincs is magán mit leegyszerűsítenie.

Senki se tartozott olyan kevéssé ide, ehhez az írófajtához, mint Petőfi; vannak népi s falusi gyökerezettségü fiatal lírikusaink is: Illyés Gyula és mások, egyébként egészen különböző karakterű és különbözőképpen megítélhető költők, akik szintén nem tartoznak ide. Kár, hogy az olyan gazdag fantáziájú és lendületes hangú tehetség, mint Erdélyi József, ide tartozik.